Rettenetes a meleg, ahogy megyünk végig a fiammal a Fáy utcán. A klímaváltozásban gazdag, szeszélyes június a két nappal ezelőtti felhőszakadások után ismét párás forróságot szór az angyalföldi panelek közé. De ahogy a Röppentyű utcánál megállunk a pirosnál, és egy percre becsukom a szemem, hirtelen elborul, és borongós, rosszkedvű tavaszi esőben ázom. Ugyanaz az utca, ugyanaz a sarok, csak én lettem hirtelen más, tizennyolc évvel fiatalabb, felnőtt életem első Vasas-meccsére megyek, egy Újpest ellenire.
Paliék – akikkel később gyulai focikalandjaim is lesznek majd, de a csőtöréses MTK–Celticet is együtt látjuk majd – már benn vannak. Az őszi hangulatú márciusi esőben korán sötétedik, vagy maga a meccs kezdődött későn, erre már nem emlékszem. Csak arra, hogy nehezen találjuk meg a helyünket, a Fáy utca felől megyünk be, az aréna háromnegyedét körbejárjuk.
Amikor belépünk, épp gólöröm, „Kabát, bazmeg, Kabát”, pillanatokon belül újra bazmegolás, csak a tónus más, nem kell abszolút hallás, se több ezer focimeccsen eltöltött perc, hogy tudja az ember, ez kapott gólt jelent. De mire a helyünkön vagyunk, bő negyedóra után, már újra megy a kabátbazmegolás, ami aztán a 94. percben ér a tetőfokára, amikor eljut a mesterhármasig, amivel beállítja a 6-2-es végeredményt.
Emlékszem, mintha bajnokok lettek volna, úgy ünnepeltek a szurkerek, kivéve Palit, aki valahogy sosem tudott felhőtlenül örülni, „ez csak egy kifutott eredmény, nem vagyunk mi ilyen jók”, mondogatta. Részben igaza is lett, mert bár abban a szezonban a csapat még 3., Kabát pedig gólkirály lett, aztán ő a török bajnokságba, a Vasas pedig a másodosztályba távozott a következő szezonban.
Kinyitom a szemem, újra 2019 van. A lámpa zöldre vált, továbbmegyünk. Már látszanak a stadion reflektorai, vagyis persze már jóval korábban is látszottak, csak most tudatosul bennem, hogy nem ott vannak, mint azon az eső áztatta 2001-es meccsen. Vagy mint utána még nagyjából másfél évtizedig, az esti meccseket vagy edzéseket megbízhatóan jelezve lakásom nagyszobájának ablakában.
A diadalmas 6-2 óta persze szinte minden megváltozott. A Vasas a kiesés után lényegében megszűnt – Pali akkor csak azért utazott 450 kilométert, hogy még egyszer lássa az akkor már üres stadiont –, majd egy megvásárolt licenccel újraéledt, feljutott, kiesett, bajnokként feljutott, utána egyből majdnem kiesett, majd egy szezonnal később váratlanul NB I.-es bronzérmes lett. És aztán újra kiesett.
Majd a stadionját is elveszítette – átmenetileg legalábbis. Egy 2016-ban aláírt szerződés értelmében a Fáy utcai létesítményt ugyanis lényegében a talajig visszabontották, hogy a helyére felépüljön az új, európai színvonalú, a kor követelményeinek mindenben megfelelő stadion. Meg is épült, erős késéssel – még az idén februárban tervezett májusi, egyéves csúszást jelentő átadásnál is két hónappal később – és a tervezettnél sokkal drágábban. A kezdeti 5 milliárd körüli ár helyett az utolsó adatok szerint több mint 9 milliárd forintért építette a NER nagyágyúja, az Orbánt is reptető Garancsi István Market Zrt.-je és a KÉSZ Holding.
Apropó, Orbán. Ha futball, pláne, ha stadionépítés, pláne, ha Garancsiék, az embernek nem tud nem eszébe jutni a neve. „Azt gondoltuk, hogy talán itt lesz” – akárkinek mondjuk, szinte egyhangúlag ugyanaz a válasz: hát jobb, hogy ide nem jött, és ha van egy kis esze, a stadionavatóra se jön.
Őt itt nagyon kifütyülnék. Emlékszem, mi volt az MTK-stadionavatón. Hát az kismiska lenne ahhoz képest, amit itt kapna
– mondja egy ismerősöm.
Közben megint Pali jut eszembe, bár ő nem reptetett miniszterelnököket, és nem tudom, fütyülne-e ilyen helyzetben. A törzshelyét keresem, miután szembesülök azzal, hogy a törzsfeljárónk megszűnt, a lelátóra máshol kell felmenni, mint korábban (de legalább a pályát nem fordították el, mint az MTK-ét). Mindig szorongott a meccseken, amikor vezetett a csapat, félt, hogy „a fiúk elbízzák magukat”, amikor hátrányba kerültek, biztos volt abban, hogy nem tudnak fordítani. A támadásoknál aggódott, hogy nagyon kinyílnak hátul, és jön egy kontra, ha a saját térfélen volt a labda, zsörtölődött, hogy miért nem mennek előre.
És mindig arra készült, hogy ami van, annál csak rosszabb lesz – amúgy azóta már tudom, hogy a Vasas-szurkolónak ez utóbbi természetes lelkiállapot,
még akkor is, ha nekem, igaz, elég hektikus meccsre járással, sikerült több mint 4900 napon át megőriznem a Vasas-veretlenségemet.
