Hiába teljesít erőn felül a Hertha BSC Dárdai Pál vezetésével, mégsem sikerült fanatizálni a 3,5 milliós várost. Ugyan százezres, utcára vonuló tömeget nem vártunk a Dortmund legyőzésétől, de legalább egy kis ünneplést igen. Hogy ez miért nem jön össze, arra egy berlini hokimeccsen találtunk némi magyarázatot.
A helyszínen néztem meg a Hertha BSC egyik legnagyobb rangadóját a tavaszi idényben, telt házban, 75 ezer nézővel együtt drukkoltuk végig a Dortmund elleni 2-1-es bravúrt.
És ha már a meccs előtt egy nappal a helyszínen voltam a Magyarországon a Bundesligát közvetítő Eurosport meghívásának köszönhetően, felmerült, hogy nézzünk ki a pénteki Eisbären Berlin-Mannheim Adler hokimeccsre a rájátszásban. Amikor ezt a programot kitaláltuk, még nem sejtettem, hogy fény derül arra is, mi a legnagyobb hátránya a Herthának a városban.
Itthon családi programmá szeretnék változtatni a meccsnézést, részben ezért is indítottak háborút az NB I.-ben az ultrák ellen, azóta nézők alig, hangulat viszont egyáltalán nincs.
Ugyan a német ultrák sokkal konszolidáltabbak európai társaiknál, pont a Dortmundnál azért előfordult néhány balhé az elmúlt időszakban. A probléma viszont hasonlóképp fennáll más csapatoknál: elkötelezett, őrült tábor nélkül a hangulat nem ugyanolyan. Berlinben is épp ez a probléma, míg a Dortmund pályáját az egyik legjobb meccsélménynek tartják Európában. Berlinben azt is megmutatták a vendégek, hogy mit tudnak, még úgy is, hogy a rendes táboruknak csak egy, dedikáltan a vendégeknek pedig két szektort biztosítottak az Olimpiai Stadionban.
El is nyomták időnként a berlini Ostkurve négy szektorának hangját – innen igazán csak két szektor üvöltötte végig a meccset, máshonnan pedig szinte senki nem kapcsolódott be az éneklésbe, skandálásba, pedig 75 ezer szurkolónak lenne hangja.
Nem az akarás, vagy épp a szimpátia hiányzott, hanem az, hogy olyan szurkolók legyenek kint, akik tudják, mi a szokás. A lelátó nagy részén nagyobb arányban nem szurkolók, hanem nézők ültek. Apukák 5-6 éves fiaikkal, 6-8 fős családok. Örültek, hogy a Hertha sorozatban meglepetést okozva ott van a legjobbak mögött, néha között is, örültek, hogy a harmadik helyen álló Dortmund jött rangadóra, és örültek, hogy végre volt arra érdemes meccs, hogy megteljen az Olimpiai Stadion.
A szezonban csak másodszor volt ilyen, először pár hete sikerült minden jegyet eladni, a listavezető Bayern München ellen. Akkor Dárdaiék másodpercekre voltak a bravúrtól, hiszen a München a 96. percben egyenlített ki, most viszont már összejött a hatalmas eredmény. Helyenként jó játékkal, de inkább a klasszikus dárdais taktikával verni tudták a Dortmundot.
Az első gólig tényleg meglepően jól ment a Herthának, a körülöttünk ülő szurkolók is elképedve nézték, hogyan passzolgatnak a hazaiak. Legalább annyira nincsenek ehhez hozzászokva (főleg egy Dortmund szintű csapat ellen), mint amennyire a magyar szurkolóknak meglepő volt a norvégok elleni pótselejtezőn mutatott játék 2015 novemberében.
A világ rendje persze hamar helyreállt, Salomon Kalou találata után a Dortmund gyorsan fölénybe került, jött az egyenlítés is. A hajrában viszont Dárdai örülhetett jobban, egy pazar szabadrúgással megnyerték a meccset. Mindkét esetnél Matthias Ginter volt a hibás, az első gólnál ő adta el a labdát, a másodiknál az ő szabálytalanságából lett a szabadrúgás.
