Egészen különleges volt a Fülöp Márton futballtörténeti vetélkedő hangulata. Ilyesmire számítottak, amikor elkezdték megszervezni? Egyáltalán honnan jött a rendezvény ötlete?  
A fő motiváció, hogy ily módon is megemlékezzünk Marcikánkról, aki nagyon korán itt hagyott minket. Idén már ötödik alkalommal rendeztük meg a kapustáborunkat Balatonarácson, volt egy nagyon jó hangulatú kispályás labdarúgótornánk, többek között a magyar öregfiú-válogatott és az újságíró-válogatott részvételével. Most pedig eljött az ideje, hogy Marci egyik régi vágyát valóra váltva rendezzünk egy futballtörténeti vetélkedőt is diákok részvételével. Menyhárt Sándor barátommal és a feleségemmel beszélgettünk arról, mi lenne az a formátum, ami mindenki számára hasznos lenne: szeretnénk népszerűsíteni a játékot, méghozzá úgy, hogy a régi idők nagy játékosait, sztárjait – nem túlzás ez, mert igazi sztárok voltak a maguk idejében egytől egyig – valahogyan közelebb hozzuk a mostani generációhoz. Ezzel a gyerekek is nyernek, és a játékosok is. Különleges volt, hogy Détári Lajostól Nyilasi Tiboron át Nagy Laciig mindenki első szóra elfogadta a meghívásunkat, hogy részt vegyen ezen a vetélkedőn. Úgy veszem észre, élvezték ők is, és élvezték a gyerekek is, nem véletlen, hogy sokuknál kígyózó sorok alakultak ki egy-egy aláírásért.

Amikor 2016-ban elindult az alapítvány, megütötte a fülemet az egyik mondata: Fülöp Marci maga szerette volna, hogy az általa felhalmozott anyagi javak jelentős részét a fiatalabb generáció sportolására és oktatására fordítsák idővel. Azt hiszem, különleges dolog, hogy egy válogatott élsportoló ilyen dolgokon törje a fejét, ennyire önzetlen legyen. 
Szegénykémnek megvolt az ideje arra, hogy gondolkodjon ezen, hiszen két éven át szenvedett, küzdött a betegséggel, és egy idő után sajnos már mindannyian tudtuk, mi az elkerülhetetlen végkifejlet. Azt gondolom, mindenki számára példás lehet az, amilyen tiszta fejjel, odaadással csinálta végig ezt a két évet, és hogy az önsajnálat helyett mennyi mindent végiggondolt az öröksége kapcsán. Tudtuk, hogy szeretnénk szép emléket állítani a fiunknak, szeretnénk, ha a példája segítséget jelentene a hasonló helyzetbe kerülteknek. Az ő kívánsága volt, hogy támogassuk a daganatos betegeket, és támogassuk a fiatal futballtehetségeket is. Adjunk lehetőséget a nehéz sorsú gyerekeknek, hogy megmutassák a tudásukat, tehetségüket minél magasabb szinten.

Emlékszem, 2015 őszén épp Norvégiába utaztunk a labdarúgó-válogatott által megnyert és végül Európa-bajnoki indulást érő pótselejtezőre, amikor érkezett a hír Marci haláláról. Az egész társaság elhalkult, érezhetően más színezetet kapott az egész meccs, az egész túra onnantól. Máig nehéz elvonatkoztatni tőle, ha az ember visszagondol az oslói sikerre. Ön, apaként, hét év távlatából hogyan tudja kezelni a történteket?
Abban hiszek, hogy Marcika fentről látja mindazt, amit teszünk az örökségének hála, és büszke minderre. Büszke a kapustáborainkra, büszke erre a futballtörténeti vetélkedőre. Arra, hogy a legnagyobb szenvedélye, a labdarúgás által élményeket és lehetőségeket biztosítunk olyan gyerekeknek, akik osztoznak ebben a szenvedélyben vele. Én pedig büszke vagyok a fiamra mindazért, amit játékosként elért, és mindazért, amit emberként képviselt. Olyan fiú volt, akit gyerekként nem tudtak nem szeretni az emberek, később pedig olyan felnőtté vált, akit őszintén tiszteltek, bármerre járt. Azt hiszem, mindennél beszédesebb, hogy a volt csapattársai, edzői, mentorai mind szó nélkül jönnek, segítenek, és igyekeznek velünk együtt a lehető legméltóbb emléket állítani neki. Ezért nem is lehetek elég hálás nekik.