Most, ha itt lenne – de már nem lehet, nem érhette meg a legutóbbi feljutást, sem a dicsőséges, sem a csúfondáros NB I.-es szezonokat, de a sírján máig lebeg néhány a bajnoki aranyszalagok közül –, nem kellene aggódnia: ezen a kedden, a hivatalos stadionavató előtt tíz nappal nem kaphat ki a Vasas. Vagyis csak akkor, ha nyer is a Vasas. Egy kétszer harmincperces tesztmeccsen ugyanis a Vasas 1. játszik a Vasas 2.-vel, pirosak a kékekkel.
Olyan ez, mint úgy általában a magyar futball. Úgy csinálnak, mintha foci lenne, de ez igazából nem az. Nem foci, hanem csak focizgatás, a barátságosnál is barátságosabb meccs, a barátságosnál is barátságosabb tempóban – bár néha azt érezzük, hogy egyes bajnokikon is épp ennyire szakadnak meg a játékosok. A cél inkább az, hogy a stadiont teszteljék, mielőtt július 5-én ünnepélyes keretek között felavatják a Kárpát-Medence Legmagyarabb Csapata, a DAC Egyvérbőlvalókvagyunk Dunaszerdahely elleni meccsel, és más programokkal (majd nyomban kölcsönadják a Honvédnak, amely 11-én itt játssza a Žalgiris elleni EL-selejtezője első, hazai meccsét).
Már a Vasas 1. bemutatásánál kiderül, hogy a tesztüzemmód nem ártott: a kijelzők ugyanis kissé megbokrosodnak, amikor a névsor után az egyes játékosokat kellene bemutatni. Igaz, meccs közben már rendben működnek, bár az is apró bugnak tűnik, hogy amikor egy gólszerző neve felvillan, a teljes vezetéknév után megjelenik háromkarakternyi keresztnév is, így Kovács Mil gólját 11-esből Balajti Ádá egyenlíti ki, majd betalált még Birtalan Bot és a végén Daróczi Zol is. Mellettem öltönyös emberek azon nevetgélnek, hogy „hibalista, 162. tétel”, de hát ha nevetgélnek, szóval ez biztos csak valami belsős építőipari vicc.
A meccsen úgy négy-ötszázan lehetünk, a kényelmes, pohártartós fotelekkel felszerelt VIP-teraszon hárman, a kapuk mögött a „táborban” nagyjából negyvenen – „itthon vagyunk”, „kiböjtöltük”, ezekkel kezdik a szurkolást –, mi, többiek az árnyékos nyugati szektorokban ülünk. A büfést meglepte a tömeg, a két büféből csak az egyiket nyitná ki, de akkora a zúgolódás, hogy a másikba is szállít át némi innivalót.
A sör a kedvenc hazai gyártómtól érkezik, van Soproni, örülök, aztán eszembe jut, hogy még vezetnem kell. Szendvics van, kettőt veszünk, egy sört a fotós kollégának és egy üdítőt, 1800-at fizetünk. Zsíros kenyér is lesz majd, az árlista szerint 300 forintért – ami nem olcsó, pár napja az olcsónak nem mondható orfűi Fishingen 250 forintért adták a zsírosdeszkát –, vagy lehet, hogy már most is volt, csak későn érkeztünk.
Ezek az apró bosszúságok azonban nem írták felül azt a benyomást, hogy összességében egy meglepően barátságos hangulatú, emberközeli stadion épült Angyalföldön. A lehajtható ülések összehasonlíthatatlanul kényelmesebbek a régieknél, de még más új vagy felújított stadionok üléseinél is, a falakon a régi, dicsőséges Vasas meghatározó játékosai, vicces történetek, anekdoták játékosoktól, játékosokról.
A stadion akusztikája meglepően jó, fotós kollégám, Peti szerint a pálya füve selymes és puha, jó érzés rálépni, a talaj is jó minőségű. A világítás nagyon jónak ígérkezik, a négy reflektoroszlopon kívül a lelátó tetőszerkezetébe is építettek reflektorokat. A kapuk mögött is alakítottak ki lelátókat, nincs olyan csúnya nagy betonfal sehol, mint a Hidegkuti-stadionban, a kapuk mögötti szektorokat csak egy nagy háló védi – hogy a szurkolók beugrálásától vagy a kipattanó labdáktól, az nem derül ki.
A magyar stadionok egyik legnagyobb problémáját jelentő vécékínálatot sajnos elfelejtettem tesztelni, a bejutás viszont valószínűleg kényelmes lesz. Ahogy láttam, a Béke utca, a Hajdú utca és a Fáy utca felől is van a stadionnak bejárata – ugyanakkor az eddig talán legtöbbek által használt Hajdú–Fáy utcai sarki bejárat megszűnt –, és benn tágas lépcsőházakban lehet megközelíteni a lelátókat akkor is, ha tömeg van. Bár a stadion bő ötezres kapacitású, szóval azt gyanítom, hogy mostanában nemigen lesz tömeg.
Szóval, ahogy egy szurkolótól hallom, „ez a hely még akár jó is lehet”. Persze, teszi hozzá nyomban, „jobb lenne, ha inkább a csapat lenne az”. Mondjuk, 9 milliárdból valószínűleg az is az lenne, jut eszembe, de végül nem szólok közbe.