Vasárnap hajnalban jelentették be az Európai Szuperliga megalakulását, 12 topcsapat tette le a voksát az új sorozat mellett alapítóként. Bár évek óta beszédtéma egy új, minden eddiginél nagyobb és globális bajnokság, az ESL életre hívása sokkolta a futballvilág jelentős részét. Szurkolók, játékosok és vezetőedzők is tiltakoztak, aminek hatására kedden estére a legtöbb egyesület kilépett, így a szuperliga parkolópályára került. Két napot élt. De a változás igényét jelezte, és biztosak lehetünk abban, hogy közeleg a forradalom.
A futball gazdasági reformigénye az 1989-es hillsborough-i katasztrófa után fogalmazódott meg, ezt követően vezették be, hogy nem lehetnek állóhelyek a stadionokban. Emiatt a klubok jelentős jegybevételtől estek el, amit sürgősen pótolni kellett. Ráadásul Angliában a helyi labdarúgóliga (EFL) ekkoriban az élvonal televíziós pénzeit a négy profi liga között (ez ma 72 klub) osztotta szét. Az első osztályú csapatok többet akartak, ezt ismerte fel a London Weekend Television igazgatója, Greg Dyke. A kereslet találkozott a kínálattal, és 1992-ben létrejött a Premier League, ami azóta a világ legjobban márkázott, legeladhatóbb és legtőkeerősebb bajnokságává nőtte ki magát.
Szintén 1992-ben alakították át a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK), és megszületett a Bajnokok Ligája. Előbb csak kibővítették a kontinentális sorozatot, majd 1998-ban kezdték alkalmazni a ma is használt csoportkörös lebonyolítási formulát 32 csapattal. A cél itt is egyértelmű volt: színvonalasabb mérkőzésekkel növelni a szurkolói bázist, ezáltal a televíziós jogdíjakból származó bevételt. Mindezt segítette egy bizonyos Jean-Marc Bosman ügye: a belga futballista precedenst teremtett, 1995-ben elindult a szabad játékosmozgás Európában, a globalizáció pedig felgyorsult.
Az angolszász sajtó emlékeztet rá, hogy már 1998-ban zajlottak olyan háttérbeszélgetések a topklubok vezetői között, hogy egy új, globális ligát kellene megalkotni. Harminc évvel később újra előkerült a fiókból a tervezet: 2018 áprilisában Gianni Infantino, a FIFA elnöke a nemzetközi szövetség kongresszusán prezentálta egy interkontinentális kupasorozat vázlatát. Akkor a klubvilágbajnoksághoz hasonló, négyévente megrendezendő tornára adott volna 25 milliárd dollárt egy ázsiai befektetőket tömörítő konzorcium. A tagság azonban megvétózta ezt az elképzelést.
A szuperliga gondolata tehát nem új keletű, de egészen 2021. április 18-ig kellett várni, mire realizálódott. A „piszkos tizenkettő” összefogása azonban tiszavirág-életű volt, három nap alatt gyakorlatilag minden klub kihátrált a gigászi terv mögül. De miért pont most léptek elő az árnyékból, és vágtak bele egy ilyen vakmerő kezdeményezésbe? És milyen hatással lenne ez az európai klubfutballra?
Fontos kiemelni, hogy a klubok nem egyik napról a másikra adósodtak el. A játékospiac megnyílása és a szabad tőkeáramlás épp oly ösztönző hatással volt a költésekre, mint a labdarúgás globalizációja. A szurkolói bázis egyre nőtt, a merchandising virágzott (a világ gyakorlatilag bármelyik pontján lehet találni egy Real Madrid- vagy Manchester United-mezt) ezzel egy időben a televíziós jogdíjakból befolyó összegek is exponenciálisan növekedtek. Az egyesületek annyi pénzt költhettek a legjobb játékosokra és azok fizetésére, amennyit csak akartak – gondoljunk például Neymar 222 millió eurós átigazolására vagy Alexis Sánchez heti 600 ezer fontos bérére a Manchester Unitednél. És ezt meg is tették, hiszen a szurkolók évről évre a legjobbakat akarják látni saját csapatukban, és trófeákat várnak. Ez a spirál azonban átfordult, a klubok elveszítették valóságérzetüket, a megfontolt, racionális költések helyett a takarójukon jócskán túl nyújtózkodtak.
