A meccset úgy kezdtük, hogy nem kellett már számolgatnunk, és úgy fejeztük be, hogy velünk számolni kell. A kettő között elszórakoztattuk a világot. Ha pedig egy kicsit tágabb perspektívából nézzük, Alaba kapufájától eljutottunk odáig, hogy az eddig percet sem játszó Elek lövése behorpasztja a kapufát Portugália ellen, mi meg csak mosolyogva nézzük, hogy úristen, milyen jó csapatunk van.

A magyar válogatott a továbbjutás biztos tudatában indult a mérkőzésnek, ennek megfelelően Storck kapitánynak lehetősége volt, hogy pihentesse néhány kulcsjátékosát - ez egy hete még elképzelhetetlen és felfoghatatlan lett volna.

Kleinheisler, Nagy és Kádár hiányában gyakorlatilag a lehető legmagasabb csapattal kezdtünk, ami előrevetítette, hogy sokat próbáljuk majd a levegőben tartani a labdát, emellett Dzsudzsák és Lovrencsics a saját oldalán játszott, azaz a beadásokra is számítani lehetett. Amire nem lehetett számítani, hogy

Márpedig mi egy jó meccset akartunk játszani, úgyhogy a portugálok kénytelenek voltak felnőni hozzánk.

Egyáltalán nem álltunk be, de ez egyébként is öngyilkosság lett volna, meg csoportelsőként eléggé kínos is. Felnyitottuk a sisakot úgy kétharmadig, hadd lássák még jobban, mit tudunk, és belementünk egy nyitottabb játékba. Tizenhatostól tizenhatosig hullámzott a meccs, ha nem is ész nélkül, de engedtük megnyúlni a pályát, ám csak annyira, hogy ne fussanak át rajtunk. Mivel a portugálok gyakorlatilag nem támadtak le, nyugodtan felpasszolhattuk, ívelhettük a labdát a felezővonalig, ahol helyezkedéssel és tömeggel kiverekedtük magunknak a pozíciót, aztán uzsgyi a szélre, és már mehetett is a bepassz vagy a beívelés. Ha pedig a középpályán szereztünk labdát, kifejezetten gyorsan, direkten futtattuk le a támadásokat. 

Középen szokásosan két védekezőbb és egy támadóbb középpályással álltunk fel. Meglepő, de leginkább Pintér szerepelt feljebb, Szalai stílusában megvalósítva Kleinheisler feladatkörét, míg Elek konzervatívan robotolt, ám az egész konstrukció Gera miatt volt életképes, aki szédületes érzékkel segített ki legelöl és leghátul egyaránt. Ez nem frázis, szó szerint középhátvédet játszott ha kell, mint látszik lejjebb is.

Azt pedig, hogy elöl mit tett hozzá, már mindenki jól tudja. Szalai szintén nem korlátozta játékát az ellenfél térfelére, magától értetődően segített ki védekezésben, a gól előtti szöglet is egy olyan támadásból született, amihez ő szerezte a labdát, úgy negyvenre a saját kapujától.

Az első gólunkhoz sokat nem lehet hozzátenni, a sors igazsága volt. Nem csak mint életműdíj, de az Eb-n eddig nyújtottak megkoronázásaként is.

Ami a portugál egyenlítést illeti, na az egy kicsit bosszantó volt. Guzmics helyezkedésére nincs más magyarázat, pillanatra elmélázott tán'. Lemaradt, meg még be is ragadt, de hagyjuk inkább, a videózásnál majd úgyis megkapja érte a magáét.

A második félidőre Gera megérdemelt pihenőre vonult, és ha már így alakult, Storck kihasználta az alkalmat, hogy megmutassa, három védővel is tudunk játszani. Azért az csak valami, hogy nemrég még semmilyen felállásban sem néztünk ki sehogy, most meg bárhogy szórja fel, abban ott a rendszer.

A bal oldalon mondjuk volt némi zavar, Guzmics és Korhut között nem volt teljes az összhang, de ez is belefért.

Különben is, gondoljuk már végig, milyen felállásban hoztuk kettő-kettőre a második játékrészt. Hat helyen tért el ez a csapat az osztrákok elleni kezdőtől, többek közt kompletten hiányzott a szívnek és léleknek tartott Gera-Nagy-Kleinheisler trió, jobb oldali védőben pedig bedobtunk egy újoncot. (Bese 8 percre állt be a németek elleni barátságoson.)

Tettük mindezt az ekkor még erősen az életükért küzdő portugálok ellen, és a dolog vége nem az lett, hogy “ezt a meccset gyorsan felejtsük el”, hanem az hogy soha.

De hogy is felejthetné bárki, hogy Dzsudzsák gólpárbajozott Ronaldóval. Nem valami vicceskedő mémben, hanem a lyoni pályán. És amennyire bosszantó volt, hogy minden gólunkat szinte azonnal követi a válasz, aki dühöngött, az nem mi voltunk. Mi eksztázisban néztük a show-t, ahogy az egész világ, csak sokkal büszkébben.

Nyilván sokaknak eszébe jutott ekkor, vagy már korábban az a görög meccs, az utolsó tét nélküli tétmeccsünk, amelyen hasonlóan nyíltan játszottunk egy közönségszórakoztatót, és végül csak sikerült kikapnunk valahogy, 4-3-ra.

Az eufória, a kicsi a rakás, a piros lelátó és a “soha nem érhet véget” árnyékában azért ne feledkezzünk el a lecserélt Lovrencsics Gergő arckifejezéséről, aki úgy nézett ki, mintha 12 órát aszfaltozott volna a tűző napon.

Ebben a csapatban, és ebben az eredményben hihetetlenül sok meló van. Lehet - sőt biztos - hogy eddig a hit is hiányzott, de a befektetett munka sokkal jobban. Ez már rég nem az a világ, hogy mélyen a szemébe nézel a balbunkónak, és a fülébe súgod, hogy "jobb vagy, mint az a kis szarházi", aztán majd lesz valahogy. Az önbizalom onnan jön, hogy tudod, mit kell csinálni, tudod, mire kell figyelni, és tudod, hogy mire számíthatsz. Elemzés, gyakorlás, tanulás.