2009-ben egyszer már átélhette az FC Barcelona, milyen az, ha a klub egyik korábbi játékosa megkapja az esélyt, és átveszi a csapat irányítását.

Pep Guardiola akkor tökélyre fejlesztette a tikitakát, a Barca a spanyol bajnokság mellett megnyerte a kupát, valamint a Bajnokok Ligáját is.

Vagyis pontosan ugyanazokat a címeket vitte el, amelyeket most Luis Enriquével. Különbség, hogy Enrique nem pályakezdő edző, hiszen az olasz Románál már bemutatkozott, és meg is bukott, a Vigónál élt az eséllyel, de ez is csak a nyolcadik helyre volt elég az előző szezonban.

Enrique mutatói jobbak, mert összességében kevesebbszer kapott ki, mint Guardiola az első szezonjában. 60 meccsből tízszer nem nyert, ebben benne van minden, míg Guardiola a bajnokság 38 meccséből 11 alkalommal nem volt győztes. A Real Madrid nem is kényszerítette akkor őket nagyobb erőbedobásra, mint most.

Utóbbi ráadásul egy numanciai vereséggel indult, és a Racing Santandert sem tudták legyőzni hazai pályán, aztán minden a helyére került, hatot lőttek a Gijónnak, az Atléticónak, a Valladolidnak és ötöt az Almeríának, és akkor még csak november volt. Áprilisban volt egy emblematikus győzelmük, 6-2-re nyertek a Bernabéuban.

Henry, Eto'o, Messi, a támadószekció, simán 100 gól fölé jutott. Yaya Touré az ütköző középpályás, Xavi és Iniesta szolgálta ki az elöl lévőket.

Enrique az első nyolc fordulóban gólt sem kapott, igaz a Málagát nem tudták verni. Az egész szezonban 33 kapott gól nélküli meccset hoztak le, ami egyébként jobb mutató, mint Bajnokok Ligája-döntős ellenfélé, a Juventusé, amelynek csak 27-et sikerült.

A bajnokságban tehát kicsi a különbség, a nagy különbség ugyanakkor a BL. Amíg Enrique sokkal meggyőzőbb játékkal ért el a sorozat döntőjéig, addig Guardiola egy örökre emlékezetes meccsen harcolta ki a döntőbe jutást a Chelsea-vel szemben.

A norvég Övrebö játékvezető körülbelül két büntetőt nem adott meg az angoloknak, hogy Piqué a pályán maradhatott, az is a jóindulatának volt köszönhető, aztán az utolsó utáni percben érkezett Iniesta, és lerendezte a továbbjutást.

Vagyis e tekintetben is inkább Enrique felé billen a mérleg. Még akkor is, ha a Bayernt Guardiola 4-0-ra verte, míg a mostani szezonban csak 3-0 lett. És akkor is, ha egy tartalékos csapattal verte Guardiola az MU-t.

Egy szezonból persze nem érdemes igazán komoly következtetéseket levonni, de azért óriási meglepetést keltene, ha a Barcelona hamarosan megválasztandó új elnöke nem Enriquével képzelné el a jövőt. A meccs után arra is kitért a szakvezető, hogy nem tudja, ő lesz-e a következő szezonban is a kispadon.

Januárban úgy látszott, ultimátumot kapott, a csapat inkább keltette egy szétesett és szedett-vedett társulat benyomását, igen távol volt a mostani kisugárzástól. A játékosok testbeszéde egészen más volt akkor.

Lionel Messi például nem ment el a bemutatóedzésre, amit egy Sociedad elleni vereség után hívtak össze, és akkor arról szóltak a hírek, az edzővel nemhogy fagyos a viszonya, hanem lényegében megszűnt, lehet, hogy összeverekedtek, és Neymarnak kellett közéjük állnia.

Hogy melyik meccs volt az idei Barcelonánál a fordulópont, amikor megfordult a szerencse és elkezdett kialakulni a bizalom, innen nézve kinyomozhatatlan, és igazából az sem biztos, hogy kizárólag egy meccshez volt köthető, valószínűbb, hogy egy folyamat része.

És persze Enrique ötlete is kellett a sikerességhez, a hitelességhez, hiszen a fejében kialakult: a világ három legjobb támadóját hogy lehetne összehangolni, hogy ne önálló egységként mozogjanak a pályán, hanem együtt.

Messit egy kissé visszahúzta, a döntő elején is egyértelműen a két csatár mögött volt, az első gól például egy olyan begyakorolt keresztpasszból indult, amit az argentin az Espanyol vagy a Córdoba ellen is megcsinált. Akkor azonnali veszély lett belőle, most azért még kétszer zseniálisat kellett húzni a labdán, hogy ziccer legyen, hiszen a Juve védelme nem említhető egy lapon az előző két spanyol csapatával.

De nem csak a csatársorban kellett valamit kiagyalni, mert Dani Alves a télen még teljesen formán kívül volt, míg márciustól a csapatjáték egyik nélkülözhetetlen figurájává nőtte ki magát újra.

Busquets is egyre jobb fizikai állapotba került, vele a középpályás védekezés lett lényegesen hatékonyabb. És akkor ott van még Rakitić, akit Enrique októberben és novemberben alig játszatott, aztán közöttük is megváltozott a kapcsolat. 

Munkája tehát volt bőven, és úgy tűnik, nemcsak szerencséje, hanem képessége is van ahhoz, hogy egy csapatot formáljon, ami az elődjéről (Tata Martino) nem mondható el,

Ezzel együtt a Barca azt is elviselte, hogy Vermaelenért kifizettek egy vagyont, és egy percet sem játszott, vagyis a védelemben ugyanazok az emberek javultak fel, akik korábban vergődtek. Mathieu pedig a szezon végére kiszorult, egy fontos gólt azért a Real Madridnak mégiscsak befejelt márciusban.

Enrique és a mostani Barca szakított a tikitakával, ehhez nincsenek is meg a játékosok, de azért az egy bátor húzás, hogy ezt meg merte tenni, és nem egy bevált recept szerint építkezett. Mert a labdatartási fölény kiharcolása most is első számú szempont.

Hogy egész pontosan micsoda a jelenlegi csapat stílusa, azt inkább csak körbe lehet írni. Mert van ugye egy Leocampista, vagyis a középpályára visszarendelt és onnan induló Messi. Az UEFA statisztikáiból az is kiderült, hogy van egy Dani Alves, aki inkább középpályás, mint jobbhátvéd.

Tehát a 4-3-3-as alaphadrend átalakulhat 3-4-3-má is, illetve 4-3-1-2-vé. Talán ez a legfontosabb, amíg tavaly kiismerhető volt a játék, illetve a tikitaka ellen is egyre könnyebb volt védekezni, ezek a variációk valamelyest újdonságot jelentettek, és hogy még egyre rámutassunk: a BL-döntőben a Barcelona első gólja előtt minden egyes játékos hozzáért a labdához.

Összességében egy olyan edzői bemutatkozást láthattunk, ami az eredményessége mellett akár hosszú távon is kihathat az egész világfutballra.