A közelgő labdarúgó-Európa-bajnokság előtt cikksorozatot indítottunk, amelyben felelevenítjük a korábbi kontinenstornák legérdekesebb történeteit. Az ötödik részben az 1992-es és az 1996-os Eb-t idézzük fel.
Small is beautiful, a Kicsi a szép. Ez volt az 1992-es labdarúgó-Európa-bajnokság szlogenje, állítólag Lennart Johansson, az európai szövetség akkori svéd elnöke találta ki, hogy a német származású brit közgazdász, Ernst Friedrich Schumachernek a közgazdaságtanban valóságos forradalmat kiváltó esszéjének címét átvéve egy torna rendezése is igazolhatja: rendezhető a sportban emberléptékű világesemény.
S valóban, a svédországi határvonalat jelentett az Európa-bajnokságok történetében. Ez volt az utolsó nyolccsapatos torna, a későbbieknél sokkal lazább biztonsági előírásokkal. Még oda lehetett férni a játékosok közelébe, még előfordulhatott, hogy a csoportszakaszban egy kötelező sajtótájékoztató után Peter Schmeichel, a dánok kapusa egy magyar újságíróval sétáljon hátra a rá váró autóhoz, miközben azon viccelődnek, hogy a dánok kapitánya body buildingezik, mert hát kell az erő a végére, fel kell majd emelni a nagy kupát. Annyira valószínűtlennek tűnt mindez, hogy viccelni lehetett rajta. De jellemző volt az is, amit évekkel később Lennart Johansson mesélt Budapesten: a megnyitón az egyik oldalán a királyi család tagjai ültek, a másikon Jean Fournet-Fayard, a francia szövetség akkori elnöke. Egyszer csak valahonnan előkerült az unokája, aki persze rögtön az ölébe mászott, s aztán a fülébe súgta: „Nagypapa, én ezeket már láttam a tévében...”
Nemcsak az előző gondolatsor folytatásaként írom, de a svédek családias Eb-t akartak rendezni. Igazából egyetlen faktortól, tényezőtől tartottak: az angol huligánoktól. Naivak voltak, azt gondolták, hogy ha – például Stockholmban – sörrel és szíves vendéglátással fogadják őket, akkor szelíden viselkednek majd. Az angol sportminiszter előre figyelmeztette őket, hogy nem így lesz – és sajnos neki lett igaza. Már a csoportmérkőzések alatt, ameddig versenyben volt a háromoroszlánosok csapata, több mint száz angol huligánt tartóztattak le a rendőrök, aztán jött még a tetejébe a hagyományos német–holland csata a másik csoportban, amelyet 1580 göteborgi rendőr tudott csak megfékezni.
Hadiállapot – de ez a kifejezést a torna előtt is gyakran említették. Két torna között ritkán (sem) történt annyi változás a nagypolitikában, mint az 1990-es olaszországi Mondiale és az 1992-es svédországi Eb között. Létrejött a német egység, aminek hatására három egykori NDK-s futballista, Thomas Doll, Matthias Sammer és Andreas Thom is bekerült a világbajnok Nationalelfbe. Szétesett a Szovjetunió, a Szbornaja az Eb-n a Független Államok Közössége csapataként szerepelt, mégpedig húsz benevezett játékosából tizenegy nyugat-európai légióssal.
S akkor még ott volt a jugoszláv kérdés. Az Eb előtti 1991-es őszön a hajdani (titói) Jugoszlávia egységes válogatottja felbomlott, miután a horvát futballisták nem kívántak többet a régi színekben játszani. Előtte, az 1991. május 16-i, utolsó tavaszi Eb-selejtezőn a feröeriek ellen még hat horvát – Dražen Ladić, Zvonimir Boban, Robert Jarni, Robert Prosinečki, Davor Šuker és Zoran Vulić – szerepelt, de a jugoszláv válogatott már nélkülük szerezte meg novemberben a csoportelsőséget, 2–1-re megverve a bécsi Práterben az osztrákokat. Az 1991-ben BEK-győztes Crvena zvezda nem szerb vagy montenegrói csillagai közül Prosinečki addigra már a Real Madridhoz igazolt, nem is játszott korábbi klubtársai között a válogatottban, a macedón Darko Pancsev viszont igen. Aztán, miután biztossá vált 1992 tavaszának vége felé, hogy a milánói Internazionaléhoz igazol, fáradsága miatt lemondta az Eb-szereplést.
Egészen 1992. május 29-ig a selejtezőcsoportját megnyerő jugoszláv csapat készülhetett a kontinensbajnokságra. A csapat addigra már el is utazott Svédországba. Ám a FIFA akkor felfüggesztette a Jugoszláv Labdarúgó-szövetség tagságát, ezzel eldőlt, hogy a Kékek az UEFA tornáján nem indulhatnak el.
