Nem is lehetett volna rosszabb az olasz válogatott körüli hangulat az 1966-os angliai világbajnokság után. A Squadra Azzurra kiesett az észak-koreaiak elleni vereséggel a csoportszakaszban, a hazatérő játékosokat annak ellenére paradicsomzápor várta otthon, hogy a szövetség igyekezett eltitkolni a hazaérkezés dátumát. A FIGC megtiltotta újabb külföldi játékosok szerződtetését, az Inter – biztató előzetes tárgyalásai ellenére – így maradt le Franz Beckenbauer és Eusébio megszerzéséről. 1963 óta nem hívtak már be a válogatottba oriundót, honosított dél-amerikai játékost, s ezt csak megerősítették a világbajnoki kudarc után, hiszen általános vélemény volt, hogy szerepet játszik a nemzeti tizenegy sikertelenségében a külföldiek (beleértve a honosítottakat) túlzott favorizálása.

Edmondo Fabbrinak nem volt rossz a győzelmi mutatója – a legendás és nem utolsósorban kétszeres világbajnok Vittorio Pozzo lemondása óta senkié sem volt jobb azok közül, akik legalább egy esztendőn át a válogatott élén álltak –, de az angliai kudarc elsodorta. Fabbrit a szövetség hat hónapra eltiltotta, miután a sajtóban mindenkit megvádolt – a szövetséget, a játékosokat, a csapat orvosát –, csak saját maga munkájában nem talált kivetnivalót.

Helyére a szövetség két edzőt kért fel: a korszak sztárját, az Internazionalét a futballvilág trónjára ültető Helenio Herrerát és Ferruccio Valcareggit, aki egyébként előzőleg Fabbri segítőjeként dolgozott. Az általános vélekedés szerint HH és Valcareggi szakmailag nagyon is összeillettek, az argentínai születésű sztáredzőnél kilenc évvel fiatalabb, a negyvenes évei közepén járó Valcareggi a catenaccio feltétlen hívének számított.

Az új korszak nagyon jól kezdődött, a szovjetek elleni milánói mérkőzésen – nyolc Inter-futballistával a soraiban – 1:0-ra megverte a vb-elődöntős, nagyon erős szovjet csapatot. Még abban a hónapban, Nápolyban 3:1-re legyőzték a románokat, immár Eb-selejtezőn.

Mindazonáltal a két edző együttműködése nem tartott sokáig: noha az 1966. novemberi kezdés után négy mérkőzésből hármat megnyertek, egy pedig döntetlenre végződött, 1967 márciusától a közben az Intert is irányító, addig is tulajdonképpen szaktanácsadónak számító Herrera visszalépett. Attól kezdve egyedül Valcareggi készítette fel a csapatot. Igaz, a szövetség erős kontrollja alatt. A kapitány az Inter-korszak helyett Juventus-korszakot akart a válogatottnál, de erre nem kapott engedélyt.

A Squadra Azzurra kiválóan szerepelt a tétmérkőzésein, öt győzelemmel és egyetlen döntetlennel, a románok, a svájciak és a ciprusiak előtt veretlenül zárta a csoportmérkőzések szakaszát. 1968 tavaszán ugyan elveszítették a negyeddöntő első mérkőzését a bolgárok ellen, de aztán az újra Nápolyba vitt fontos mérkőzésen 2:0-ra nyertek, és bejutottak a négyes döntőbe. Utóbbi mérkőzésen debütált egyébként Dino Zoff, aki mindmáig az egyetlen olasz, aki Európa- és világbajnok futballistának is mondhatja magát.

Követte őket a világbajnok angol válogatott, valamint a szovjet és a jugoszláv csapat. A „háromoroszlánosok” a további három brit válogatottat, a skótokat, az északíreket és a walesieket előzték meg a csoportjukban. A négy szövetség külön kérte az UEFA-t, hadd legyenek azonos csoportban, így egyszerűbb nekik a terminusegyeztetés, beleszámították a mérkőzések egy részét szokásos Brit házibajnokságukba (British Home Championship). Alf Ramsey világbajnokai aztán a címvédő spanyolokat búcsúztatva jutottak be a négyes döntőbe. A nagy meglepetést a jugoszlávok keltették, mégpedig azzal, hogy a háromtagú csoportban megelőzték és ezzel kiejtették a vb-ezüstérmes nyugatnémeteket. Valljuk be, csak részben volt az ő érdemük: Belgrádban 1:0-ra megverték ugyan a Nationalelfet, de Hamburgban 3:1-re kikaptak tőle. Az döntötte el a csoportelsőséget, hogy a „Kékek” (Plávik) győztek Tiranában a csoport outsiderei ellen, a nyugatnémetek, Franz Beckenbauer, Gerd Müller és Uwe Seeler nélkül viszont nem (0:0). A jugoszlávok azért nem érdemtelenül jutottak el a legjobb négybe: a marseille-i 1:1 után Belgrádban kegyetlenül megverték a franciákat (5:1).

