Szombat estétől Zinedine Zidane az első olyan futballista, aki játékos karrierje után másodedzőként és vezetőedzőként is megnyerte a Bajnokok Ligáját. Ő az első győztes francia edző is.
Azok után, hogy 10 éve a berlini világbajnoki döntőben lefejelte az olasz Materazzit és kiállították – tizenegyesekkel veszített a csapata, ő természetesen nem lőhetett büntetőt -, ilyen edzői karrierről feltehetően nem is álmodott. Külön pikantéria, hogy az Inter volt védője arról beszélt, hogy neki drukkol a döntőben, mert Benítez iránt érzett gyűlölete nem múlik. (Az Internél volt az edzője a Realtól elbocsátott spanyol.)
Amikor a két évvel korábbi sikerről és a mostaniról kérdezték a döntő után – két éve Carlo Ancelotti másodedzője volt -, iszonyú közhelyes válaszokat adott: a munkában hisz, ez a munka pedig meg kellett, hogy hozza a gyümölcsét.
A szerencsét nem említette, pedig ha Griezmann úgy lövi a büntetőt a 46. percben, mint a meccsvégi párharcban, akkor könnyen meglehet, hogy egész más a vége. Akkor most lehet, arról beszélnénk, Zidane miért cserélte be Lucas Vazquezt Benzema helyére, és feltétlen fontos volt-e, hogy Kroost levigye, és helyette pedig Isco folytassa.
Zidane csapatra gyakorolt karizmája ugyanakkor feltétlenül fontos volt. Pénteken, még a döntő előtt azt mondta: futni, futni, futni. Ez lehet a siker titka. Ezzel mintegy önmagát is meghazudtolva, önmaga játékának karikatúrát állítva érzékeltette, ezt az Atleticót csak így lehet térdre kényszeríteni.
Zidane egyetlen BL-győzelmekor, 2002-ben, Glasgow-ban 5 kilométert sem futott a kimutatások szerint, cserében rúgott egy örökre emlékezetes, rá jellemző gólt. A Leverkusen ellen belefért a kevés futás, most biztosan nem fért volna bele.
Mert most csak a sok futással, csak a küzdéssel lehetett eredményt elérni.
A francia közben gyakorta variálta a felállást, de csak passzokkal nem ment volna még a döntetlen tartása sem, ütközni is kellett. Ezen az estén ugyanis újra kiderült, az Atléticót nem lehet kicsit legyőzni. Vagy meg kell semmisíteni, ahogy 2 éve történt a hosszabbításban, vagy a döntetlen után a tizenegyesekben lehet bízni. Vagyis a lutriban.
Oblak kapus mind az ötször elment a jobb kezére, mind az ötször a másik irányba jött a labda. Ő lehetett volna az első szlovén BL-győztes, ha egy kevéssel megfontoltabb, higgadtabb, jobban figyel a lábtartásba, ha képes a kivárásra. Ehhez kell nyilván a rutin.
A másik oldalon a Costa Rica-i Navas is csak egyszer találta el az irányt, akkor sem érintette a labdát, mert a gólpasszt adó Juanfran túlhelyezte és a kapufára lőtte.
Amióta kialakult a döntő párosítása, azon gondolkodtam, mennyire lesz hatással a végeredményre a az előző két évben a két csapaton történt változás.
Az Atlético ugyanis 4 helyen változtatott a két évvel ezelőtti döntőhöz képest. Akkor a bajnoki címet megszerezték, de ez most mellékes, ugyanakkor tény, mint ahogy az is, hogy Simeone csapata idén nem zár trófeával. Elment a bajnokság a Bayern kiverése után, mert a már kiesett Levante megtréfálta őket. De vissza az eredeti felvetéshez.
Ezért is érdekes, hogy az akkori döntetlennél sokkal közelebb állt az Atlético a végső sikerhez, hiszen csak az utolsó szögletet nem sikerült megfelelően levédekezni. Igaz az első gólhoz kellett Casillas hibája, míg most egyenlíteni tudtak egy szép támadás végén.
Fogadjuk el, hogy a Real nem változott a kulcsposztokon, és ugyanolyan erős. Bár két éve az argentin di Maria volt a győzelem egyik legfontosabb embere. Őt eladták, a szélről nem számíthatott olyan komoly segítségre a BBC, mint két éve.