Villámgyorsan kiderült, hogy a megüresedett helyet a jugoszlávok mögött csoportmásodik dánok kapják meg. Közismert legenda, hogy Richard Möller Nielsen szövetségi kapitány – a világbajnoki ezüstérmes Toldi Géza egykori tehetséges ifjúsági játékosa – a strandról hívta be játékosait; ez jól hangzik, még ha nem is igaz. Az ellenben tény, hogy hosszú közös felkészülésre nem volt lehetőség, tizenegy nappal a döntés kézhezvétele után már meccset kellett játszaniuk az angolokkal.
Nehezen is lendültek játékba, az első két mérkőzésükön (Anglia ellen 0–0, Svédország ellen 0–1) nem tudtak gólt szerezni. A fordulópontot a franciák elleni 2–1 jelentette, amellyel a svédek mögött másodikként továbbléptek a csoportjuktól, kiejtve az angolokat és a franciákat. A háromoroszlánosoknál nagy botrány tört ki a kudarc után. Gary Lineker, aki a torna előtt egyetlen gólra állt attól, hogy Bobby Charltont beérve az angol válogatott történetének (addigi) leggólerősebb játékosa legyen, nem tudta megemészteni, hogy a svédek ellen, a továbbjutásról döntő mérkőzés 64. percében Graham Taylor szövetségi kapitány lecserélte. „Megalázott” – mondta később, s aztán tartotta magát döntéséhez: soha többé nem játszott az angol válogatottban.
A másik csoportban érvényesült a papírforma, de ez részben a skótoknak volt tulajdonítható. Továbbment az egymást követő harmadik tornán (1988, Eb, 1990, vb, 1992, Eb) is találkozó holland és a német csapat, de csak azért, mert az első két fordulóban mindkettővel döntetlent játszó FÁK-csapat harmadjára kikapott a skótoktól. A FÁK nem nőttek az égig.
Az elődöntőben a svédek elvéreztek a torna során legjobb napjukat kifogó németek ellen (2–3), a dánok ellenben, tizenegyesekkel, kiejtették a címvédő hollandokat. A szétlövésben egyetlen futballista hibázott: a kor legnagyobb sztárja, Marco van Basten.
A döntőben a dánok feltették a koronát addigi szereplésükre, 2–0-ra megverték a németeket. Peter Schmeichel szenzációsan védett, Lars Olsen parancsnokként vezényelte a védelmet, John „Faxe” Jensen kihasználta az első adandó helyzetet, előnyhöz juttatta a csapatát, Kim Vilfort pedig... Ő döntötte el a finálét, belőve a dánok második gólját.
Az a futballista, aki a franciák elleni döntő csoportmérkőzés előtt kénytelen volt elhagyni a társakat, hazautazott, miután tudatták vele, hogy hétéves leukémiás kislányának, Linének rosszabbra fordult az állapota.
Az elődöntőre visszatért („egyik legjobb meccsem volt a pályafutásom alatt”, mondta később), de aztán négy napra megint Koppenhágába utazott, hogy kislánya mellett legyen. A döntő előtt már érthetően borzasztó lelkiállapotban volt, úgy érezte, ilyen állapotban nem tudna segíteni a társainak. A felesége beszélte rá a visszatérésre, azt mondta neki:
Linének is azzal szerzed a legnagyobb örömet, ha Dánia hőseként térsz haza.
S amikor belőtte a döntő gólt, csak erre tudott gondolni.
Az 1992-es Eb alatt Lennart Johansson még azzal fenyegetőzött, hogy a huligánok botránysorozata miatt elvehetik Angliától a következő torna rendezői jogát. Négy évvel később azonban ezt már nem emlegette senki. Sokkal inkább arról beszéltek, amit az Eb jelmondata hirdetett: „A futball hazatér.”
Anglia az 1966-os világbajnokság óta először rendezett nagy tornát, az immár Terry Venables által válogatottól pedig azt várta a hazai közvélemény, hogy harminc év múltával ismételje meg Sir Alf Ramsey csapatának diadalát, nyerje meg a hazai rendezésű tornát.
A csapat felkészülése nem volt makulátlan. Május végén a Hongkongból hazatérő válogatott magja Paul Gascoigne születésnapját ünnepelve pocsolyarészegre itta magát a Cathay Pacific gépének fedélzetén, ötezer fontos kárt okozva a berendezésben. A sajtó súlyos szankciókat követelt, Venablesnek sikerült elérnie, hogy a játékosok pénzbüntetéssel megússzák a botrányt. Azzal is érvelt, hogy előző nap lejárt az UEFA kerethirdetési határideje, így már nem is tudná pótolni az esetleg eltiltani kívánt játékosokat. Végül mindenki megúszta – a sajtó által fő bűnösnek vélt Gazza, azaz Paul Gascoigne is –, a játékosok az első két Eb-meccsük prémiumából megtérítették a légitársaság kárát.
