Index Vakbarát Hírportál

Helló, Európa, van csapatunk!

2016. június 15., szerda 10:46

A középpályánk, mint a puzzle, a védekezésünk megtervezett, a megoldásaink okosak. A kapitányunk meg ebbe is bele tud nyúlni, és javítani rajta.

Nehéz objektíven elemezni, amikor Stieber gólja után arról lelkendezik a világ, hogy ha ezt Messi rúgja, akkor, ugye, mert hogy tényleg egy Premier League-csapat – játékosként – vb-bronzérmes edzője mondta ezt az első gólunkról. Bedaráltuk, lépre csaltuk, kivéreztettük az osztrákokat. Storck taktikája, menet közbeni változtatásai és lassan legendássá váló cseréi egytől egyig ültek. 

Sikerült előrelépni

Az a fantasztikus, hogy a norvég meccsek óta is előre tudtunk lépni. Az elején kellett egy kis mázli, illetve hálásak lehetünk Dragovicnak, aki egyetlen mozdulattal annullálta az egyenlítést és állíttatta ki magát, ám alapvetően meglepően jól kordában tartottuk az osztrák támadásokat. Eközben pedig előre pontosan azt nyújtottuk, amiről álmodtunk, és ami már Strock U20-as válogatottjára is jellemző volt: ritkán kerül a tizenhatos közelébe, de akkor nagy százalékban eljut a helyzetig.

Az első nagy húzás a szövetségi kapitány részéről, hogy három játszó belső középpályással kezdett (Kleinheisler, Nagy, Gera) akik sokkal jobban megoldották feladatukat, mint az osztrákok középpályáshármasa. Lehet, hogy fizikálisan valamivel gyengébbek voltunk így, mint Elekkel vagy Pintérrel, de ez bőven megtérült játékintelligenciában és ügyességben.

Ez a három játékos mintha egymásnak lenne kitalálva, úgy összepasszolnak, mint a puzzle.

Az egyik lendületes kamikaze típus (Kleinheisler), a másik pofátlanul fiatalon játszik hihetetlenül okosan (Nagy), a harmadik (Gera) pedig az elmúlt évtizedek messze legjobb és legkomplettebben játszó magyar középpályása, illetve játékosa.

Ők hárman végig parádés szinkronban mozogtak együtt, folyamatosan kisegítették egymást, képesek voltak széltől szélig támogatni a játékot akár védekezésről, akár támadásról volt szó. 

Érdemes megfigyelni a Gera–Nagy tandem munkáját ennél a támadásnál, széltől szélig.

Bár titokban talán mindenki ettől félt, de se igazán benyomni nem tudtak minket az osztrákok, se megfélemlíteni a letámadásukkal. Gyakran ívelgettünk persze, de teljesen tervszerűen, ahogy ők is, hiszen mindkét csapat játékának fontos eleme, hogy felrúgják a colos csatárra, aki leosztja az érkező szélsőnek vagy középpályásnak. Az, hogy ezt mi jobban csináltuk, mint az osztrákok, részben annak köszönhető, hogy Szalai eszetlenül nagyot küzdött, és egyszerűen nem lehetett elnyomni, részben pedig a magyar bekkeknek, akik leradírozták Jankót.

Nézzük is meg Szalai gólját gyorsan még egyszer. Felívelés, leosztás, kényszerítő, jó napot.

Köszönjük meg Fuchsnak, hogy beragadt, de ezen sírjon a lila tehén.

Mielőtt még valaki azt hinné, hogy a játékunk csak hosszú labdákból állt, dehogy. A meccs legelejétől kezdve időről időre megpróbáltuk lapos passzokkal is felhozni a labdát, amihez igen okosan gyakorlatilag mindig a mi bal oldalunkat vettük igénybe, ahol általában Kádár, Nagy, Németh kombinált a mélységben visszalépő Kleinheislerrel, de olyan is volt, hogy Gera húzódott át. Itt említsük meg, hogy Németh is ihletett választás volt Storcktól, remekül segített előre és hátra egyaránt. Láthatólag azt az egyet nagyon el akartuk kerülni, hogy labdakihozatal közben egy saját térfélen eladott labdával meghúzhassák Fiola oldalán.

Csak a bal:

Igazából egyedül az osztrák bal szél okozott bármiféle fejfájást védekezésben, ez az oldaluk sokkal erősebb volt Fuchsszal és a már említett Arnautoviccsal. Nem csoda, hogy Dzsudzsák tövig védekezte a lábát. Ami helyzetük volt az osztrákoknak, az szinte mind erről az oldalról indult, ha pedig Fiola nem figyelt, nagy volt a baj.

Középre felívelt labdából viszont egyszer tudtak csak gondot okozni. Jankónak valahogy sikerült lekészítenie, a középpályásaink és védőink pedig egymásra vártak, hogy ki lépjen ki rá.

Ezzel szemben, noha a magyar válogatott az első félidő közepéig nem is ért labdába az ellenfél tizenhatosán belül, a meccs előrehaladtával érezhetően egyre veszélyesebbé vált. A válogatott megint időben belenőtt a meccsbe, gyorsan túlestünk a kezdeti idegességen, és onnantól mindenki tudta, mit csinál. Hiába támadtak többet az osztrákok, az első játékrész legszebb, legjobban kidolgozott akcióját mi hoztuk össze, a másodikban pedig, ahogy az ellenfél egyre türelmetlenebbé vált, úgy nőtt a remény, hogy meglesz az a helyzet, amit ez a csapat az ilyen meccseken be szokott rúgni.

Van abban valami gyönyörű, hogy az a Szalai, akit a 60. percben valószínűleg a búbánatba küldött el mindenki, hogy lassú és falábú, kettő perccel később parádésan teszi le mellel Kleininek, aztán lejátszik vele egy baromi okos és higgadt kényszerítőt, majd bekanalazza a győztest.

Ez maga a magyar válogatott. Ha nem azt csinálja, amiben erős, akkor közröhej, de ha azt játssza, amit tud, akkor könnyen az arcokra fagy a nagyképű vigyor.

A gól és a kiállítás után egyetlen alkalommal emelkedett a pulzus, amúgy – döbbenetes ezt leírni – teljes nyugalommal figyelhettük a kétségbeesett osztrákokat. Úgy néz ki,

Szalai góljával tényleg megérkeztünk Európába. Fel sem merült holmi magyar betegség, érezhettük, tudhattuk, hogy ez a csapat nem fog összeomlani
,

sőt a kinyíló osztrákoknak jó eséllyel rúgunk majd még egyet.

Naná, hogy Storck két cseréje hozta össze a másodikat. Priskin, aki Szalai helyett jött komótos centernek, és Stieber, akit nyilvánvalóan azzal a céllal küldtek pályára, hogy legyen valaki, aki majd meg tud lépni egy kiugratással. Ő pedig meglépett – Priskin passzával –, és belőtte.

Most már tényleg elhiheti végre mindenki, hogy van csapatunk. Magabiztos, alázatos és főleg: okos. Ha kell kemény, ha kell, türelmes. Tudja, mikor nem szégyen az egyszerűség, de azt is, mikor fér bele megkockáztatni egy cselt, egy perdítést. Azt a hidegvért pedig, amit a támadások végjátékában mutatunk be most már nem először, válogatottak sora irigyelheti tőlünk.

Rovatok