Index Vakbarát Hírportál

Az év labdarúgója volt, egy év múlva elüldözték

2019. május 20., hétfő 23:59 | két hónapja frissítve

Sokak életét törte ketté egy sérülés, az újpesti védő, Horváth Józsefét nem szokványos módon. Azért hagyta el az országot, mert gyilkosnak bélyegezték, és olyan karikatúra jelent meg róla, amin fűnyíróval vágja a Honvéd középcsatár, Kozma Mihály lábát. Itthon van, és szívből örülne, ha a csatár is ott lenne 70. születésnapján.

1975. augusztus hatodikán volt egy Honvéd–Újpest meccs a Népstadionban 8 ezer néző előtt. Nem bajnoki volt, hanem még a szezon előtti Bajnokok Tornája döntője, amin a korszakot domináló, és a zsinórban hétszeres bajnok újpestiek szereztek vezetést az első percekben, de végül 4-1-re kikaptak. Az eredményre vélhetően már kevesen emlékeznek, Kozma Mihály sérülésére annál inkább. A Honvéd középcsatárát a 75. percben kellett lecserélni, miután Horváthtal csapott össze a labdáért, és a földön maradt.

Horváth József pályaíve 

Horváth József Óbudán született 1949. május 21-én, a Gázgyár és a Spartacus érintésével került az Újpesthez. Tehetsége a korosztályos csapatokban kitűnt, úttörőbajnok is volt. A Honvéd is akarta, de Baróti miatt a lilákat választották. Édesapja ismerte ugyanis Barótit.

11-szer játszott a válogatottban.

Csapatai:

Újpest – 1969–1975, 138 meccs/17 gól
Rot Weiss Essen – 1977
Rochester United – 1978
Washington Diplomats – 1979–80
San José – 1981

A szurkolói emlékezetben úgy élt az eset, hogy az 1974-ben az év labdarúgójának választott Horváth eltörte Kozma lábát. Ahogy visszalapozgattuk az újságokat, kiderült, nem törés, hanem szalagszakadás volt a csatár térdében, ami a legnehezebben gyógyuló sérülés. Az összecsapás után a játékost nem állították ki, még csak sárga lapot sem kapott, Várhidi Pál edző azonban rögtön lecserélte.

Két nap múlva Horváth játékjogát felfüggesztették, ám mindez nem akadályozta meg abban Baróti Lajos szövetségi kapitányt, hogy Iránban pályára küldje. Akkor mutatkozott be a válogatottban Nyilasi, a csapat 2-1-re nyert, Horváth a középhátvéd posztján végigjátszotta a teheráni találkozót, akkor még nem tudtuk, hogy az volt az utolsó hivatalos meccse.

A Népsport pár nappal a műtét után meglátogatta a lábadozó Kozmát a kórházban, és feltette neki a szerző a kérdést, haragszik-e Horváthra.

Idézet következik:

Széles mozdulat a válasz, ami azt jelenti, hogy nincs gyűlölet benne, de a kis mozgás is nehezére esik. Sokan meglátogatták, idegenek is, mondta könnyes szemekkel Kozma 1975-ben.

És akkor most jöjjön 44 éves ugrás az időben, Újpesten találkoztunk Horváth Józseffel, a Kék Duna borozóban, az egykori nagy játékosok törzshelyén, épp egy kártyapartiba csöppentünk bele. A Chicago melletti Decaturben élő Horváthnak van egy kis akcentusa, de a régi haverok között gyorsan múlik.

Horváth szeme a jelenben telt meg könnyekkel,

amikor ezt a napot és az általa okozott sérülést elevenítettük fel. Jól láthatóan kirázta a hideg, amikor a meccs szóba került.

„Láthatod, a mai napig bennem van. Emiatt mentem el. Fél évre tiltottak el, pedig nem volt semmi szándékosság. Ártatlan helyzet volt, a labdára rúgtunk, mindketten elestünk a félpályánál, én fel tudtam állni, és szaladtam tovább, Misinek nem ment. Az újságokban úgy ábrázoltak, hogy fűnyíróval levágom Misi lábát. Igazságtalannak éreztem. Mást se hallottam magam mögött a szurkolóktól a következő hónapokban, minthogy gyilkos vagyok.

Az akkori MLSZ-elnök berohant az öltözőbe a meccs után, és azt ordította, nekem nincs jövőm a futballban. Amíg Kozma nem épül fel, ne is álmodjak arról, hogy én ott leszek a pályán. Kutas István nem szeretett, amikor az ügetőre rendelt bennünket futni, akkor is kiabált velem.

