A közelgő labdarúgó-Európa-bajnokság előtt cikksorozatot indítottunk, amelyben felelevenítjük a korábbi kontinenstornák legérdekesebb történeteit. A negyedik részben az 1984-es és az 1988-as Eb-t idézzük fel.
Michel Platini! Vagy ahogyan a francia sajtó akkoriban emlegette, célozva a világhírű, többszörös Oscar-díjas zeneszerzőre: Michel, Le Grand – a Nagy Michel. Soha senki nem szerzett annyi gólt egy Európa-bajnoki tornán, mint ő 1984-ben.
Franciaország 1981. december 10-én, az UEFA Végrehajtó Bizottságának zürichi ülésén kapta meg a rendezés jogát, pályázata az angolokét és a nyugatnémetekét előzte meg, egyébként óriási fölénnyel. Attól a naptól kezdve az ország és futballja az Eb-arany megszerzésére készült.
Kicsit patetikusan fogalmazva: a francia futball a hazai rendezésű Európa-bajnokságon akarta feltenni önnön koronáját, learatva a hetvenes évek második felében elkezdett reform babérjait. A válogatott szempontjából a kezdőnap jól behatárolható: 1976. március 27. Akkor debütált a Kékek élén a korábbi szövetségi kapitány, a Kovács István segítőjéből előléptetett Michel Hidalgo. Az egykori válogatott, játékosként két klubjával is bajnoki címet nyerő középpályás fiatal csapatot küldött pályára a Parc des Princes-ben az erős (három hónappal később Eb-győztes) csehszlovákok ellen, játékosai közül mindössze ketten, Marius Trésor és Henri Michel jártak már (jóval) túl a hatodik válogatottságon. A debütánsok egyike Michel Platini volt.
Aki a következő nyolc évben Európa legjobb játékosává nőtte ki magát. A Nancy-Lorraine-ből a Saint-Étienne-be vezetett az útja, majd 1982 nyarán – miután középpályás társaival a világbajnoki elődöntőbe jutott a francia válogatottal – a torinói Juventushoz igazolt. A világ legerősebb bajnokságában töltött újoncidényében gólkirályi címet nyert, a Juventus légiósai közül addig ilyenre mindössze egy csatár, Hirzer Ferenc volt képes. Az Eb előtt fél évvel óriási fölénnyel választották a France Football aranylabdásának.
A franciákat nagy favoritnak tartotta a nemzetközi sajtó a torna előtt azért is, mert a világbajnok olasz és a mindig, mindenkire veszélyes angol csapat nem jutott el a nyolcas döntőbe. Előbbit nagyon bánták a szervezők – arra számítva, hogy a szomszédból nagyon sok szurkoló érkezne a tornára –, utóbbit kevésbé, tartottak ugyanis a brit huligánoktól. A háromoroszlánosok 1984 februárjában a Parc des Princes-ben 2–0-ra kikaptak egy barátságos mérkőzésen, de még súlyosabb vereséget szenvedett a hírnevük: harminc szurkolót tartóztattak le a francia rendőrök a parkban és környékén. Annak ellenére is botrányt okoztak, hogy a hatóságok felkészültek a fogadásukra: az előző hónapban három napon keresztül tárgyaltak az FA, a francia szövetség, a két rendőrség és a párizsi brit követség munkatársai a megelőzésről. A francia parlament közvetlenül a torna előtt – a februári botrány hatására is – elfogadott egy huligánellenes törvényt, de azt aztán (szerencsére) a torna alatt csak egyszer, Strasbourgban, néhány nyugatnémettel szemben kellett alkalmazni; hazatoloncolták őket.
