A Bajnokok Ligájában, illetve elődjében, a Bajnokcsapatok Európa Kupájában eddig 57-szer próbálkoztak a párharcot visszahozni 0-4-es első meccs után, soha senkinek sem sikerült. Szerda este, 58-adszorra a Barcelona–Paris Saint-Germain-meccsen megtörtént a csoda, a Barca 6-1-re győzött, továbbjutott, és lezárt egy több mint 60 éves sorozatot. Senkinek nem jött össze, a Barcelonának igen.

Felmerül a kérdés, hogy miért pont most, és miért épp a Barcelonának? Erre most tudományos választ adni szinte képtelenség, és még ha meg is próbálunk összerakni egy olyan indoklást, ami alaposnak és magyarázottnak tűnik, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szerencse és a körülmények többet számítanak a futballban, mint bármelyik más sportágban. Ezúttal meg különösképpen.

Épp ezért a futball a világ legjobb sportja, másnak meg a legrosszabb, de nem számít, mert az biztos, hogy a legnépszerűbb a világon, és ez nem véletlen. A futball ugyanis sokszor abszurd, és ezt láthattuk szerdán is.

6-1: akkor ugye a győztes csapat csodálatosan futballozott, esélyt sem adott a másiknak, lejátszotta a pályáról? Épphogy nem ez történt.

Már eleve a Barcelona olyan felállásban kezdett, amilyenben soha, hátul három középhátvéddel, szélsőhátvédek nélkül. A csapat két bekkje, a világ legjobb balhátvédje, Jordi Alba és az irányító középpályásból kényszerből kreált jobb-bekk, Sergi Roberto a kispadra szorult. (Alba állítólag a meccs előtt nem sokkal meghúzódott, de a cserék közé nevezték.)

Míg a Barca általában a szélsőjátékra is épít, ennél a 6-1-nél teljesen feladta Luis Enrique edző, aki úgy gondolta, ha támadókkal szállja meg a párizsi térfelet, olyan nyomás alá helyezi az ellenfelet, hogy az összeroppan a sorozatos támadásoktól.

Az első félidőben végig így rohamozott a Barca, de szokásos sokpasszos támadásépítésének nyoma sem volt. Ennek ellenére már a 3. percben gólt szerzett, egy szabadon pattogó labdát sikerült közelről befejelnie a bivalyerős középcsatárnak, Luis Suáreznek.

Utána sem záporoztak a labdák a PSG kapujára vagy a kapuja elé, látszott a felfutó szélsők hiánya, sőt az is, hogy Messi az új rendszerben kiszorult kedvenc helyéről, a jobb oldalról, és középen, a tizenhatos előtti húsdarálóban szinte megjátszhatatlan volt.

A PSG simán vezethetett volna pár kontrát, mivel a Barca orrnehéz volt, telis-tele támadókkal, a középpályája rettentően feltolva, ezt egy-két passzal át lehetett volna játszani. Csakhogy a PSG nem akart semmit, de semmit. Mint egy klasszikus olasz védekező csapat, betolták a buszt a tizenhatosra – betömörültek –, ki- és elrugdosták a labdákat, a középpályások sem mertek előre mozdulni.

Ez vagy az edzőjük, Unai Emery taktikája lehetett, vagy a játékosok nem csinálták, amit mondott nekik, de ezt nehéz elképzelni. A PSG-nek nem is kell gólt lőnie a továbbjutáshoz, gondolhatták, még akár hármat is simán lehet kapni.

Pedig ha valaki tudja, milyen Barcelonában kikapni, az éppen Emery. Az edző a múltban több mint tízszer játszott a Barcelona ellen a Nou Campban a Valenciával és a Sevillával, de mindig kikapott. Még egy döntetlen se jött össze, ami elképesztő. Ez biztos, hogy benne is volt a fejében, de kit érdekel, gondolhatta, nem is kell nyernem. Sőt, ha még egy gólt is találunk, akkor már ötöt is beszedhetünk, akkor is mi megyünk tovább. Márpedig erre is alapozhatott, hiszen a Barca egy gólt szinte mindig kap a jobb csapatoktól. 