És akkor jött koronavírus-járvány, a gazdasági válság atlaszi teherként nehezedett a csapatokra, és sokan ezt nem bírták el. Az elit csapatok – érthető módon – nem akarták elveszíteni domináns szerepüket, ezért költségeiket sem voltak hajlandóak csökkenteni – padlógázzal indultak el a csőd felé.
A bajnokságokból, valamint a nemzetközi kupasorozatokból (BL, El) befolyó pénz már nem elég a kiadások fedezésére. Hiába keresett a Manchester City például a mostani idényben 150 millió eurót a Bajnokok Ligájában, jelenleg nem tud nyereségesen működni. A szuperligát életre hívó 12 klub a 2019–2020-as gazdasági évben 1,2 milliárd font veszteséget termelt, összesen pedig 7,4 milliárd font a teljes adósságuk.
A távolság már így is óriási az elit és a középosztály között: a spanyol La Liga elmúlt 16 kiírását az Atlético Madrid, Barcelona, Real Madrid nagy hármas egyike nyerte, a PSG, a Juventus és a Bayern München is szinte letaszíthatatlan volt a trónról az elmúlt 8 évben, de beszédes adat az is, hogy 2004 óta csak a szuperligát alapító 12 klub – kiegészülve az állítólag meghívott Bayern, Borussia Dortmund, PSG hármassal – közül kettő játszotta az összes Bajnokok Ligája-döntőt.
A KPMG Football Benchmark számításai szerint a szuperliga 12 klubja közül csak az AC Milan nincs ott a 15 legértékesebb egyesület között.
A folyamatot ismerjük, a szuperliga által eme klubok még nagyobb bevételhez jutnának, azaz még inkább ezekben a csapatokban koncentrálódnának a legjobb futballisták, a szakadék egyre szélesebb lenne. A szuperliga megmutatta, hogy ezek a klubok erre vágynak, nagyobb részesedésre a tortából. Vagy van más út is?
Az egyik opció, amiről írt a nemzetközi sajtó a napokban, hogy az UEFA egy brit befektetővel tárgyal a Bajnokok Ligája 5 milliárd fontos tőkeemeléséről. Ugyan több pénz jutna a kluboknak, de többfelé is oszlik a mindenkori összeg, mint a szuperligánál, így ez legfeljebb csak rövid távú megoldás lehet a problémára.
Drasztikus változásra van szükség, ez egyértelmű.
A buktatók leginkább az UEFA keretrendszerében vannak: a pénzek nem egyenlő elosztásában, a pénzügyi fair play (FFP) és a koefficiensek számításában. Az UEFA a Bajnokok Ligája esetében lefölözi a hasznot: 25 százalékot megtart magának a bevételekből, a maradék 75 százalékot osztja szét a résztvevők – beleértve a selejtezőben érdekelteket is – között. Az arányok változtatásával a topklubok jobban járnának, de a széthúzás csak erősödne. A koefficiensek számítási metódusának megváltoztatása is egy lépés lehetne előre, de visszatérnénk az általános problémához: ha több kis- és középcsapat jutna főtáblára, nem lehetne növelni a televíziós bevételeket.
Márpedig ezek egyes kalkulációk szerint 20 százalékkal csökkentek csak az elmúlt szezonban, ami ugye megint nem a klubok malmára hajtja a vizet. A pénzügyi fair play – ami egyébként tulajdonképpen már most sem létezik – lazítása is feszültséget szülhet: ha az UEFA szemet huny afelett, hogy tőkeerős befektetők – akik már klubtulajdonosok valahol Európában – újabb egyesületeket pumpálnak fel pénzzel, lényegében pár éven belül a Bajnokok Ligája is egyfajta szuperliga lenne.
A harmadik út lenne a legnagyobb pálfordulás, ugyanakkor a leginkább demokratikus eljárás: az amerikai modell meghonosítása.
A major ligák – mint az NFL vagy az NBA – mintájára fizetési plafont és draftrendszert bevezetni, korlátozni a csapatok mozgásterét, még inkább védeni a játékosokat. Igaz, a kiesés/feljutás rendszere testidegen az európai futballtól, ahogy a franchise-szerű működés is, de a tengerentúlon bevált a módszer.
Ami biztos, hogy az UEFA-nak lépnie kell, különben a csúcson lévők kiszakadnak a rendszerből, és azzal senki sem járna jól. 1992 után 2021 lehet a következő fordulópont a nemzetközi futball életében.
(Borítókép: Az UEFA Európa Liga logója az MSV stadionban Duisburgban, Németországban, 2020. augusztus 5-én Fotó: WOLFGANG RATTAY / POOL / AFP)