– Mennyi?

– Nulla-nulla, de lehetne fordítva is.

Az egyik legósdibb poén a pálya széléről, amit ismerhetünk. Most mégis találó, tovább lehet gondolni.

– Kik a hazaiak?

– Ők, de lehetne fordítva is.

Gyulán vagyunk, szombat délután van, a háttérben tompa morajlással áramlik – na jó, inkább csak szivárog – a tranzitforgalom az elkerülőn a határhoz. Ha nagyon nyújtózkodnánk, innen szinte át is látnánk Romániába, de nem nyújtózkodunk nagyon.

Egyébként is háttal állunk a határnak, vigyázó tekintetünket a nyári osztrák futballtábor-bizniszből ismert stílusú focipályára vetjük. A kék-fehérek játszanak a kék-feketékkel, a Gyula a Szegeddel.

Városi rangadó van!

Nem, nem muffinoztunk be Guzmóval, tudjuk, hogy Szeged és Gyula ha nem is annyi, mint Makó és Újlipótváros, de azért elég sok. És mégis: városi rangadó van Gyulán, a Szeged ugyanis ezt a szezont itt tölti albérletben. Így a harmincezres határ menti kisvárosnak az NB III. középső csoportjában két csapata is van – nem is tudjuk, ebben a mondatban mi a szebb, a határ menti közép vagy a kétcsapatos kisváros.

A két csapat egyébként nem egy pályán játszik (de a szezon felében egy időben, hála a csodás szervezésnek), ha a Milannak és az Internazionálénak jó is ugyanaz a San Siro – vagy Giuseppe Meazza –, itt a keleti végeken urak laknak, minden csapatnak külön sporttelep jár. A hazaiak, akik most a sorsolás miatt történetesen a vendégek, hiszen Szeged 2011 – Gyula meccs van a sorsolás szerint, szóval a hazaiak a városi sporttelepen vannak otthon, míg a vendégeket a városi sporttelep szomszédságában, az egykori marhavásártelep, későbbi KGST-piac helyén lévő Grosics futballakadémia fogadta be.

Az akadémia alapítója egyébként Kiss-Rigó László egykori Fradi-futballkapus, a néhány napja adóhatósági vizsgálat alatt álló Szeged-Csanád Egyházmegye megyéspüspöke. Szóval a szegedi kötődésű akadémia a Szeged vendéglátója, nem csoda, hogy a csapat neve hivatalosan Szeged 2011–Grosics Akadémia.

És hazai szurkolótábor is van, hangosabb ráadásul, mint a gyulaiaké. „Persze, idegenbe nem tudta mindenki elkísérni a csapatot” – nevetgélnek a Gyula-drukkerek, körülbelül háromszáz méterre a törzshelyüktől. A szegedi házigazda szurkerek viszont, ahogy a gyulaiak mondják, minden meccsre leautózzák az oda-vissza 200 kilométert, hogy hazai hangulatot teremtsenek.

Szóval városi rangadó van. Ennek megfelelően elég nagyon tömeg is – na jó, 400-450 ember, de arra épp elég, hogy elfoglalják az összes ülőhelyet, így elég sokan, mi, késve érkezők, állni kényszerüljünk.

A vendégkapu közelében állunk meg, Palival jöttem, aki nélkül Gyula-meccs nemigen kezdődik el, mármint hazai. Vagyis elkezdődni mindig elkezdődik, mert ő kabalából 3-4 perc késésekkel érkezik, de aztán az utolsó utáni percekig marad. A mai vendégjátékra elegánsan kiöltözött, míg rajtam csak a kedvenc meccsnéző sárga pólóm van, a szokásos szürke pulóverem nélkül, de így is izzadok. „Kár volt behozni a párnákat” – mondom. „Majd támaszkodunk rájuk, elég kemény a korlát” – feleli. „De ha támaszkodunk, akkor hogy fogunk szotyizni?” – vetem fel, megdöbbent a válasz: „Sehogy. Itt nem szabad szotyolázni, tökmagozni, nem is árulnak sehol. És sör sincs, és más alkoholos italok sincsenek”.

Már nem is érzem magam annyira osztrákosan, se rangadósan, hatéves korom óta most először nézek meccset élőben szotyi nélkül. Lázadozok, hogy micsoda protestáns puritánság ez egy pápista pályán, hát szotyi nélkül nem focinézés a focinézés, csak valami komolytalan alibizés.

Persze bő fél nappal a holland 1-8 után inkább örülnöm kellene, hogy van még egyáltalán foci. Vagy nem is tudom, kell-e ennek örülni, Szómágia Földjén mindig is lesz foci, vagy valami olyasmi, ami az igazi focira hasonlít – ahogy a szotyi nélküli focinézés is csak olyasmi, ami az igazi focinézésre hasonlít.