Az olaszok selejtezős csoportjából a románok, az angolokéból (és a magyarokéból) a dánok kerültek a torna mezőnyébe. A franciák éppen az utóbbiakkal kezdtek. A biztos győzelem reményében, ám csak nagyon nehezen gyűrték le őket, Michel Platini a hajrában lőtt góljával. A dánokat megzavarta, hogy a második félidőre elveszítették lábtörést szenvedett csillagukat, a harminckettedik évében járó Allan Simonsent. A franciák következő két meccse is Platini diadalmenetét hozta: mesterhármast szerzett a belgák és a jugoszlávok ellen is. Az előző tornán ezüstérmes Vörös Ördögök nem bírták el, hogy a Standard Liège vesztegetési botránya miatt a teljes védelmükről le kellett mondaniuk a torna előtt. Ennek ellenére majdnem továbbjutottak, a harmadik meccsükön 2–0-ra vezettek a dánok ellen, de kiejtette őket a tornán az európai elitbe berobbanó – egyébként éppen belga klubból, a Lokerenből behívott – Preben Elkjaer Larsen.
A másik csoport két döntetlennel kezdődött, de aztán a románok már nem rúgtak labdába. A vb-ezüstérmes Nationalelfnek elég lett volna a döntetlen is a záró napon, de akár az is, hogy csak egy góllal kap ki, és a portugálok nem verik meg a románokat. A 80. percben még nagyon jól álltak a nyugatnémetek, akkor Nantes-ban Nené megszerezte a vezetést a portugáloknak, de ettől még Jupp Derwall csapata továbbjutásra állt. Aztán következett a drámai fordulat: a párizsi mérkőzés 90. percében az előrehúzódó Antonio Maceda Toni Schumacher kapujába fejelte a labdát.
A nyugatnémet válogatott története során először nem jutott tovább csoportjából egy nagy tornán.
Úgy emlékszünk az 1984-es franciaországi Európa-bajnokságra, hogy legjobb két mérkőzése a két elődöntős volt. Előbb a franciák játszottak a portugálokkal, Marseille-ben. Michel Platini a végén ellopta a show-t, a 119. percben szerzett góljával küldte a döntőbe csapatát, de talán még nála is nagyobb érdemei voltak az éppen aznap a 27. születésnapját ünneplő Jean-François Domergue-nek. A balhátvéd soha máskor nem szerzett gólt a francia válogatottban, csak ezen a mérkőzésen, de ekkor kettőt is. A másodikat a 114. percben, 1–2-nél... A másik párban tizenegyesek döntöttek a spanyolok javára, Søren Lerby vezető gólja után ismét Maceda talált a kapuba. A szétlövésben tíz játékosból egy hibázott: a torna addigi legjobb dán futballistája, Elkjaer Larsen.
A döntő egy óriási hibáról maradt emlékezetes. „Merci, Arconada!”, írta a francia sajtó a spanyol kapus potyája után. Az idegesen futballozó Kékek nem tudták feltörni az ellenfél védelmét, mígnem az 57. percben Arconada a hasa alatt maga mögé engedte Platini szabadrúgása után a labdát. Bruno Bellone a 90. percben szerzett gólja már nem sokat számított, a kapus hibája döntötte el az aranycsatát.
Franciaország, története során először, egy nagy futballtorna győztese lett.
Ugyancsak a futballtörténelemben először: egy olyan csapattal, amelyben három tízes (Platini, Tigana, Giresse) uralta a középpályás sort, s amelyben a csatárok egyetlen gólt sem szereztek a döntő 90. percéig.
Mennyit változott a futballvilág a következő négy évben? Sokat... A mexikói Mundialon a Diego Armando Maradona vezérletével győztes Argentína mögött második nyugatnémet válogatott rendezőként automatikusan az 1988-as nyolcas döntő résztvevője lett, de a Nationalelfen kívül mindössze két csapat, a dán és a spanyol ismételt a 84-esek közül. A címvédő és vb-bronzérmes franciák csupán egy meccsüket nyerték meg a selejtezőcsoportban, otthon, az izlandiak ellen. Fényévekre voltak a továbbjutástól.