Dárdai a meccs előtt azt mondta, 100 százalék kell, és megverhetik a Dortmundot. Ez a taktikája esetében két dolgot jelent: ne legyen végzetes hiba a védelemnél, és azt a kevés helyzetet, amit kidolgoznak, használják is ki.
Ez történt szombaton, bravúr lett a vége. De épp ez az, ami nem jött át a közönséget figyelve. A gólnak örültek, a győzelmet ünnepelték, mégis, olyan volt az egész, mint a színházban.
Nyilván túlzás lenne azt várni, hogy ellépjék az utcákat Berlinben a Dortmund 2-1-es legyőzése után, és tízezrek vonuljanak a Brandenburgi kapuhoz, de 5 perc tapsnál és pár pacsinál többet érdemelne az a csapat, ami egy egyáltalán nem kiemelkedő kerettel megvert egy idén legalább BL-negyeddöntős riválist a bajnoki hajrá kezdetén.
De már a felvezetésnél is hiányérzetem volt. Ahogy több ezer nézőtársunkkal együtt álltunk sorba a kapuknál, egy szurkolói dal sem hangzott el. De még a stadionon belülről sem szivárogtak ki a hangok, ezzel szemben ősszel, Frankfurtban, a Frankfurt-Herthán már a kapun kívül libabőrös lettem a benti hangorkántól.
Eleve gyanús volt a jegyátvételnél, hogy a biztonsági őröknek feltűnően sokakat kellett útba igazítaniuk, hogy hol is kezdődnek a sorok a bódéknál. Nem voltam biztos, hogy ez a tömeg miatt volt, vagy csak nagyon kevés a gyakran visszajáró vendég: az igazság valahol a kettő között van, a berliniek nincsenek hozzászokva a Hertha jó teljesítményéhez, most kezdik újra felfedezni maguknak a csapat meccseit.
Már önmagában azzal sem, hogy 75 ezres, egy Hertha-múltú csapatnak sokkal reálisabb lenne egy 45-60 ezres aréna. Régóta szó is van arról, hogy a Hertha új stadiont szeretne. Ha lenne rá pénz. Ebben az is benne van, hogy az Olimpiai Stadion a nagy 2004-es felújítás (a 2006-os világbajnokságra tették rendbe) ellenére még úgy sem ideális egy Bundesliga-csapat otthonának, hogy hihetetlenül modern és jó állapotban van a korához képest, nem véletlenül jár ide a válogatott is.
És a mérete is túl nagy hétről hétre, legalábbis amikor nem a Bayern vagy a Dortmund jön. Ilyenkor hiába vannak kint 50 ezren, a képeken csak az látszik, hogy a lelátók harmada üres, ami a tévében sem mutat jól, és a helyszínen sem ébreszt tiszteletet. Persze egy új, 60 ezres stadionra egyhamar nem lesz pénzük, amikor még játékosokat is alig tudnak venni, főleg, hogy főszponzort is úgy kellett vadászniuk 2015 nyarán.
Önmagában persze az 50 ezer fölötti átlagnézőszám nem rossz, sőt, a hatodik legjobb a Bundesligában, de ha már a stadion kihasználtságát nézzük, messze a legrosszabb helyen áll a Hertha.
Kiszolgálólétesítményekkel sincs jól ellátva a stadion a felújítás ellenére sem. Sört, wurstot és egyéb ennivalót bódékból lehet venni, ezekből persze rengeteg van, a sor sem nagy, de egy mai stadionban ezt már megoldják a lelátók alatt minden szinten, nem kell adott esetben a legfelső szintről lejönni a stadion mellé pár falatért. De ennél is nagyobb probléma, hogy alig van vécé – még mobilkonténereket is alig hozattak, pedig tudták, hogy telt ház lesz. A meccs előtt, alatt és után is óriási sorok álltak a mosdók előtt, ami elég komoly levonással járna, ha pontoznánk. Összehasonlításképp, a Wembley-ben 98 ezer néző mellett sem volt hosszabb a sor 3-4 percnél, Berlinben 20 perc egy helyben toporgás után viszont semmivel sem volt előrébb az ember.