Az egyetlen, még nem említett negyeddöntőt a magyar és a szovjet válogatott vívta.

A France Football egyébként – éppen Flórián-napon – a Népstadionban, a szovjetek ellen akarta átadni a Császárnak a díjat, de az MLSZ vezetői ehhez nem járultak hozzá. Maradt az esti bankett mint lehetőség a Gundelben.

S maradt a rossz mérleg a szovjetek ellen, akik 3:0-ra nyertek Moszkvában, s ezzel az 1966-os világbajnokság után egy újabb nagy torna negyeddöntőjében búcsúztatták a magyar válogatottat.

Olaszországban két újdonságot is hozott a négyes döntő. Nápolyban hosszabbításban sem dőlt el az Olaszország–Szovjetunió-elődöntő.

A német játékvezető, Kurt Tschenscher feldobott egy 1916-os érmét, amely még a levegőben volt, amikor Giacinto Facchetti, a Squadra Azzurra csapatkapitánya rávágta: fej. Az érme egy kicsit gurult az élén, aztán lebillent: tényleg a fej győzött, meg az olaszok.

Akik aztán a döntőben megkapták a másik ágon az angolokat 1:0-ra megverő jugoszlávokat. A Kékek az első három kontinensbajnokságon kétszer is bejutottak a döntőbe, s mindkétszer veszítettek. Előbb Párizsban a szovjetek ellen hosszabbításban, majd Rómában az olaszok ellen, megismételt meccsen. A két csapat első találkozója 1:1-es döntetlent hozott, 120 perces csatában. Angelo Domenghini a 80. percben mentette legalább döntetlenre az állást.

Az olaszok két év múlva, a mexikói világbajnokság ezüstérmeseként a legjobb európai csapatként zártak, de az 1972-es Eb négyes döntőjébe már nem jutottak el.

A csoportból ugyan még simán továbbléptek, de aztán kikaptak Brüsszelben a belgáktól. A szovjetek négyből negyedszer jutottak a legjobb négyig, 1958 és 1972 között nem akadt olyan világbajnokság, amelyen ne jutottak volna el a legjobb nyolc közé és olyan Európa-bajnokság, amelyen ne kerültek volna be a legjobb négybe. Ezzel egyetlen más válogatott sem dicsekedhet!

Ott volt a belgiumi négyes döntőben a csoportja megnyerése után a hárommeccses csatában a románokat búcsúztató magyar válogatott és az addigra már fő esélyesnek számító nyugatnémet válogatott is. Helmut Schön együttese – az ugyancsak a legszűkebb elitbe jutó három rivális közül – 1972 tavaszán 2–0-ra megverte a magyarokat Budapesten és Gerd Müller mesternégyesével, a müncheni Olimpiai Stadion megnyitóján 4–1-re a szovjeteket. A kettő között, az Eb negyeddöntőjében túljutott az angolokon, köszönhetően elsősorban a londoni Wembley-ben elért, 3–1-es sikernek.

Nagyon sokan tartják: az 1972-es Nationalelf erősebb volt még annál is, amelyik aztán két évvel később világbajnoki címet nyert a remek hollandok előtt. Elsősorban azért, mert a Bayern München csillagai mellett csúcsformában játszott Günter Netzer is. Az esztendő végén a France Football Aranylabda-szavazásának történetében először fordult elő, hogy ugyanaz a válogatott adja a dobogósokat. Franz Beckenbauer, Gerd Müller és Netzer végzett az első három helyen. A csapatkapitány nagyon szoros csatában került az élre, megelőzve a Nemzet Bombázóját és a Gladbach fél évvel később a Real Madridhoz igazoló csillagát. Gerd Müller lett a négyes döntő gólkirálya, a nyugatnémetek öt belgiumi góljából négyet ő szerzett.

A magyar futball hívei itthon lényegesen elégedettebben fogadták az 1972-es negyedik helyet, mint az 1964-es harmadikat. Függetlenül attól, hogy a szovjetek ellen győzelmi esélyt szalasztott el Illovszky Rudolf csapata (Zámbó Sándor kihagyott egy tizenegyest), a belgák elleni bronzmeccsen pedig mindkét kapott gól könnyen elkerülhető lett volna.

Persze akkor már túl voltunk Marseille-en...

(Borítókép: Az olasz csapat, miután 2:0-ra legyőzte Jugoszláviát 1968. június 10-én Rómában, Olaszországban. Fotó: Keystone / Hulton Archive / Getty Images)