De azt is érezték, muszáj jól szerepelniük ilyen előzmények után. Ehhez képest csak döntetlennel kezdtek a svájciak ellen (Venables lecserélte Gazzát és a másik főkolomposnak tartott Teddy Sheringhamet is). De utána Alan Shearer és éppen Gascoigne vezérletével nagyon jó játékkal verték meg a skótokat, és egyenesen remekeltek a hollandok ellen. A Wembley-ben több mint hetvenötezer néző látta Shearer és Sheringham két-két gólját.
Ez volt az első tizenhat csapatos torna, de nem igazolódtak be azok a félelmek, hogy túl „híg” lesz a mezőny. A B csoportból a franciák és a spanyolok, a C-ből a németek és a csehek, a D-ből pedig a portugálok és a horvátok léptek tovább. Meglepetést keltett a vb-ezüstérmes olaszok (C) és a címvédő dánok (D) korai búcsúja, de abban mindenki egyetértett, hogy a negyeddöntővel kezdődik igazán a torna.
Negyvennyolc óra alatt játszották le a következő szakasz négy meccsét, az azonos napok nagyon hasonló történéseket hoztak. Az angolok a spanyolokat, a franciák a hollandokat ejtették ki tizenegyesekkel, a két meccs összesen 240 játékperce egyetlen gólt sem hozott. Másnap a németek Matthias Sammer vezérletével 2–1-re megverték az addig nagyon jó benyomást keltő horvátokat, míg a csehek, Karel Poborský látványos emelésével hazaküldték az évtized elején elért korosztályos sikerei alapján aranygenerációnak nevezett portugálokat. A Paulo Sousa, Figo, Ruí Costa középpályás sorral kiálló gárda a mérkőzés előtt még az aranyéremben reménykedett...
Érdekes játék a futball és azon belül is a tizenegyespárbajok története. Nagyon ritka, hogy egy válogatott két egymást követő mérkőzését is meg tudja nyerni a szétlövésben. 1996-ban a franciák és az angolok a negyeddöntő után az elődöntőben is döntetlenre végeztek a maguk meccsén, és másodjára egyik sem tudott nyerni. A franciáknál az első öt lövést ugyanazok végezték el, mint a hollandok ellen (Zidane, Djorkaeff, Lizarazu, Guérin, Blanc), és megint nem hibázott egyikük sem. A hatodik lövést ellenben Pedros elrontotta, így az eltiltás miatt öt játékosukat nélkülöző csehek jutottak a döntőbe. Dušan Uhrin csapatának győzelmi esélyét 80:1-es oddszal adták az Eb előtt...
Az angoloknál hasonló volt a képlet a tizenegyeseket illetően, Shearer, Platt, Pearce és Gascoigne megint belőtte a magáét, sőt Sheringham is, akinek a spanyolok ellen már nem kellett lőnie. A németek ellen Gareth Southgate hibázott, az ellenfél játékosai hatból hat tizenegyest értékesítettek. A mérkőzést egyébként Puhl Sándor vezette. Ekkor született Gary Lineker azóta klasszikussá lett mondata:
A futball olyan játék, amelyben huszonkét játékos hadakozik egymással, és a végén mindig a németek győznek.
A finálé előtt a fő témát az szolgáltatta, hogy jut-e cserejátékos a német kispadra. Sőt még az is felvetődött, hogy Oliver Kahnnak, a tartalékkapusnak kell majd középpályást játszania a sok sérült miatt. A csehek, nagyon sportszerűen, hozzájárultak ahhoz, hogy az ellenfél pótlólag Londonba hívja Jens Todtot, a tartalék tartalékcsatárt. Végül sem ő, sem Kahn nem kapott szerepet.
A gól nélküli első félidő után Patrik Berger egy tévesen befújt tizenegyesből vezetést szerzett az 58. percben, ezt Oliver Bierhoff a 73. percben kiegyenlítette. Következhetett a hosszabbítás, amelyben aranygól döntött a Berti Vogts által irányított Nationalelf javára. Ezt is Bierhoff lőtte. Vitatható találat volt, de a németek gyorsan lezárták a szinte el sem kezdődő disputát: mire Pierluigi Pairetto játékvezető átgondolhatta, hogy Stefan Kuntz valóban csak „tétlen lesen” volt-e, már elözönlötték a pályát ünnepelni.
A sorozat korábbi részei:
(Borítókép: Thomas Helmer (b) és Kim Vilfort (j) az 1992-es UEFA Eb-döntőjén . Fotó: Neal Simpson / EMPICS / Getty Images)