Sokféle értelmezést hallhattunk már a magyar futballválogatott legutolsó, 1986-os világbajnoki szerepléséről. Azt viszont csak felületesen ismerhettük, mi ment végbe a szovjet oldalon 32 éve. A két edző közti különbségről most elég sok minden kiderült, pedig Mezeynél itthon nem volt felkészültebb tréner évtizedekig. A 2018-as vb nyitónapján érdemes visszatekinteni, mennyire le voltunk maradva már akkor, amikor még kijutottunk.
Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyve egész jól kirajzolja, milyen tudás és tapasztalat mozdult meg az ellenfélnél, aminek nem volt ugyan szükségszerű következménye a mieink 6-0-s megsemmisítése, de biztosan közrejátszott.
Mezey György csapata a hollandokat és osztrákokat előzve jutott ki az 1986-os vb-re, márciusban 3-0-ra verte a brazilokat felkészülési meccsen. Miközben itthon népünnepély volt Brazília sima legyőzése után, a szovjeteknél egyre csak mélyült a válság.
Ők ugyanis a sikeres selejtező után – a dánok mögött jutottak tovább – kikaptak Spanyolországban (0-2), Mexikóban (0-1), március végén Angliától hazai pályán (0-1), április közepén Temesváron (1-2), május hetedikén pedig szégyenszemre a finneket sem sikerült Moszkvában legyőzni, az a meccs 0-0 lett (a finnek kispadján az a Martti Kuusela ült, aki később a Honvéd edzője lett).
A gól nélküli vergődés után úgy döntött a szovjet vezetés, hogy Moszkvába rendeli Valerij Lobanovszkijt, akinek a vezetésével május 2-án a Dinamo Kijev álomjátékkal (3-0) legyőzte a KEK-döntőben az Atlético Madridot.
A szövetség határozott: a minszki Eduard Malofejev elveszítette a bizalmat jó három héttel a vb-rajt előtt, és az ukrán stílusra szavaztak. Felkészülési próbameccs nem volt, 1986. június 2-án a magyarok ellen, élesben kellett tesztelni.
Akkor még nem tudtuk, ez a váratlanul merész kinevezés pecsételte meg Mezey sorsát.
„Malofejev nagyon ideges volt, mert nem volt kiforrott játékunk, sőt, semmilyen. A média nemcsak őt, hanem a játékosokat is támadta. A kijevi srácok nyilvánvalóan örültek, mert nem tudtak azonosulni Eduarddal, de persze voltak olyanok is, akik tudták, hiába csinálják végig a felkészülést, nem marad hely nekik a mexikói gépen.
Hogy nehéz életünk volt, nem kifejezés. Lobanovszkij sokkal keményebb edzéseket tartott az elődjénél.
Lobanovszkij a futballt racionálisan szemlélte, az eredmény érdekelte, nem a játék” – írta a minszki Szergej Alejnyikov önéletrajzában.
Utóbbi mondat akár még arra is utalhat, hogy igaz lehet a korabeli pletyka, a szovjetek ajánlata a döntetlenre, ami állítólag a legfelsőbb pártvezetői szintről érkezett, de a magyar fél határozottan utasította el.
Rácz László az Indexnek arról számolt be, hogy „a magyarok nem hitték el, hogy három hét alatt drasztikusan képes megváltozni egy csapat, és nem számítottak arra, hogy abban a stílusban futballozunk majd, mint a Kijev”.
A bal oldali középpályás úgy érezte, Lobanovszkij érkezésével felszabadultak, hitet kaptak. A mieink ellenben csak az öltözőfolyosón voltak erősek, a pályán már nem.
Itt érdemes visszatekinteni arra, ki is valójában az akkor Mezeynél két évvel idősebb, de lényegesen rutinosabb, nemcsak országában, hanem a világban is nagy tekintélyű edző.
Zaporizzsjában született 1939-ben, a Dinamo Kijevbe került játékosként, a nagy szovjet válogatottban kétszer játszott. Egyetlen nagy tornára juttatta ki a mexikói vb előtt csapatát, az 1976-os olimpián bronzérmes lett.
A legnagyobb esélye világtornára 1984-ben volt, miután a portugálokat 5-0-val küldték haza Moszkvából. A visszavágón viszont bajba sodorta, hogy túlságosan az eredményre – pontosabban a döntetlenre, ahogy idegenben általában – koncentrált, és egy erősen vitatható tizenegyessel kikaptak. Ekkor megharagudtak rá, és elbocsátották.