Ha válogatott akarok lenni, akkor kapkodjam a lábaimat, mert ha nem leszek szintidőn belül, kitesznek a keretből. Futottunk, mint a lovak, valahogy bejöttem tizenharmadiknak, maradhattam a csapatban. De azt is tudtam, ha még akarok valamit a futballtól, akkor Magyarországon már nem rúgok labdára, ezt világosan a tudtomra adták. Én pedig még sokat reméltem a futballtól.”

Amikor 1974-ben az ország legjobb futballistája lett, interjút adott a Képes Sportnak, amiben azt nyilatkozta, hogy szeretne még az Újpestben és a válogatottban játszani – jól játszani. Furcsa véletlen, a Népsport az ominózus meccset beharangozó írásában Horváth nem szerepelt a kezdőben, az utolsó pillanatban került be. Horváth valaha csatárnak indult, de egy rosszul sikerült élvonalbeli meccs után beállós lett. Középhátvédben sem érezte rosszul magát, a negyedik élvonalbeli meccsén a Vasas ellen még Mészöllyel szemben is megnyerte a fejpárbajokat.

A meccset, amin sérülést okozott, éppen látta Svájcban élő nagybátyja, aki szabadságát töltötte itthon, mondta is neki, hogy kezdhet csapatot keresni neki odakint.

Azt persze akkor még nem tudták, hogy a teljes őszi szezonban nem lesz játékban, mert a féléves eltiltásról augusztus végén határoztak. A tartalékcsapattal edzett, meccset nem játszhatott.

„Baróti Lajos állt ki mellettem, mások nem nagyon, bár az Újpest is próbálkozott. Baróti azt akarta, hogy ne tiltsanak el hosszú időre. Belevágták a hátamba a kést, amikor a legjobb korban és erőben voltam. 85 kiló voltam, ütköztem én Benével is az egyik első edzésen, amikor a Dózsába kerültem, 1969-ben. Kipenderültünk a hóba, de ő csak annyit mondott, hogy Dél-Amerikában ilyen úgy sem lesz. Oda mentünk ugyanis túrázni.”

Érzékenyen érintette, hogy félretájékoztatták, és csak pár éve tudta meg, hogy a válogatottbeli klubtársa, Kozma nem haragszik rá.

Neki ugyanakkor azt mondták, nem kívánja látni őt a csatár, ne menjen be hozzá a kórházba elnézést kérni.

Az 1975 nyarán 26 éves és 11-szeres válogatott Horváthról tehát hónapokon át kellett lemondania az Újpestnek. A Zürich elleni BEK-meccsre ettől még kimehetett Svájcba. Arra viszont jó volt az utazás, hogy elő lehetett készíteni a disszidálást.

Útlevelet kapott, a felesége is, és 1975 decemberében megpattant. Nem egyedül, Harsányi Lászlóval együtt, aki szintén politikai menedékjogot kért és kapott Svájcban. Horváth úgy emlékszik vissza, egyszerű véletlen volt a közös távozásuk, Harsányi ellenben arról beszélt, hogy összedugták a fejüket, és együtt döntöttek a disszidálás mellett. Az akkori szleng ikerpárként emlegette őket, mert együtt kerültek a Dózsába, emellett az U23-as Eb-n is mindketten ott voltak a győztes csapatban.

Egy azonban biztos, Svájcban különváltak. Horváth úgy tervezte, hogy a Zürich játékosa lesz, azonban a szerződést egy félreértés miatt nem kapta meg, azt hitték ugyanis, hogy már többször műtötték a lábát. Hiába bizonygatta, nem így volt, túl nagy kockázatot jelentett volna a leigazolása. Nem félt attól, hogy el kell hagynia a hazáját, mert itthon egyébként sem lett volna jövője, így igazából veszítenivalója sem volt.

Hogy mennyire egészséges volt, arra jó példa: a Zaragoza tárt karokkal várta, csak volt egy kis bökkenő, az ilyen esetekben a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) egyéves eltiltást szabott ki. Kubala segítette akkoriban a karrierjét. 

Valaki feldobott, pedig Sesztak néven játszottam, így egy fél év után tovább kellett állnom.

Visszatértem Németországba, a másodosztályú Rot-Weiss Essen igazolt le 1977 nyarán, és októberben a Düsseldorf ellen játszottunk egy kupameccset, kikaptunk ugyan, de engem kiszúrtak az amerikaiak. Ez ott egy nagy presztízsű párosítás, azért erre utaztak el. 200 ezer dolláros fizetést ajánlottak, nem sokat tanakodtam, 1978 telén kerültem át az Államokba. Angolul nem tudtam, de belevágtam, nehezen is tanultam meg. Spanyolul akkorra legalább már beszéltem egy kicsit.”