A torna első négy mérkőzéséből három meglepetést hozott: a házigazda nem tudta legyőzni a Squadra Azzurrát (1–0), az újonc írek megverték az angolokat (1–0), miként a szovjetek a kárpátaljai Rácz László góljával a hollandokat (1–0). Nagyon kevesen gondolták volna akkor, hogy két utóbbi csapat játssza majd a döntőt. Egyedül a spanyolok sikere nem keltett szenzációt: az 1984-es Eb elődöntőjében, illetve az 1986-os vb nyolcaddöntőjében (Emilio Butragueno négy góljával 5–1...) is megverték a dánokat. Akkoriban csak ellenük nem robbant a dán dinamit.
A két négyesből aztán a nyugatnémet és az olasz, illetve a holland és a szovjet csapat jutott az elődöntőbe, az angolok mind a három meccsüket elbukták. Az Oranje egy kisebb bírói tévedésnek köszönhetően maradt versenyben: az írek ellen 0–0-val kiesett volna, Wim Kieft a 82. percben szerzett gólja pedig szabálytalan volt – ám az osztrák Horst Brummeier megadta. A fináléért a Valerij Lobanovszkij által irányított Szbornaja 2–0-ra megverte az olaszokat, ami talán azért volt kicsit meglepő, mert a két csapat februári felkészülési meccsén, Bariban, 4–1-re nyert a Squadra Azzurra.
Ám az igazi parádét az egy nappal korábbi, nyugatnémet–holland meccs hozta.
Ez a párosítás a hollandok számára évtizedeken át több volt egyszerű futballmérkőzésnél, a reváns lehetőségét látták benne a második világháborúban velük szemben elkövetett bűnökért.
Ezért fájt nekik duplán az 1974-es vb-döntő elvesztése, és ezért tomboltak magukból kivetkőzve a 2–1-es hamburgi győzelem után. Lothar Matthäus (a hollandok szerint „a legnémetebb német”) és Ronald Koeman is értékesített egy-egy tizenegyest a második félidőben, de a meccset a torna legnagyobb sztárja, a sérülése miatt a tavaszi szezon nagy részét kihagyó Marco van Basten döntötte el a 88. percben.
Néhány héttel később megjelent egy Hollandia–Németország, futballköltészet című verseskötet, amelyen Hans Boskamp egykori válogatott futballista, később énekes-színész azt írta:
Édes bosszú, azt gondoltam, nem is létezik / vagy csak rövid időn át tart / S akkor itt volt ez a hihetetlenül gyönyörű / kedd este Hamburgban.
Jules Anton Deelder költő Van Basten góljának leírása után írt két veretes sort: „Azoknak, akik elestek / Rózsa viruljon a sírjukon.” Nekik ajánlotta a gólt.
A pályán a mindig higgadt, Szfinxnek becézett Rinus Michels felemelt középső ujjával mutogatott a közönségnek, az öltözőben Ronald Koeman vécépapírnak használta az Olaf Thonnal elcserélt német mezt. A szurkolók meg azt énekelték a döntőre gondolva az amszterdami, rotterdami utcákon: „1940-ben ők jöttek, 1988-ban mi megyünk.” És erre még rátett egy lapáttal a legnagyobb példányszámú napilap, a De Telegraafnak a mérkőzés másnapján megjelent főcíme: „Reváns!” És csak kevesen gondoltak ezt olvasva az 1974-es vb-döntőre...
A játékosok extázisban várták a finálét, de addig még négy napjuk volt. Rinus Michels, hogy oldja a feszültséget, elengedte a futballistáit Whitney Houston Moment of Truth, az Igazság pillanata nevet viselő turnéjának (egyik) müncheni állomására, az Olympiahalléba.
Bevált. Az Oranje Ruud Gullit fejesével, valamint Marco van Basten felejthetetlenné vált, cimbalomszögből leadott kapáslövésével 2–0-ra megverte az addig soha nem látott prémiumért, 25 ezer nyugatnémet márkáért játszó szovjet csapatot.
A sorozat korábbi részei:
(Borítókép: NSZK–Hollandia Eb-elődöntő (1–2) 1988-ban / ullstein bild / Getty Images Hungary)