A magyar labdarúgó-válogatott rendkívül érzelmes mérkőzésen 2–0-s vereséget szenvedett az olasztól, így nem tudta beteljesíteni a remélt focicsodát, nem lesz ott a Nemzetek Ligája négyes döntőjében. A szurkolók a vereség ellenére is állva ünnepelték Marco Rossi csapatát, majd a válogatottságtól búcsúzó csapatkapitány, a könnyekben kitörő Szalai Ádám tiszteletére külön is elénekelték a Himnuszt.
„De jó haja van valakinek, tisztára, mint Sallai Roli!” – Ha nem a saját fülemmel hallom az egyes villamos megállójában, el sem hiszem, de bizony ez a mondat hangzott el, miként igyekezett az anyuka megnyugtatni nyolc-tíz éves forma, talpig válogatott szerelésbe öltöztetett gyermekét.
Lehet, csak rosszmájú vagyok, és az is lehet, tudat alatt a 2007-es, Várhidi Péterrel a kispadon 3–1-re megnyert barátságos meccs egyik emléke befolyásol, de tíz-tizenöt éve egy magyar–olasz meccsre sietve talán nem is a meggypiros, hanem a vendégek kék szerelése lett volna egy hasonló korú srácon, arról nem is beszélve, hogy a haját biztosan nem egy kerettag frizuráját másolva szerette volna nyíratni. S akkor abba már bele se menjünk, hogy egy olyan kerettagét, aki sajnálatos sérülése miatt a Nemzetek Ligája-csoportmeccsek utolsó két körére Marco Rossi szövetségi kapitány rendelkezésére sem állhatott.
Alighanem az ország egyik legnagyobb Sallai-rajongójához volt szerencsém. Aztán cáfoljon meg az élet. Azt pedig csak nagyon-nagyon óvatosan merném megtippelni, hogy a frizuraválasztásban az elmúlt hónapok – vagy legyen inkább bő két év – kiemelkedő eredményeinek is fontos szerep jutott.
A magyar futballválogatott ugyanis úgy szállhatott fel a Puskás Aréna felé induló csapatbuszra, hogy a saját kezében tudja a sorsát: ha pontot szerez Olaszország ellen, úgy a hármas számú kvartett élén zár, és jövő nyáron az NL négyes döntője vár a csapatra. Ahogy Szoboszlai Dominik fogalmazott a vasárnapi sajtótájékoztatón: a sorsolás után még ők maguk sem mertek álmodni arról, hogy ekkora lehetőség kapujába juthatnak kevesebb mint négy hónap leforgása alatt.
Pedig így lett!
A nagy menetelés az angolok elleni 1–0-s hazai sikerrel indult, majd a kiírás eddigi egyetlen magyar vereségével, a cesenai 2–1-es olasz győzelemmel folytatódott, hogy aztán a németek elleni hazai 1–1-et a Wolverhamptonban elért 4–0-s angolverés kövesse. A jó eredményeknek a nyári pauza sem vetett véget, három napja Németországban 1–0-ra győztek a mieink a válogatottól ma este búcsúzó Szalai Ádám sokat emlegetett, briliáns sarkazós góljának (is) köszönhetően. Mindez öt kőkemény, papíron újabb és újabb vereségekkel „kecsegtető” meccs után nemhogy öt vereséget, hanem tíz összegyűjtött pontot, s a már emlegetett első helyet érte a záróforduló előtt.
Marco Rossi mindössze egy helyen változtatott a lipcsei kezdőcsapathoz képest: az első félidőben két nagy helyzetet is elhibázó Gazdag Dániel helyett a Fehérvár szárnyvédője, Loic Nego került a csapatba. A mester vélhetően úgy gondolkodott, korábbi kispesti játékosa csereként beállva hasznosabb fegyver lehet, valahogy úgy, mint az angolok elleni idegenbeli meccsen is volt, amikor gólt is szerzett.
A körítésre nem lehetett panasz, a Puskás Aréna színültig telt – nem volt hiába az a 200 ezer jegyigénylés, amiről az MLSZ beszámolt –, a hangulat pedig éppoly magasan szállt, mint a gépmadár Korda György újra felfedezett Reptér című számában. A csapatok pályára vonulása előtt nem sokkal meg is énekeltette a szurkolókat a rezidens DJ a nóta újrakevert változatával.
A játékoskijáróból a
Gulácsi – Fiola, Lang, Orbán, Szalai Attila, Kerkez – NEGO, Schäfer, Nagy Á., Szoboszlai – Szalai Ádám
tizenegy futott ki. A másik szövetségi kapitány, Roberto Mancini a
Donnarumma – Tolói, Bonucci, Acerbi – Di Lorenzo, Barella, Jorginho, Cristante, Dimarco – Raspadori, Gnoto
kezdőnek szavazott bizalmat azúrkékben.