Benfica, Celtic, Juventus, Bayern – ilyen ellenfelei voltak akkoriban a lila-fehéreknek a BEK-ben, de amikor csapatot keresett, nem igazán tudta kamatoztatni a múltját, a nemzetközi rutint. Megfordult a fejében, hogy majd jó lenne ezekben a csapatokban játszani, nagy karriert csinálni, de a pénz miatt egyáltalán nem volt elégedetlen az USA-val sem.

Amerikában volt az aranylabdás George Best és a szintén aranylabdás, még nagyobb legenda Johann Cruyff csapattársa is.

Előbbivel San Joséban, utóbbival Washingtonban játszottak együtt. Ma már különösnek hat, de szerinte a holland nem szerette, ha együtt voltak a pályán, mert úgy volt vele, hogy elveszi tőle a fényt. Aztán összeszoktak, és Cruyff örült annak, milyen jó labdákat kap tőle. Az tény, hogy abban a szezonban 26 meccsen játszott (7 gólt lőtt 18 gólpassz mellett), amikor még nem volt a csapatnál a vb-ezüstérmes holland. A következőben már csak 13 meccs jutott neki.

Úgy értékeli, hogy itthon is, Amerikában is a jók közé tartozott, örökre emlékezetes maradt neki, amikor a washingtoni nézők visszakövetelték a csapatba, és vastapssal jutalmazták, amikor ismét játszott. Azt külön kiemelte, hogy mindjárt az első válogatott meccsen csapatkapitány lett, mert Páncsicsot le kellett cserélni a szerbek ellen 1973-ban (1-1 lett Belgrádban).

Azt is megjegyezte, hogy csak egy plakettet kapott az év futballistája cím mellé.

Igazi, kézzelfogható megbecsülést nem igazán, pénzt sem.

Egyetlen válogatott gólját Luxemburgnak lőtte, büszke rá, de arra is, hogy volt egy Haladás elleni MNK-meccs, amit az ő 3 fejesgólja fordított meg a hajrában. A jelenlegi magyar futballt figyeli, az élettársa rögtön rájön, hogy a hazai meccseket nézi a tévében, mert felidegesíti a színvonal. Mondja is neki, hogy ki fogja kapcsolni a tévét, nem ér annyit az egész.

Tíz éven át nem jöhetett Magyarországra, mert börtönbe zárták volna, de a szülei látogathatták. A valaha szintén jól futballozó édesapja kiment hozzá, de honvágya támadt, nem akart nála maradni. Először különleges engedéllyel tért haza, még a 10 év letelte előtt, a vámosok félreállították.

„Elszívtam biztos egy doboz cigit abban a kis szobában, ahová betettek, mert nem értettem, mi történik.

Kádár Jancsi nekem akkor belépőt adott, a katonák mégis kiszedtek a sorból. Eltelt pár óra, amikor bejött egy tiszt, és azt mondta, érezzem magam otthon.

Azóta is így vagyok ezzel. Otthon érzem magam itt is, ott is. Örömmel jövök, és örömmel megyek.”

Amikor befejezte a futballt, több mint egy éven át nem talált munkát, mert a futballistákról az a hír járta, nem értenek semmihez. Végül egy fémmegmunkáló gyárban kapott öt dolláros órabérért állást. Akkor látta, mennyivel jobb lett volna, ha a felesége nem limuzinnal jár vásárolni, amikor sokat keresett, mert a pénz elment.

„Édesapám mindig azt mondta nekem, mikor 7 éves voltam, hogy nekem nem cipő kell a lábamra, hanem esztergálni kell rá valamit fémből, mert gyorsan szétrúgom a cipőimet. Gyakran eszembe jutott, amikor a vasba vágtam a menetet. Pár év után továbbálltam, és Decaturben egy étolajgyárba kerültem, 20 évet lehúztam, onnan is mentem nyugdíjba. Van egy szép házam, azt mondom, nem bántam meg semmit. Elégedett vagyok, de az biztos, ha nincs az a szerencsétlen szerelés, eszembe nem jutott volna, hogy elmenjek innen. Kedden köszöntenek a régi társak, újra hallom a becenevem, hogy Vöri. Vagy Tüzes. Bár a hajam már nem vörös, megőszültem.

Ha Kozma eljönne rá, legalább átölelném, mert azóta nem láttam őt, és a lelkem is megnyugodhatna.”

Rovatok