„Engem azért sosem elsősorban a gólok határoztak meg. Egy csatár esetében nyilván nagyon fontos a gól, én is rendkívüli kvalitásnak gondolom, ha valaki mindig, minden helyzetből képes betalálni, és persze én is bevettem néhányszor a kaput, de az edzőim is az egyéb erősségeimet értékelték...”

– mondta Szalai Ádám saját magáról a Képes Sportnak 2020 áprilisában. És ez a tény, hogy Szalait „nem a gólok határozzák meg”, mintha rásütné a bélyeget a megítélésére.

A gólszerzés katarzist okoz, több ezer drukkert ugraszt talpra, ennek megakadályozása pedig megfosztja az embert az élvezet beteljesülésétől. Tudatosan és tudat alatt is a jót, a szépet keressük: ezért emlékszünk inkább egy látványos cselre vagy akár egy hét méterről bepöckölt találatra, mint egy becsúszó szerelésre.

A gól mindenek fölött

A labdarúgás tele van hagyománnyal, dogmákkal, olyan tézisekkel, amelyek szinte alapbeállításként rögzültek a sportágba. És ahogy a közhelyeket, úgy zárta magába a foci a hedonizmust, miszerint az élet legfőbb értelme és célja törekedni az élvezetekre, a gyönyörre, kerülni, ami rossz, fájdalmas, kellemetlen.

Következésképp egy futballmeccsen látott, átélt, s megmaradt emlékek jelentős része pozitív, javarészt a támadásokhoz, a játék konstruktív jellegéhez köthetők. Ezért olyan fontos a gól, és az, aki szerzi. Arról nem is beszélve, hogy a labdarúgáson kívül nincs még egy sportág, amelyben a legfontosabb várható esemény, azaz a gól valószínűsége ennyire alacsony. A stadionokba kilátogató hívők minden alkalommal arra várnak, hogy valaki megtörje a (gól)csendet. Ezért költenek a világ legjobb csapatai font- és eurómilliókat támadóegységük erősítésére. Ezért magasztaljuk, s adunk Aranylabdát a csatároknak, s ezért értelmezzük nehezen a védők tevékenységét. Az általános vélekedés az, hogy csatár és a gól között egyenlőség van. Pontosabban: a két dolog között egyenlőségjelnek kellene állnia.

(a videón Pátkai Máté Wales elleni gólja, ami előtt Szalai Ádám két védővel a nyakán teremtett helyzetet)

A legeredményesebb magyar Németországban

Ha Szalai Ádám válogatottban nyújtott teljesítményét nézzük, akkor a következőt látjuk:

Egy szerzett gólhoz 217.6 válogatott percre van szüksége (ez azt jelenti, hogy pontosan 2.4 meccsenként lő egy gólt). Hogy egy klasszikust idézzünk: „nem jó, de nem is tragikus”. A Bundesliga tekintetében talán elég ennyit írni:

De akkor mi lehet a probléma? A legnagyobb gond az, hogy Szalai Ádám játéka nem látványos, s mivel tevékenységét csatár pozícióban végzi, így az ellenszenv hatványozottabban érvényesül.

A célember

És hogy mit csinál az a játékos, akinek szövetségi kapitányai (Dárdai Pál, Bernd Storck, Egervári Sándor vagy épp Marco Rossi) kivétel nélkül kulcsszerepet szántak csapatukban?

• Szalai Ádám karakterét tekintve klasszikus kilencesként (target man) segíti a válogatottat. Fizikailag alkalmas arra, hogy a hosszan felrúgott labdákért megküzdjön, párharcokat nyerjen. (Márpedig erre a magyar válogatottnál sokszor van alkalom.) Egyúttal magassága és ereje révén hatékonyan támadja az oldalról a kapu elé érkező beadásokat, pontrúgásokat.
• A feléje felrúgott, majd lecsorgó (úgynevezett második) labdákat lehet támadni, azokból gyors akciót vezetni, helyzeteket kialakítani.
• Folyamatosan keresi annak a lehetőségét, hogy pozíciós játék alkalmával megtartsa a labdákat.
• Mozgásával üres területeket nyit.
• A védekezési fázis vele kezdődik. A megfelelő jelre elindítja a letámadást.
• Besegít a védekezésbe, labdát szerez.
• Vezéregyéniségként segíti társait.
• Taktikailag intelligens. Az ilyen játékos, mielőtt döntene és végrehajtaná a következő lépést, előre értelmezi a játékhelyzetet, amiben az elsődleges szempont a taktikai hatékonyság.

Nem szép, de hasznos

„Ádámot sokan kritizálták – jogtalanul. Bosszantott az állandó »szalaizás«. Aláírom, nem volt látványos a játéka, de mindent alárendelt a csapatérdeknek. A védekezésünk vele indult, az ő játékintelligenciája szükségeltetett ahhoz, hogy a visszatámadásnak köszönhetően sokszor már a középpályán labdát szerezzünk. Márpedig egy erős csapat ellen rengeteget kell dolgozni a labdaszerzésért! Felhánytorgatták neki, hogy birkózott a védőkkel. Naná, hogy birkózott! Nemegyszer egyedül csatázott két-három »medvével«, de csak kifárasztotta őket annyira, hogy a hajrában már ne tudjanak annyira koncentrálni, mint az elején. A finnek ellen mindkétszer a végén nyertünk, és a görögök ellen is ott volt Nikolics ziccere nem sokkal a lefújás előtt, igaz? Ha Bukarestben megadják Ádám szabályos gólját, még ma is ő az isten... Feröeren ugyanakkor három pontot ért a gólja, ezt senki ne feledje" – áll Dárdai Pál könyvében.

A magyar válogatott korábbi szövetségi kapitányával közös nevezőn van a Mainz elnöke, aki ez év februárjában a következőket mondta:

„Szalai olyan támadó, akitől Mateta és a hozzá hasonló fiatal játékosok rengeteget tanulhatnak, főleg arról, hogy egy csatár miként segítheti a védelmet a megfelelő munkájával.”

Tevékenységének nagy része tehát egyszerűen nem szemet gyönyörködtető. Mégis a magyar válogatott futballja – és úgy általában a foci, mint csapatjáték – csak akkor működik, ha van egyensúly, de ehhez a látvány mellett kemény munka is kell. Szalai Ádám pedig nem tesz mást, mint elvégzi a piszkos munkát, védekezésben és támadásban, és átlagban 217.6 percenként gólt szerez a válogatottban. Lehet ezt szeretni vagy nem szeretni – de az igazság az, hogy nincs más, aki Szalai munkáját nemzetközi szinten értené és elvégezné.

A Törökország elleni csütörtöki Nemzetek Ligája-mérkőzésen is nagy szüksége lesz Marco Rossi csapatának a rutinos csatár munkabírására. A mérkőzés előtti sajtótájékoztatón készült írásunkat ide kattintva olvashatják el.