„A franciák jóval nagyobb tempóban játszanak, mint az angolok, sokkal nehezebb lesz jól védekezni ellenük. Remekül váltanak sebességet, egyénileg is labdabiztos, technikailag szinte hibátlan játékosok, ez egy teljesen másik helyzetet teremt számunkra” – nyilatkozta az izlandi válogatott szövetségi kapitánya, Lars Lagerbäck, amikor a vasárnap esti Eb-negyeddöntő előtt arról kérdezték, mennyi esélye lehet csapatának a négy közé jutásra. Tökéletesen bejött a számítása, a franciák villámgyors támadásokkal cincálták szét a klasszikus skandináv focit játszó izlandiakat, akiknek minden hibája kijött a mérkőzésen. Elemzés.
A foci Skandináviába is angol közvetítéssel jutott el a huszadik század elején, és a brit befolyás sokáig jelentős is maradt a térségben. Az első komoly eredményeket a svédek érték el, akik a második világháborút követően előbb az 1948-as londoni olimpiát nyerték meg, majd bronzérmesek lettek az 1950-es brazíliai, és másodikok az 1958-as, hazai rendezésű világbajnokságon. A svédek angol szövetségi kapitány irányításával, angol stílusban, klasszikus WM-formációban fociztak, és bár az idők során érték őket egyéb befolyások is – a németektől például átvették a libero szerepkörét – még a hetvenes években is komoly brit befolyás uralkodott az országban.
Jonathan Wilson - magyarul Futballforradalmak címmel megjelent - könyve alapján tudjuk, hogy a 4-4-2-es formáció két fiatal angol edző, Roy Hodgson és Bobby Houghton közvetítésével került a térségbe. A két szakember szakított először az emberfogással is: bevezették a területvédekezést valamint a letámadást, és mindezt magasra tolt védelmi vonallal kombinálták. „Tulajdonképpen kontráztak, de nem úgy, mint a Dinamo Kijev, vagy a holland válogatott, hanem az ellenfél védelme mögé belőtt hosszú labdákkal” – írja Wilson a könyvben.
A sikerek nem maradtak el: azok után, hogy a svédek az ötödik helyen zárták az 1974-es világbajnokságot, Houghton irányításával a Malmö 1979-ben BEK-döntőt játszott a Nottingham Forest ellen, és a válogatott az 1978-as, argentínai világbajnokságra is kijutott. Houghton és Hodgson csapatai zsinórban nyerték a bajnokságokat otthon, majd 1981-ben a Göteborg egy UEFA-kupa sikerrel tette fel a koronát a korszakra. Annak a csapatnak az edzője már egy fiatal svéd tehetség, bizonyos Sven-Göran Eriksson volt – belőle később az angol válogatott történetének első külföldi szövetségi kapitánya lett. A svédországi történésekkel párhuzamosan Norvégia is kifejlesztette a maga adaptációját az angol stílusra. Az országban a taktikáról való gondolkodás motorja Egil Olsen, korábbi válogatott játékos lett, aki a norvég testnevelési egyetemen (NUSPE) tanulmányozta az angol szakmai elit munkásságát.
A svédországi tapasztalatok és az angliai elemzések tanulságai alapján megalkotta saját elméletet, az „előrefutball”-t, ami a gyakorlatban folyamatos ívelgetést jelentett. Mivel Norvégia korábban semmilyen sikert nem ért labdarúgásban, a közönség nem igazán fanyalgott a nagyon egyszerű stílus láttán, sőt, Olsen filozófiája évtizedekre bebetonozta a norvég futball fejlődési pályájának irányát.
Olsen alapvető gondolata az volt, hogy gólszerzésre minden esetben akkor nyílik a legkönnyebb lehetősége egy csapatnak, amikor ellenfele épp támadásra van rendeződve. Következésképp nem szabad neki időt adni arra, hogy visszaálljon, erre pedig a legjobb módszer labdaszerzést követően egyből hosszú passzokat küldeni a védelme mögé. Olsen úgy vélte, az az ideális, ha egy meccsen csapata passzainak nagyjából kétharmada előrefelé irányul, mert ennek köszönhetően folyamatosan nyomást tud gyakorolni az ellenfélre
„Amikor az 1998-as világbajnokságon legyőztük Brazíliát, a passzaink 65%-a előrefelé irányult, míg náluk ugyanez az arány 35% volt. Úgy gondolom, ha ők passzoltak volna előrefelé 65%-ban, esélyünk sem lett volna” – idézi a Futballforradalmak Olsent, aki egyébként a passzok hosszát soha nem kötötte ki, csak azt, hogy azoknak zömmel előrefelé kell irányulniuk. A norvég futball a meglehetősen egyszerű elvek mentén korábban soha nem látott sikereket ért el: a válogatott Olsen vezetésével 1994-ben és 1998-ban is kijutott a világbajnokságra, 2000-ben Eb-n szerepelt, és egy ideig a világranglista második helyén is állt.