És akkor a BBC, vagyis Bale, Benzema és C. Ronaldo. A portugál ugyanolyan harmatos volt, mint két éve, próbálkozott, hajtott, de némileg sérülten ebből több nem jöhetett ki. Akkor nem ő szerepelt a címlapokon, bár az övé volt az utolsó gól, a tizenegyes. Most a legtöbb címlapon ő lesz, holott közepes teljesítményt nyújtott. Ő kérte, hogy utolsónak lőhessen, nyilván az önbizalmában nem tett kárt, hogy kevés használható megoldása volt a 120 perc alatt. És valami azt súgja, pontosan tudta, neki kell a döntő embernek lenni.
Zidane egyébként azt mondta a meccs után, hogy 100 százalékos állapotban volt Ronaldo, hát ezt minimum hitetlenkedve kell fogadni, mert lassabban, meggyötörtebben, fáradtabban, fásultabban mozgott. Nehéz eldönteni melyik a leghelyesebb kifejezés, mert így sem poroszkált, csak a valós robbanékonysága mellett tűnt a produkciója kopottabbnak. Pár tizedről beszélünk, de pár tizeddel a jelenlegi futballban minden eldőlhet.
Egy kicsit érdemes most megállni a statisztikáknál.
Az egész Realból Ronaldo passzolt a legrosszabbul. 71 százalékos hatékonysággal. A második leggyengébb Gareth Bale volt (75 százalék), de ezt is elviselte a Real.
Ezzel szemben például Sergio Ramos, aki a meccs embere lett, mindössze egyetlen átadását rontotta el 120 perc alatt, miközben próbára tették a védelemben. Az UEFA nyilvántartása szerint egy hosszú passznál csúszott hiba az elképzelésébe. Középtávolra, rövid átadásnál hibátlan volt. 98 százalékkal az egész mezőny legjobb embere volt, ami egy védőtől elismerésre méltó, és hát ne feledjük, ezúttal is az övé volt a Real találata, pontosan úgy, ahogy két éve.
A Real középpályájánál is érdemes megállni egy pillanatra. Kroos, Casemiro és Modric mindössze két passzt rontott, ha hosszan kellett meglőni a labdát.
Zidane eleve úgy kalkulált, hogy ők nem mennek közel az Atlético egyébként sziklaszilárd dupla védelmi vonalához, nem tolják rá a második négyes, középpályás láncot az elsőre, ahogy a Barcelona valamint a Bayern megtette, amikor folyamatosan birtokolta a labdát.
A Real középpályás hármasa igyekezett átrúgni a középpályát. Ehhez persze átlag feletti célzóképesség kell, illetve, hogy a támadó hármas folyamatosan párharcokra kényszerítse az Atlético védelmét. Erről a védelemről érdemes megjegyezni: a spanyol bajnokságot 18 kapott góllal hozta le az idén. Viszonyításként: a Barca 29, a Real 34 gólt kapott, igaz játékosai vastagon 100 gól felett lőttek, miközben az Atlético 63-at. Emellett a spanyol bajnokság jellemzője, hogy a kisebb csapatok is gyorsan és pontosan támadnak, ami a futballban a legfontosabb.
Mivel mindkét BL-döntőt, a 2014-est és a mostanit is volt szerencsém a helyszínen végignézni, szembetűnő volt, hogy Zidane és CR mennyire gyakori volt a kommunikáció, míg Ancelotti azért megtartotta a távolságot a portugállal.
Egy biztos, jövőre Ancelotti össze fogja rakni a Bayernt, és a mester fogja kihívni a tanítványt. Kétszer egymás után a BL-siker még senkinek sem jött össze.
És akkor Guardiola sem lesz elégedett a középszerrel Manchesterben, a Cityvel. No meg a páratlan évek általában a Barcelonának szoktak jól sikerülni. És még a Leicester valamint a Dortmund is nagyot alakíthat.
És ki tudja, lehet, hogy Simeonénak épp jövőre sikerül. Jövőre lehet, nemcsak közel lesz, hanem megcsinálja. Nem könnyű érzelmileg feldolgozni, ami történt, hogy most nemcsak a rendes játékidőben, de azon túl sem kapott ki. Ha valaki, ő képes lehet ezt pozitív energiára fordítani, bár most elkeseredettebben nyilatkozott.
Egy biztos, arra a hangvételre nem szolgált rá Simeone, mint amivel szembesülnie kellett, amikor sajtótájékoztatóra ment.
A San Siróból ki kellett jönni, és amíg az ideiglenes sátorba ment, hogy válaszoljon a kérdésekre, akkor volt a verbális ütközet. Az örömtől megittasodott Real-drukkerek kemény szavakkal heccelték. Az edző meglepően kulturáltan tűrte, nem szólt vissza, nem kezdett el emberkedni az emberkedőkkel.
Sőt, összeszedetten felelt, amiről faggatták. Még ha borzasztó is lehetett elmondani, hogy két kapufa akadályozta meg őket.