Valljuk be, a Hertha a kerete alapján papírforma szerint a 8-12. helyekért küzdhetne a Bundesligában, a tavalyi hetedik és az idei – egyelőre – ötödik hely még úgy sem hozta meg 25 ezer ember kedvét a szórakozáshoz, hogy tavaly rengeteg időt töltött a dobogón a csapat. Ez pedig egész egyszerűen érthetetlen.
Pont ezért félő, hogy ha mondjuk elfogyna a lendület, és visszaesne a 10. hely alá a Hertha, vagy netán Dárdai Pál kapna egy visszautasíthatatlan ajánlatot az MLSZ-től (vagy a Bayern Münchentől), netán maradnának az 5-8. helyen környékén, de semmit nem nyernének, és az Európa Ligában sem jutnának messzire, akkor honnan jönne plusz 20 ezer néző. Vagy legalább 10 ezer olyan, aki nem két meccsre megy ki egy szezonban, hanem az összesre.
A dolgon tovább nehezíthet a jelenleg még másodosztályú Union Berlin, ami a második helyével bőven feljutásra áll, és akár további nézőket vihet el a Hertha elől. Ott is még 10 forduló van a szezonból, és elég szoros az élmezőny – a listavezető Stuttgart csak 8 ponttal előzi a negyedik Braunschweiget –, de ha Németország újraegyesítése óta először a Bundesligába jutna az Union, arra alighanem a fanatikus szurkolók mellett mások is kíváncsiak lennének.
A Hertha-Dortmund előtti este, pénteken szintén telt ház, viszont tényleg óriási hangulat volt az Eisbären Berlin és a Mannheim Adler hokimeccsén. Oké, péntek és rájátszás volt, de látszott, hogy alig vannak, akik csak először mentek az arénába, pontosan tudták, mik a dalok, mikor mi következik, és hogy a Mannheim mekkora rivális. Persze egy 9 év alatt 7 bajnoki címet nyerő csapatról beszélünk, így nyilván könnyű fanatikus szurkolókat gyűjteni.
A hoki mellett a kosárlabda is jól megy Berlinben, szombaton a Herthával egy időben a bajnokin 10 300-an voltak az Alba Berlin kosármeccsén, ugyanott, ahol a Eisbären játszott. Mondani sem kell, nekik is volt bajnoki címük az elmúlt 9 évben (2008-ban nyolcadszor nyerték meg a bajnokságot, az előző nyolc évben pedig négyszer a kupát), ahogy a kézilabdában a Füchse Berlin is előtört a semmiből, nyert egy kupát, majd egy EHF-kupát is (2014 és 2015).
A képet így összerakva kezd világosan látszani, mi lehet a legnagyobb hátránya a Herthának a többiekkel szemben: az elmúlt 9 évben nem nyert semmit. Az 1930-31-es dupla bajnoki cím nagyon már nem villanyoz fel senkit, és a 2000-es évek elején megszerzett két ligakupa-cím sem mond sokat a helyieknek, ahogy a három (a legutóbbi 1993-ban) kupaezüst sem őrjített meg senkit. Ismerve a Bayern, a Dortmund és most már a Leipzigtől is várható dominanciát, a bajnokság megnyerése majdnem Leicester-szintű csoda lenne a Herthától.
A jó eredmények megvannak, hazai pályán a Bayernt majdnem, a Dortmundot viszont meg is tudták verni, ha egyszer egy ilyen bravúr a kupában is meglesz (idén nem volt messze Dortmundban, ahol tizenegyesekkel estek ki végül), és valahogy összejön egy kupagyőzelem, amit Dárdai maga is nagyon fontosnak és kiemeltnek tart egyébként, talán még több berlini állna melléjük.
Nem nézőnek, hanem végre szurkolónak is.