Az angol filozófia alapvető elemeit felhasználva kialakuló skandináv stílus tehát egy időben kifejezetten sikeres volt, azonban a korlátai is egyértelműek voltak: ha az ellenfél technikailag elég képzett játékosokból állt, akkor ki tudta passzolni a letámadást, ha pedig gyors visszarendeződésekre is képes volt, akkor az ívelésekkel sem sokat lehetett neki ártani.
Az izlandiak a torna során szinte óramű-pontossággal valósították meg a skandináv futball alapvetéseit. Kőbe vésett 4-4-2-ben álltak fel, masszív, kompakt védekezéssel, ráadásul egyetlen kiscsapatként az Eb-n a pálya minden pontján, minden esetben területvédekezést alkalmaztak. Íme, egy pillanatkép a portugál válogatott elleni mérkőzésről, tökéletesen látszik a lényeg, vagyis a két, egymáshoz közel helyezkedő négyes blokk, és a saját térfélre visszahúzódó csatárok:
Izland támadásban is tankönyvszerűen alkalmazta Olsen alapelveit: a csapat átlagosan mindössze 36,2%-ban birtokolta a labdát az Eb-n (ezzel tökutolsó helyre került a vonatkozó rangsorban), a passzaik pedig mindössze 67,7%-os pontossággal értek célba, ami az északírek után a második legrosszabb aránynak számít a mezőnyben. Lagerbäck csapatának persze nem is a pontosság és a labda dajkálgatása volt a célja, ők Olsen legendás 65%-os szabályát akarták megvalósítani, ez pedig olyan kiválóan sikerült nekik, hogy az első négy meccsen passzaik átlagosan 64,5%-a tényleg előrefelé irányult a pályán:
A mintából egy elem lóg ki, a vasárnapi franciák elleni negyeddöntő, ahol Izland szinte semmit nem tudott megvalósítani eredeti elképzeléseiből. Ennek nagy vonalakban két oka volt: az egyik, hogy Didier Deschamps nagyszerűen felkészült az ellenfélből, a másik pedig, hogy az izlandiak maguk is komoly hibát vétettek a meccs első félidejében.
A francia kapitány két eltiltás miatt kényszerpályán volt a kezdőcsapat összeállítását illetően, de remekül megoldotta a taktikai feladatot. A középhátvéd Rami helyére nem félt beállítani az újonc, de nyomás alatt is remekül passzoló, kifejezetten pontos hosszú labdákra képes Samuel Umtitit, N’Golo Kanté sárga lapjait pedig arra használta, hogy ezúttal már az első perctől azt a 4-2-3-1- es formációt játszassa a csapattal, ami olyan fényesen bevált az írek ellen a második félidőben. Utóbbi kulcsa Antione Griezmann volt, akinek végre nem a szélről kellett indulnia, hanem második csatárt játszhatott a klasszikus centerként futballozó Olivier Giroud mögött – a változtatásnak köszönhetően a két támadó játékkapcsolatának minősége szinteket javult.
A korábbi mérkőzéseken a franciák problémái jellemzően abból adódtak, hogy pozíciós játékkal nagyon nehezen tudták feltörni az ellenfelek védekezését. Mivel az izlandiak az angolok ellen kiváló letámadással és magasra tolt védelmi vonaluknak köszönhetően csillogtak, logikus döntés volt Deschamps-tól kivárásra játszani, azaz kicsalogatni a bunkerből az ellenfelet, majd pontos hosszú indításokkal támadni a védelmük mögött megnyíló hatalmas területeket.