Újra jöhetett Malofejev, egy lángoló, lobbanékony természetű edző hatalmas dumával. Vagyis egy másik iskola vette át az irányítást, hiszen Lobanovszkij épp az ellentéte, hallgatag, gondolataiban elmélyülő típus volt. Ha felemelte a hangját, tudta a játékos, hogy baj van, nem tartotta be valamelyik utasítását. Lobanovszkij a számok bűvöletében élt, míg Malofejev romantikus alkat volt. Utóbbi az egyéniség előretörését szorgalmazta, előbbi a szervezett rendszerben gondolkodott. (Ma már sokszor halljuk ezt, de akkor egészen másként hatott.)
Lobanovszkij a kijevi egyetemen fűtéstervezést tanult,
már aktív pályafutása alatt is imádta a rendszerek körforgását, és a futballpályát egy működő, állandó körforgásban lévő rendszerként képzelte el.
A rendszerbeli átalakulásnak viszont ő maga is kárvallottja volt a Dinamónál, amikor Valerij Maszlov edző, miközben még a 4-2-4-es felállás volt a divat, megalkotta a védekező középpályás posztját a 60-as évek közepén, és először rakott fel egy 4-4-2-re emlékeztető felállást.
Annyira nem volt jó szélső, hogy bekerüljön, amikor már csak két támadó felfogású játékos maradt a pályán. Ha négyen vannak, akkor neki is értelemszerűen helye van, noha a visszaemlékezésekből az is kiderült, hogy nem volt igazán klasszikus csapatjátékos, inkább önzőnek írták le egykori társai. El is kellett hagynia a Dinamót, a Sahtarba ment, ott ontotta a gólokat, de 30 évesen, 1969-ben felhagyott a játékkal.
A Dinamónál mindig esküdtek a tökéletes fizikai felkészítésre, így amikor Lobanovszkij visszatért már edzőként a klubhoz, nem volt különösebben nehéz dolga.
Négyfős stábbal érkezett 1972-ben.
Itthon még egy évtized múltán is szentségtörésnek számított, ha valakinek segítője volt.
Önmagára bízta csapata játékrendszerének modellezését, Zelencov felelt a játékosok egyéni felkészítéséért, Bazilevics a csapat edzését vezényelte, Osemkov információs támogatást nyújtott, ami a gyakorlatban annyit tett, a lelátón ülve ő húzta a játékosok rossz és jó passzait, ő írogatta a rövid vagy épp hosszú átadásokat.
Zelencov azt mondja Wilson könyvében. „Nemcsak tanácsokat adunk az edzőnek, hanem adatokkal alátámasztott szakvéleményt. Javaslatot teszünk az edzésprogram összeállítására, annak értékelésére és a játékosok meccs alatti akcióinak elemzési szempontjaira.
Mindezt tudományos alapon, érzelmek nélkül.
Zelencov arra is rájött, milyen fontos a sebesség és az állóképesség egyensúlya, ezért a laboratóriumában (igen, sajátja volt) egy sor adatot mért. A sok edzés ugyanis, amiben először hitt, nem okozott nagyobb hatékonyságot, nem lettek fittebbek a játékosok.
„Nem sztárok csapatát, hanem sztárcsapatot akarok viszontlátni”
– hangoztatta Lobanovszkij.
Ha jobban végiggondoljuk, Lobanovszkij már 1975 körül olyan adatokkal dolgozott, ami a jelenkorban is csak tíz éve lett igazán általános. Az egyéni edző pedig egy olyan, szintén forradalmi vívmány volt, ami a mai napig nincs minden magyar klubnál. Inkább az a meglepő, ha valahol van.
Lobanovszkij kegyetlenül őszinte volt. Ha egy középpályás 60 technikai és taktikai akcióban vett részt, akkor kirakta az üzenőfalra másnap, hogy ez kevés. Nem erőltette meg magát az illető, mert ennek a számnak el kellett volna érnie a százat.
„Ha bármelyikünk úgy érezte, jól ment neki a játék, és belenézett a statisztikába, rögtön átértékelhette a véleményét, vagy megerősítette a meggyőződését.
Nem ritkán az öreg nyomta a kezünkbe, hogy okuljunk belőle, és ne legyen annyira jó kedvünk
– ezek már Rácz szavai.