A hibátlan felvezetésbe egyedül a rakoncátlan öntözőberendezés rondított bele, amely épp abban a pillanatban indult teljesen váratlanul újra, amikor a pályán már felsorakozott futballisták közül a műsorközlő megszólította Szalai Ádámot, és a válogatott csapatkapitánya elindult az MLSZ-elnök Csányi Sándor irányába, hogy fogadja annak gratulációját 13 éves válogatottbeli pályafutásához.
Előbb a slag, a himnuszok alatt aztán már Szalai könnyei áztatták a gyepet. A 34 éves csatár láthatóan elérzékenyült, miközben a lelátón helyet foglaló tízezrekkel együtt ordította Kölcsey Ferenc sorait. De nemcsak erről marad emlékezetes a nemzeti indulók három-négy perce, hanem arról is, ahogy az olasz himnusz alatt csaknem az egész Puskás felállva, ritmusosan tapsol annak taktusaira. Nem túlzás: felemelő pillanatok voltak.
A mérkőzés első helyzete rögvest a mieink előtt adódott, Szoboszlai Dominik a második perc végén végezhetett el egy veszélyesnek ígérkező szabadrúgást a vendégtizenhatos bal oldalától. Az első próbálkozás levágódott a sorfalról, a második pedig egy újabb olasz blokkról perdült szögletre. Nem sokkal később már mi aggódhattunk: Cristante jobbról, lágyan középre ívelt labdája átcsúszott Gulácsi kesztyűi között, és csak a visszazáró Szalai Attila éberségén múlt, hogy nem került pikk-pakk a gólvonalon túlra is...
A következő negyedóra újabb nagy helyzetet nem hozott, az olaszok valamelyest talán többet birtokolták a labdát, de a vendégtizenhatosig rendre eljutó magyar kontrák miatt ez a mezőnyfölény egyáltalán nem érződött nyomasztónak. A 20. perc végén épp egy ilyen ellentámadásból találta magát a magyar támadószekció négy a hármas létszámfölényben Donnarumma kapujától 25-30 méterre, pech, hogy a befelé meghúzott csel után Szoboszlai, a lipcsei játékos jó passza után pedig Schäfer is önzetlen akart lenni, így a több mint ígéretes lehetőséget lövés nélkül sikerült zárnunk...
A 27. percben Szalai Attila bizonytalanodott el a bal szélen, az olaszok letámadása pedig sajnos jól működött, hiába pattant némi szerencsével a labda Nagy Ádám elé, a középpályás hazaadása rövidre sikerült, a kapujából kimozduló Gulácsi Wilfried Gnontóval ütközött az ötösön kívül, a lecsorgót begyűjtő Giacomo Raspadori pedig nem kegyelmezett, hat méterről az üres kapuba helyezte a lecsorgót. Hiába vártuk, sem a játékvezető, sem a VAR-szoba nem jelzett, megadták a gólt (0–1).
A jelenlegi Nemzetek Ligája-sorozat legnagyobb magyar bakija volt ez – s csak remélhettük ezen a ponton, hogy nem kerül a végelszámolásnál nagyon-nagyon sokba. Miként azt is, hogy válogatottunkat sem sokkolja mindaz, ami történt. Nem sokkal később ugyanis Giovanni Di Lorenzo járt közel ahhoz, hogy megduplázza az olasz fórt...
Jó öt perc kellett hozzá, de akárcsak a bokszolók, a csapat lerázta magáról az ütést, és félóra elteltével át is vette a kezdeményezést. Mindez a 33. percben a kellően erőszakos Fiola révén egy, az ötös jobb csücskéről mellélőtt labda képében, nem sokkal később pedig egy ígéretes Szoboszlai-beadással nyilvánult meg.
Az első félidő hajrájára hektikus, mindkét oldalon sok eladott labdával tarkított játék alakult ki, amelyben éppúgy benne volt az egyenlítésünk esélye, mint az, hogy az olaszok egy jól megjátszott tilitoli végén megszerzik a második góljukat.
A 42. percben Szalai Attila lábában lehetett volna az egalizálás, de Szoboszlai jobbról elvégzett szabadrúgása és az előrehúzódó Lang centerezését követően négy méterről nem tudta kapura irányítani az elébe pattanó labdát.
Szünet után Callum Styles állt be Nagy helyére, a vendégeknél pedig a sárga lapos Francesco Acerbit milánói klubtársa, Alessandro Bastoni váltotta. Szalai Ádám labdaszerzése után gyorsan jöhetett is volna a magyar gól, előbb Nego Loic lövését védte Donnarumma, majd a kipattanónál Szoboszlait blokkolták, ezúttal egészen a tizenhatos előterében érkező Stylesig pattant a labda, ismét Donnarumma védett, majd a védője szorításában Szalai volt az, aki öt méterről nem tudott a kapus mellett a hálóba lőni – óriási bravúrral védett a PSG játékosa.