Az alábbi kép közvetlenül az első francia gól előtt készült, és minden izlandi hibát könyörtelenül bemutat:
Izland szokásos 4-4-2-es védekezését hozza, a csapatrészek egymáshoz közel, nincs közöttük terület, és a szélesség is rendben van, az egyes csapatrészeken belül sem távolodnak el egymástól a játékosok. Mivel Lagerbäck csapata nem akart mélyen a kapuja elé húzódva védekezni, a csatárok nagyjából a felezővonal környékén veszik fel a védőállást, ehhez igazodik az egész csapat.
Hogy minimalizálják a védelmi vonalak között lévő távolságokat, a védelem kénytelen feljebb tolódni, ám mivel a csatárok nem fejtenek ki tényleges nyomást a francia labdás emberre, hatalmas területek nyílnak meg az izlandi védelem mögött. Matuidinek helye és ideje is van felnézni, és már csak egy pontos labdát kell tálalnia a leshatáron mozgó Giroud elé. Sikerült, ziccer, 1-0.
Ugyanez még egyszer: ezúttal Pogba léphet be az izlandi térfélre minden különösebb nyomás nélkül, a védelem mögött megint hatalmas területek, amire ezúttal két csatár, Griezmann és Giroud is indul. Előbbi elől tudnak éppen csak, hogy tisztázni az izlandi védők, de a szögletből Pogba gólt rúg, és gyakorlatilag eldönti a továbbjutást.
Izlandnak az angolok elleni mérkőzés első perceiben is voltak hasonló problémái – ha visszanézzük a tizenegyest megelőző szituációt, azt fogjuk látni, hogy Sterling pontosan így, a magasra tolt védelmi vonal mögé küldött ívelésnek köszönhetően jutott labdához -, de nagy különbség volt, hogy annak a meccsnek a későbbi szakaszában az izlandiak kifejezetten nagy nyomást gyakoroltak Dierre, az angol csapat mélységi irányítójára, aki szinte képtelen volt részt vállalni a labdakihozatalokban. A franciák ellen nem volt ennyire egyszerű a helyzet, mert mind a két középhátvéd, Koscielny és Umtiti is remekül passzoló védőnek számít – ellenben az angolok által bevetett Smalling–Cahil-kettőssel -, így sokkal könnyebben tudták átjátszani az izlandiak első védelmi vonalát.
Gyakorlatilag bejött Lagerbäck jóslata: a franciák sokkal gyorsabban és labdabiztosabban játszottak, mint az angolok, ilyen tudású játékosok ellen pedig a skandináv foci hagyományos erényei általában már nem igazán működnek. A kétgólos vezetés tudatában aztán a franciák tudatosan játszottak az idővel és a területtel, volt, hogy hosszabb időszakokra odaadták a labdát az izlandiaknak, akik viszont így nem tudták a saját játékukat játszani – ennek is köszönhető, hogy ezúttal mindössze 51%-ban passzolták előre a labdát a megszokott, bőven 60% feletti arányukhoz képest. A félidő végén beesett további két gól – a franciák öt lövésből találtak kaput az első 45 percben, ebből négy bement – tényleg minden lényegi kérdést lezárt, és csak azon lehetett morfondírozni, Izland elkerüli-e a kiütést a második félidőben. Elkerülte, így a méltóságát megőrizte, de nagyon sima meccsen búcsúzott a tornától.
A franciák szempontjából a nagy kérdés most az, mit húz Deschamps a németek elleni mérkőzésre. Látszólag az ellenfél van lépéskényszerben, mert egyetlen igazi centere, Gomez megsérült, és kiesett a középpálya (Khedira, szintén sérülés) és a védelem (Hummels, eltiltás) egyik alapembere is. A franciák ellenben mintha megtalálták volna a legjobb csapatukat, Griezmannak és Giroud-nak is kifejezetten jól áll, hogy egymáshoz közel játszhatnak a pályán, azonban ennek ára van: egy védekező középpályást ki kell hozzá emelnie a csapatból Deschamps-nak.
Nagy kérdés, bevállalja-e ezt a kockázatot, vagy inkább alkalmazkodik az ellenfélhez, amire két éve a világbajnokságon például ráfizetett elődje, Laurent Blanc.
A cikk szerzője Kele János blogger, szakíró. Öt éve készít meccselemzéseket, jelenleg többek között a pozsonyi Új Szó napilap ’Focitipp’ címet viselő mellékletének külsős munkatársa. Az angol futballról a Cold Rainy Nights in Britannia blogon ír, amelynek alapító-főszerkesztője.