Nem, eszébe se jutott, hogy az 1-8 után vagy az 1-8 miatt ne jönnénk ki a meccsre, mondja Pali közben. A holland-meccs időről időre előbukkanó téma mindenhol, van, aki szerint most már tényleg össze kell dőlnie a világnak, van, aki szerint tényleg maga a világ is hamarabb dőlhet össze, mint hogy a magyar foci „szarkupaca” összerogyjon. És vannak a boldog haszonelvűek, oddsok és hendikepek röpködnek a levegőben, tíz-, húsz-, harmincezres nyerések, amiket a hollandok összehoztak azoknak, akik hazafiatlanságukban nem átallottak mondjuk négy- vagy ennél többgólos vereségre is tippelni.

„Én is nyertem egy kicsit, megtettem, hogy ötnél nagyobb lesz a különbség, és persze azt is simán, hogy nyernek a hollandok, nem is értem, erre miért lehetett egyáltalán fogadni”. Pali már a bukaresti vereséget is megtette („Orbán nem ment se akkor, se most”), de ott extrák nélkül. „Ha nyertünk volna, akkor örülök a győzelemnek, de hidd el, sokkal jobban szorítok ezekért a srácokért, mint azokért” – mutat előbb a pályára, majd valamerre, amerre mindketten Pestet, azon túl Telkit és még túlabb, sokkal-sokkal messzebb, Amszterdamot sejtjük.

Pedig ezek a gyulai srácok ma nemigen érdemlik meg a szorítást. A forduló rangadóját játsszák, nemcsak a furcsa földrajzi okok miatt, hanem azért is, mert a második ment a harmadikhoz, köztük a különbség csak egy pont, és csak hárommal, illetve néggyel áll előttük a Soroksár. Szóval igazi nagy meccs lenne ez, de ehhez képest az első negyedóra csak az albérlő hazaiakról szól: okosabban játszanak, bátrabban támadnak, jól játsszák meg a széleket, a gyulaiak a saját térfelükről alig jutnak ki, mintha mindenhol több lenne a kékmezes, mint a fehér.

– Hátul sebezhetők vagyunk – hirtelen arra gondolok, Pali a péntek estére gondol vissza. El is kezdünk Guzmicsozni, Devecserizni, Egervárizni, de aztán egy újabb kapu előtti bénázás után visszazökkenünk saját terünkbe és időnkbe. Kiderül, hogy a múlt hétvégén két gyulai védő is megsérült, ezért a hátvédsor szedett-vedett. Ráadásul a kapuban egy 18 éves srác áll, nem az a klasszikus kapusalkat, „nem kell lehajolnia, hogy letegye a labdát az ötösre”, viccelődnek mellettünk a termetén (ideális helyen állunk, balról Gyula-, jobbról Szeged-drukkerek).

– Inkább az a baj, hogy nem is véd jól. Vagyis néha hatalmas bravúrjai vannak, de aztán olyan potyákat összeszed. De hát ez van, volt egy jó kapusunk, na jó, nem valami nagy kiválóság, nem NB II-es szint, de hát nála sokkal jobb volt, csak összeveszett az edzővel, és az edző még mindig itt van. Hát hozták ezt a gyereket Hódmezővásárhelyről, de kár volt.

Alig fejezi be Pali a gondolatmenetet, a kapus be is mutatja, mit kell tudni róla: 40. és a 46. percekben két olyan gólt kap, hogy király lenne a videómegosztókon vele. Az első még legalább egy jól eltalált lövés volt, ahogy mondani szokás, de azért elég messziről érkezett ahhoz, hogy ne számíthattak volna a hazai, izé, vendégszurkerek a hárításra. A második viszont – messziről, laposan, nem is túl erősen érkezett, vetődve megfogni, de minimum kiütni kellett volna, jobb kézilabda-kapusok ezt játszva kispárgázták volna. A gyulai fiú láthatóan mindhárom eshetőséget végiggondolta, és végül óvatosan el is dőlt a labda felé, de az valami furcsa trükkel átsurrant a kezei között.

A kettő között volt egyébként egy gyulai gól és egy szünet is. A szünetben tettünk egy kóbor kísérletet a büfénél, de a sor hosszabb volt annál, mint amit mi sör és szotyi nélküli büféért kivártunk volna, „legalább misebor lehetne”, tréfálkozott mellettünk egy hitetlen. És persze előjöttek ismét az egyházmegye NAV-os ügyei is, „hát aki a magyar foci közelébe kerül, az már akkor is simlis, ha pap?” – kérdezte egy másik hitetlen. De végül abban maradtak, hogy nem kell bántani a püspököt, sok pénzt hozott Gyulára, és „bármi is lesz, ez a pálya már itt marad”.