Még fel sem ocsúdhatott a közönség, mi maradt ki, az olasz válogatott már meg is bosszulta az elpuskázott ziccert: Bryan Cristante jobb oldali beadására Federico Dimarco érkezett a hosszún, és pár méterről a gólvonalon túlra helyezte azt (0–2).
Elúszni látszott a hajó. Marco Rossi pedig pluszkockázatot vállalva úgy döntött, lehozza a szárnyvédő Kerkez Milost, és beállítja a támadósorba Gazdagot.
Nego beadása után Styles fejesével jöhettünk volna vissza a meccsbe, de Donnarumma ismét nagyot védett, ahogy a 62. percben is az olasz kapus nyerte kettejük párharcát, pedig ezúttal még meg is pattant a Millwall légiósának lövése...
Az olaszok egyébként is úgy utaztak Budapestre, hogy a kiírásban kapott hét góljukból négy is a 60. és a 75. perc között született. Mikor máskor lett volna nagyobb esélyünk a szépítésre, ha nem ebben a negyedórában.
S jöttek is a lehetőségek! A vendégek a meccs ezen szakaszában csak pillanatokra tudták megtartani a labdát, igaz, nem is nagyon volt szükségük ennél többre, az egyre előrébb húzódó magyar csapat mögött óriási területek nyíltak hátul, amelyek csak úgy kiáltottak a gyors indításokért és a meccs egy újbóli kontrából való lezárásáért.
De nem volt más út, az olasz kontrák rémének esélyét is vállalva kellett menni előre, remélve, hogy előbb-utóbb (inkább előbb) csak lesz egy labda, ami számunkra szerencsésen pattan Donnarumma kapuja előtt.
A percek viszont egyre csak fogytak. S ha valaki a szurkolásba feledkezve nem is nézett volna fel az eredményjelzőre, a 75. percben komoly emlékeztetőt kapott az idő múlásáról: Szalai Ádám – válogatottkarrierje során utoljára – vastaps kíséretében indult a kispad felé, hogy átadja helyét a pályán Ádám Martinnak. Debütáló meccsén, 2009 februárjában hat perc jutott neki Izrael ellen, s azt talán túlzás lenne állítani, hogy az azóta eltelt tizenhárom és fél év mindössze hat percnek tűnt, így is meghökkentő belegondolni, milyen gyorsan elszaladt...
Majdnem olyan gyorsan, ahogy Ádám Martin próbált elszaladni centerben az őt üldöző Bastoni elől, hogy megpróbálja megjátszani a Fiola beadása után aláhulló labdát. Ez ugyan nem sikerült, de egy tizenegyest még mindig megérhetett volna az, ahogyan az interes bekk húzta-vonta az NB I legutóbbi kiírásának gólkirályát, éppen csak Benoit Bastien játékvezető nem érezte így...
Ráfordultunk a rendes játékidő utolsó öt percére, a lelátón pedig ismét egyre nagyobb hangerővel zúgott a nyár szurkolói slágere, az „Előre, Magyarország, küzdjetek...” kezdetű rigmus.
A küzdelem nem is hiányzott, a szerencse – és azzal együtt a fordulat – annál inkább.
Marco Rossi szűk egy hete – még a németek elleni siker előtt – arra kérte a drukkereket: ne támasszanak abnormális elvárásokat a magyar válogatottal szemben, s tudják két lábbal a földön állva kezelni a bravúrokat és a kudarcokat egyaránt. De a szurkoló már csak olyan, minden meccsnek reménykedve vág neki. S amit idén nyáron a magyar labdarúgó-válogatott összehozott, az több mint megfelelő alapot szolgáltatott az igazán merész álmokhoz is. Az álom Lipcse után is élt, sőt, erősebb lett, mint valaha – beteljesedni mégsem tudott.
A magyar csapat 2–0-s vereséggel búcsúzott a Nemzetek Ligája 2022–2023-as kiírásától, a Puskás Aréna pedig közel 70 ezer, a vereség ellenére is állva tapsoló szurkolóval az elmúlt hónapokban megannyi csodás percet szerző nemzeti csapattól.
Ez az álom véget ért, de megágyazott egy újnak, jövőre elkezdődnek a 2024-es Európa-bajnokság selejtezői, válogatottunk pedig páholyból (az első kalapból) várhatja annak sorsolását...
Ahogy a 2024–2025-ös Nemzetek Ligája kiírásét is.
Röviden: az elitből.
NEMZETEK LIGÁJA
A LIGA, 3. CSOPORT
6. FORDULÓ (hétfő)
Magyarország–Olaszország 0–2 (Raspadori 27., Dimarco 52.)
Anglia–Németország 3–3 (L. Shaw 72., Mount 75., Kane 83., ill. Gündogan 52. – 11-esből, Havertz 67., 87.)
A CSOPORT VÉGEREDMÉNYE
1. Olaszország 11 pont
2. Magyarország 10
3. Németország 7
4. Anglia 3
(Borítókép: Kisbenedek Attila / AFP)