Ha adott egy utasítást, és a játékos nem csinálta, és belekezdett saját érveinek ismertetésébe, hogy mi volt szerinte, Lobanovszkij üvöltött. „Te játssz! Majd én gondolkodom helyetted.”
Volt Lobanovszkijnak egy fontos meccse – 1977 tavaszán –, amikor a Dinamo legyőzte a Bayernt. Meglepetéssel készültek, az ellenfél térfelén labdát akartak szerezni. (A 0-6-nál is ezt láttuk.)
A müncheni 0-1 után a hazai 2-0-val ki is verték a címvédő bajorokat, a másik német, a Gladbach viszont megfosztotta élete nagy klubsikerétől, a BEK-döntőtől. A 82. percben bekapták a 2-0-t jelentő gólt az elődöntő visszavágóján, így a Borussia jutott a döntőbe, a Dinamo pedig kiesett.
„Az a fontos, hogy mit csinálsz, amikor nincs nálad a labda” – ez is a hitvallásához tartozott.
Ezenkívül egyszerre alkalmazták a védekezési és a támadási formációkat. Az előre megtervezett mozgásokat folyamatosan gyakorolták. A már említett KEK-döntő második gólja oktatófilmbe illő, mert úgy jutnak a saját tizenhatosuktól gólig egy bedobásból, úgy passzolnak, hogy fel sem néznek. Ez a gól a szintén 86-os csoportellenfél franciákban például kisebb riadalmat keltett, olyan gördülékenyen ment a labda.
Hogy mindezekről akkoriban milyen információi voltak Mezeynek, nem tudjuk.
Ő egyébként a vb előtt azt nyilatkozta, hogy nem feltétlenül szerencsés, ha egy csapat májusban már csúcsformában van, mert a Dinamo ugye a KEK-döntőre készült inkább.
A gondokat nem lehet megoldani három-négy hét alatt. Legalábbis azt hiszem, szinte lehetetlen. Ám lehetnek csodák
– idézte őt a meccs előtti Népsport.
„Lehet, hogy hirtelen jött a váltás, Gocmanov, Cserenkov, akikkel kijutottak, nincs a csapatban” – ez egy másik gondolat Mezeytől.
Eközben Lobanovszkij az évek alatt kialakított játékrendszerében hitt, nem érdekelte, hogy a két nagy sztár, Protaszov és Blohin ott lesz-e a pályán, míg nálunk ez beszédtéma volt. Hivatalosan mindkettő sérült volt. Végül 8 Dinamo-játékost küldött ki a pályára Irapuatóban, Daszajev kapus beillesztése ment legkönnyebben, a zenites Larionovot berakta jobbhátvédnek, a már említett Alejnyikovot a támadósorba.
A helyszínről tudósító Népsport arról írt ugyanebben a számban, hogy Mosztjagin foglalkozik a játékosokkal, Lobanovszkij pedig nem. Jevtusenkót és Bubnovot küldte egyébként az edző a magyar–szovjet előtti sajtótájékoztatóra, egyikük sem volt a kezdőben. (Ez a félrevezetést szolgálta.)
Borbély Pál egyébként azt is megállapította már a kudarc után, hogy Mezeynek a válogatott élén volt egy hasonló meccse, amikor az angolok ellen kikapott hazai pályán gyors gólokkal (14. és 20. perc), még kapitánysága kezdetén. Azt is hozzáteszi, hogy erről a meccsről nem biztos, hogy hallott Lobanovszkij. (Ebben mi nem vagyunk annyira biztosak.)
Lobanovszkij egy nappal a meccs után interjút adott egyébként a Népsportnak, ami június negyedikén jelent meg.
Elhiszem, hogy valami mesterfogásról, tetszetős húzásról szeretnének hallani, de az igazság az, mi semmi különöset nem csináltunk.
„Bízhattunk a kijevi harcmodorban, mert kupát lehetett vele nyerni, Alejnyikov érkezésével még erősödtünk is. Megkerestük a magyar védelem gyenge pontjait, de ez csak egy adalék volt. Meglepett, mennyire tanácstalanná váltak a magyarok, hiszen régóta együtt játszanak, és nem először fordul elő, hogy hátrányba kerülnek. Nem volt egy vezér sem a pályán.”
Egyszer nézette meg a magyarok edzését, arra volt kíváncsi, Hannich Péter egészséges-e. A saját edzéseiken azt gyakorolták, amit mindenki kifogástalanul tud. A hőségről annyit mondott, megbeszélték, hogy ez ellen nem tudnak mit tenni, és attól éppúgy szenved mindenki.