És a PSG a jobb csapatok közé tartozik, az utóbbi négy év francia bajnokáról beszélünk, a világ talán leggazdagabb klubjáról, telis-tele világklasszisokkal. Borítékolható volt, hogy egyet lőnek.

További szerencséjükre a Barca nem is brillírozott, de a szünetre mégis kétgólos előnnyel ment, mert a PSG öngólt vétett. Egy elszúrt akcióból hozta ki a maximumnál is többet Andrés Iniesta, amikor a semmiből visszasarkazta a labdát, azt meg berúgta az egyik védő.

A 2-0 már figyelmeztetés lehetett a PSG-nek, hogy vigyázz, mostantól oda kellett figyelni, ennek megfelelően a franciák sokkal életképesebben jöttek ki a szünetről, látszott, hogy Emery is érzi, itt akár még meg is éghetnek, ha nem kezdenek valamit. A szerencse viszont végleg elpártolt tőlük, jött egy okos játék a Barcától, Neymar a védője mögé tudott kerülni, aki megcsúszott, buktatott, és a – nagy nehezen megítélt – büntetőt Messi bevágta.

A 3-0-nál már a Barca volt az esélyes, de egyben kapott is valami mást is: vesztenivalót. Ezt érezte meg a PSG, az 50. és a 63. között a meccs legjobb szakasza volt a számukra, kitörtek a szorításból, és támadtak. Cavani már két perccel Messi gólja után egy szép akció végén kapufát lőtt, majd a 62.-ben bevágta az idegenbeli gólt, ami kettőt ért. A Barcának újra még három gól kellett a továbbjutáshoz.

A PSG viszont érthetetlen módon ismét visszasüllyedt pszichikailag az első félidő nyugalmába: akár nagyon is ki lehet kapni, ez akkor is meglesz. Pedig az a tíz perc bizonyította, hogy a PSG jó csapat, és képes lenne játszani, főleg, hogy a Barca eléggé erőltetetten volt összerakva.

25 percig nem is jött kvázi semmi a Barcától, azt sem lehet mondani, hogy görcsösen támadtak, egyszerűen nem voltak jók. Bár utólag a hitet nagyon emlegette Luis Enrique, pár emberén ebből nem sok látszott. Messi továbbra sem javult fel, Iniestától nem jöttek a kulcspasszok, Rakitić semmit nem tett hozzá, Busquets a minimumot hozta magától.

Neymaron és Luis Suárezen látszott igazán a hit, ők voltak azok, akik vitték, pontosabban nem hagyták teljesen lankadni a Barcát. A PSG, ha nem is lubickolt, de kétszer is elintézhette volna a meccset, előbb Cavani ziccerét védte ki Ter Stegen kapus, majd Di María lőtt fölé, igaz, amiatt, hogy a becsúszó Mascherano eltalálta a támaszkodó lábát.

Csakhogy a 88. percben még mindig 3-1 volt az állás, a Barcának hármat kellett lőnie, a PSG-nek ennyit bekapnia, és a franciák a jelek szerint biztosak voltak benne, ez lehetetlen lesz, csak valahogy ki kell húzni 5-7 percet. Kivétel, ha így áll hozzá az ember.

A Barca kapott egy szabadrúgást, Neymar ezt egyéni zsenialitásával berúgta, majd a 90.-ben Suárez kapott egy büntetőt – véleményest, nem olyan tutit, mint az első volt. Nagyon érdekes, hogy Messi nem is akart odaállni ehhez a büntetőhöz, mintha érezte volna, ez most nem az ő napja. A második félidőben saját büntetőjén kívül kvázi semmit nem tudott hozzátenni a meccshez, így átengedte Neymarnak, aki berúgta.

5-1, de az óra már elütötte a 90:00-át, amikor szinte semmi idő nincs. Csakhogy a negyedik bíró öt perc hosszabbítást jelzett, ami nagyon sok. Kicsit érthetetlen is. Ennyi ráadás ilyenkor pszichikailag szinte háromszor annyinak számít, úgy a védekezőnek, mint a támadónak: még rengeteget támadhatunk vs. még rengeteget kell kivédekeznünk. 