A szegediekkel szembeni megengedő hangulat persze fokozatosan kopott, ahogy a „gyüttmentek” a szünet után pillanatokkal megszerzett második gólját negyedórán belül egy harmadik és egy negyedik is követte, előbbi szép támadásból, utóbbi egy furcsa tizenegyesből; nekünk test test elleni ütközésnek tűnt, a labda ment tovább, és elsőre még a mellettünk álló szegedi drukkerek sem értették, miért sípolt bele a bíró a támadásukba.

– Most már megvan, mit keres ez itt lenn – mondták mellettünk a Gyula-szurkerek. A bíróra gondoltak, Veizer Rolandra, akinek az arca az NB I.-ből és tévéközvetítésekből volt ismert korábban, válogatott meccsen is volt tartalék-játékvezető, most meg NB III.-ban fúj; „de rangadót”, mondják mosolyogva. És hamarosan már ott is tartunk, hogy mi a magyar foci igazi nagy baja, és meg is állapítjuk hamarosan.

Három van neki. Vagyis igazából csak egy.

A bírók, az edzők és a szövetség. Vagyis igazából: az a közeg, amiben a magyar foci van.

Mert a bírók ostobán vezetnek, nem hagyják a test test elleni játékot, „láttad, Böde is hogy pattant le a hollandokról, hát nincs ez ehhez hozzászokva”, mert lassúak, lusták, befolyásolhatók, felkészületlenek és gyengekezűek – sorolják a jelzőket a szurkolók, szegediek, gyulaiak egyaránt.

És ugyanez igaz az edzőkre is. Van egy Szalaink, Dzsudzsákunk, Geránk, volt Szabicsunk, Hajnalunk, lehetne Husztink, német, olasz, angol bajnokságban játszók. És hol vannak az edzőink? Már Ugandában sem, már Litvániában sem, az arab országokban vagy a távol-keleti egzotikus csapatoknál sem. „Persze, hogy nincsenek focistáink, csoda, hogy az a néhány megtanult játszani, ha nincs, aki megtanítsa őket. Voltak itt a múltkor az aradi ifik, nem is ifik még, U14-esek talán, játszottak Gyulán is, Csabán is, mindkét városban tíz fölött rúgtak – hát miről beszélünk?”.

A magyar foci egészének az alapja a kontraszelekció – percekkel később már itt tartunk. És kapom is nyomban a konkrét példát, amikor egy formás támadás végén, ahogy mondani szokás, majdnem gólt szereznek Pali katonái.

– Mindegy lett volna, ha be is megy. Ez a meccs a Gyulának nem fontos, a Szegednek igen.

– Ennyit számít ez a hazai pálya dolog?

– Dehogyis. Csak a Szeged fel akar jutni, a Gyula meg nem.

Ennyi.

Sosem sportoltam, legalábbis a honvédos bohóckodásomat és a kardozós bénázásomat leszámítva a való világban, annál többet a virtuálisban. De az a néhány hetes játék, amit a focistákkal és a vívókkal töltöttem, és az a rengeteg száz óra, amit a játékszoftverekkel, mind arról szóltak, hogy nyerni akarok, jobb akarok lenni – részben a korábbi önmagamnál is, persze, de főleg a másiknál. A stratégiai játékokban minden meccsre győzni állítom be a csapatot, a FIFA-játékokban liluló ujjal nyomom a d-t, a w-t vagy behorpadó hüvelykkel irányítom a konzolt. A sport lényege a győzni vágyás, a fejlődés, az előrelépés.

És akkor egy második helyezett csapatnál azt mondják, hogy mindegy, úgysem akarnak feljutni? Akkor minek játszanak? Persze, vannak középcsapatok, akiknél jó eredmény az, hogy 7. helyen állnak, és nem 11.-en, és vannak kiesés ellen küzdők, de ha egy csapat az őszi szezon felénél a második, akkor mi más kihívást láthatnának, mint a bajnoki címet? Hát mibe szocializálódik az a tizenéves, akit most már játszatni ösztönöznek az MLSZ-szabályozói, és hogyan fog ő ettől úgy szakmailag, mint emberileg fejlődni?

Míg ezen puffogom magamban, vége is a meccsnek. A Gyula most már nem is második, hanem negyedik, a szombati vereség után. Ami egyébként végül nem 4-1 lett, miután a 91. percben a szegedi kapus levett valamennyi terhet a gyulai válláról, szintén benézett egy lövést, távoli jól eltaláltat, ahogy mondani szokás. Ezzel előzött a Szeged, és már csak két pont a hátránya a Soroksár mögött.

Mondjuk nekik könnyű: ők fel akarnak jutni.