Lobanovszkij beszélt az összeszokás fontosságáról és a formaidőzítésről is.
A formaidőzítéssel, mentális felkészítéssel voltak gondjaink, a sérüléséből félépülő Péter Zoltán bevetése sem bizonyult jó döntésnek. A csapat mozgása túledzettségről is árulkodik az általános bénultságon túl.
Az ausztriai – májusi – magaslati edzőtáborozásnak nem volt sok értelme, mert ott hideg volt, míg Mexikóban hőség. Nyilasi Tibort kihagyta, nem tudott reagálni a hátrányra csapata, sőt ő maga sem.
„Három évig arra építettem a csapatot, hogy előre mozogva próbáljon labdát szerezni. Ám 2-0 után vissza kellett volna húzódni a kapu elé, hogy ne kapjunk többet, mert ha csak 2-0 marad az eredmény, továbbjutottunk volna a csoportból a későbbi eredményeinkkel. Abban a miliőben én ezt nem tudtam megcsinálni.
Félidőben már 3-0 volt, akkor már bennem volt, hogy kellene rúgni egyet, hogy javuljon a gólkülönbség”
– mondta négy éve Mezey a Sport1-en.
Ha másodszor van a 24 csapatos vb-lebonyolítás, és alaposan érzékeli, mennyire fontos a gólkülönbség a legjobb harmadik helyezések eléréséhez, hiszen Uruguay is kapott egy hatost, tovább is vihette volna csapatát, és az egész élete, életünk másként alakulhat. Akárcsak a csapattagoké.
Nyilván akkor is sokkal egyszerűbb lett volna az élete, ha 70-ben ott vagyunk a mexikói vb-n, de Marseille-ben a csehszlovákok ezt megakadályozták. Megkérdezte ő a mexikói csapattagoktól, hogy milyen volt a hőség, de nyilván saját elgondolásaiban még inkább hitt. A tésztaevés sem volt véletlen, magaslaton ugyanis a szénhidrát-bevitel meghatározó az anyagcsere-folyamatok szempontjából.
Arra nehéz magyarázatot találni, miért edzettek délben. Malofejev egyszer úgy terelte ki csapatát Taskentben – ezt is Wilson írja –, hogy délben egy félórás edzést tartott, mert azt akarta igazolni, hogy ha a hőséget legyőzik, akkor az ellenfél végképp nem lehet akadály.
Lehet, hogy Mezey fejében is hasonló járt.
Egy biztos, a valaha világbajnokságra utazó magyar válogatottak közül a 86-os volt egyénileg a leggyengébb képességű.
A hírneve sokkal nagyobb volt, mint a valós játéktudása. A szovjet válogatott két év múlva második lett az Európa-bajnokságon Lobanovszkijjal a kispadon, és Hollandiától kapott ki – a döntőben, miután a csoportmeccseken legyőzte Van Bastenéket.
Lobanovszkij 1999-ben még egyszer BL-elődöntőig vezette a Kijevet, három év múlva az ukrán fővárosban szobrot emeltek neki. Jelenleg sincs olyan felkészültségű ukrán edző, mint ő volt egykor.
Mezey utolsó nemzetközi tétmeccsén simán kikapott a szlovén Maribortól a Videotonnal. 2011-ben bajnokként köszöntek el tőle Fehérváron.
Nem szeretnénk találgatni, Mezey hányszor nézte meg élete legfontosabb meccse előtt a Dinamo játékát, és hányszor elemezte céltudatosan, és milyen következtetéseket vont le belőle. Egy biztos, amikor az őt Mexikóba elkísérő másodedző, Egervári Sándor vette át itthon az irányítást, Mezeyre bízta Hollandia feltérképezését a 2012. szeptemberi meccs előtt.
„Kifejezetten hasznos tanácsokkal érkezett haza” – mondta a sportlapnak adott interjújában Egervári. A válogatott pedig 1-4-es nyomasztó vereséget szenvedett a Puskásban.
Borítókép: A szovjet Belanov 11-esből lövi be a labdát a vetődő Disztl Péter mellett a kapuba a labdarúgó-világbajnokságon. A mérkőzésen 6-0-ra győzött a Szovjetunió válogatottja Magyarország ellen. (MTI/LVB-AP)