Neymar volt ekkor is leginkább észnél, és Sergi Roberto, aki az utolsó húsz percre állt be. A brazil, hiába járt már az óra 94:00-n is bőven túl, még megcsinált egy lövőcselt, és olyan finoman ívelte fel a labdát, hogy azt a lehető legegyszerűbb volt megrúgni. Pontos is lett, a PSG pedig ahelyett, hogy lefogta volna Sergi Robertót, lesre akarta állítani. Ez végzetes hibának bizonyult, a játékos kilépett, és behelyezte élete gólját.

Nagyon fura, hogy szombaton ennél sokkal nagyobb gólt rúghatott volna. Nézzük csak meg, hogy vitte végig a fél pályán a labdát, hogy aztán az utolsó előtti érintést elrontsa:

Akkor semmit nem számított, az ő gólja nélkül is 5-0-ra megverték a Celta Vigót a bajnokságban. Négy nappal később egyetlen érintése viszont bement, a futballtörténelem egyik leghíresebb gólja lett belőle.

Luis Enrique futballistái hitét emlegette, ami alap, de nagyon kellett az is, hogy a 0-4 óta csapata fokozatosan kezdett magára találni. Párizs után az első meccsük a spanyol első osztály legkisebb csapata ellen volt ugyanitt, 2-1-re, Messi 90. percbeli büntetőjével sikerült megnyerni.

A következő meccs Madridban volt a liga egyik legjobbja, az Atlético ellen. Egy lyukas garast sem adtak volna a Barca-győzelemért, az első félidőben laposra is verhették volna a Barcát, de a szünet után összeállt a játék, és Messiék 2-1-re behúzták a meccset. Ott a második félidőben például sokkal jobban játszottak, mint a PSG ellen szerdán, az egész meccsen.

Utána jött a Sporting Gijon, 6-1 és a  Celta, 5-0, utóbbi egészen parádés futballal. Az egyik pesti kocsmában el is hangzott szombat este: ha valamikor, hát akkor most van a legnagyobb esély rá, hogy ledolgozzák a 0-4-et.

Végül pontosan így is alakult,

És persze ugyanennek a történelemnek az egyik legnagyobb kudarca is, a PSG, de még inkább Emery edző számára, aki újra nem tudott átlépni saját magán, újra kikapott a Barca-stadionban.

Hogy mennyi a csodából a barcások érdeme és mennyi Emeryé, az érzékelhető, de pontosan megállapíthatatlan, de mi megszavaznánk neki egy vastag 50 százalékot: képtelen volt rávenni a játékosait, hogy játsszanak, illetve képtelen volt megoldani, hogy ha már védekeznek, az olyan legyen, hogy a minimumot elérjék vele. Szarvashibája ott látszik, hogy itt ez a minimum egy 5-1-es vereség lett volna. Csapata viszont képtelen volt hozni ezt a nem túl acélos követelményt.

Az ellenfél persze kőkemény volt, a 21. század legjobb futballbrigádja, aminek két kiemelkedő alakja Iniesta és Messi. Ők ketten 2006 óta négyszer nyerték meg a BL-t a Barcával, 2005 óta nyolcszor a spanyol bajnokságot. Busquets és Piqué ott volt velük az utóbbi három BL-nél és hat bajnokságnál, Mascherano két BL-nél és öt bajnokságnál. Szerdán mindannyian a kezdőben voltak, és hozták is az eredményt. Egy egészen kivételes futballgeneráció legkivételesebb tagjai, az a mag, ami kvázi tíz éve együtt van. Napjainkban mindenképp arra volt a legnagyobb esély, hogy ha valakinek, akkor nekik sikerülhet.

A lefújás után természetesen fieszta kezdődött Barcelonában, a játékosokat és az edzőt ünnepelték. Utóbbiról azt gondolhatnánk, hogy most tízéves szerződést tolnak az orra alá nem kis béremeléssel, és a nevére íratják a Montjuic-hegyet, valószínűleg tennék is, csakhogy az ember, Luis Enrique épp múlt szerdán jelentette be, hogy nem akar hosszabbítani, önszántából hagyja el a Barcát a szezon végén, elege lett, túl nagy a nyomás és az elvárás.

Hogy is kezdtük? A futball abszurd?