Nyilasi Tibor a kvíz előtt arról beszélt, azt azért nem bánná, ha az 1978-as világbajnokságot minél kevesebbet emlegetnék, mert nem az a torna volt, amire olyan jó dolog emlékezni. Annak a vb-keretnek előzetesen ön is tagja volt, az utolsó pillanatig együtt készült a végül elutazott játékosokkal. Több mint negyven év távlatából tényleg ilyen rossz visszagondolni rá?
Mindenemet a magyar labdarúgásnak köszönhetem, egész életemben csupán két olyan év volt, amikor nem a futballban dolgoztam. Hálás vagyok a sorsomért, mert a munkám a szenvedélyem is egyben. Az, hogy az egész életemet ebben a gyönyörű sportágban élhetem le, ajándék. S ezen nem változtat az az 1978-as világbajnokság sem. Valóban az utolsó pillanatban dőlt el, hogy Baróti Lajos a 22 fős keretből csak 19 játékossal utazik Argentínába, és ki az a három, aki végül itthon marad. El kellett fogadni, hogy maradok. Igyekeztem egy pillanatig sem tragédiaként gondolni rá, egy olyan időszakban voltam a válogatottnál, amikor nem egy, nem kettő, inkább tíz-tizenkettő kiváló magyar támadó küzdött a csapatba kerülésért. És bármelyikükkel készülhettem együtt, 22-23 éves fejjel csak tanulni lehetett tőlük.

Például az önnel ugyanabban az évben született Nyilasitól és Törőcsik Andrástól?
Elképesztő játékosok voltak. Sokszor mondjuk, de igaz, a mai fiatalok el sem tudják képzelni, mekkora klasszisnak számítottak. Ezt sajnos egyetlen futballtörténeti kvízzel sem lehet visszaadni. Nemcsak a magyar mezőnyben, de nemzetközi szinten is párjukat ritkító tehetségnek számítottak.

Mit gondol, belátható időn belül lesznek még ilyen zsenijeink?
A labdarúgásunk hosszú-hosszú évek vegetálása után a fejlődés állapotában van. Ami nem azt jelenti, hogy a korábbi sportvezetők ne lettek volna elkötelezettek a futball és a fejlődés mellett, csupán egészen más lehetőségekből tudtak gazdálkodni. Most az infrastruktúrától kezdve, ami a minőségi játék és felkészülés alapköve, a megbecsültségig minden adott ahhoz, hogy nagyokat tudjunk előrelépni utánpótlás- és felnőttszinten is. Ennek ékes példája a válogatott teljesítménye, hogy kétszer is kijutottunk az Európa-bajnokságra, vagy az, hogy egy-egy meccsen a legnagyobbakkal is fel tudjuk venni a versenyt, ahogyan azt a Nemzetek Ligájában bizonyítottuk is. A hetvenes-nyolcvanas évek óta nem volt szerintem olyan, hogy a német válogatottnál ilyen tisztelettel beszéljenek a magyarról, mint most. Hiszem, hogy a tehetségeink eddig is megvoltak, most talán az egész futballközeggel együtt magasabb polcra kerülhetnek a külső szemlélők számára is, és így nemzetközi szinten is többet érhetnek majd el.

Előzetesen tippelt volna bármelyik győzelmünkre a németek és az angolok elleni meccseken?
Nem, de annál kellemesebb meglepetés volt mind.

Melyik meccs volt a kedvence?
Ez egyértelmű: az angliai nulla–négy. Gyönyörű eredmény volt.

Ha tehetségekről beszélünk, két név megkerülhetetlen. A jelen és a jövő: Szoboszlai Dominik. S maholnaptól a múlt: Dzsudzsák Balázs. Dzsudzsáktól vasárnap búcsúzik a válogatott. Karrierje elején társmenedzserként egyengette az útját, például ott volt, amikor a PSV-hez igazolt. Miként él az emlékeiben?
Már nagyon rég nem dolgozunk együtt, de a viszonyunk még most is nagyon jó. Ő is egyike azon játékosoknak, akik örömmel segítik az alapítvány munkáját. Éveken át játszottak Marcikával együtt a válogatottban, örülök, hogy mindig baráti volt a viszony köztük és köztünk is. Hogy milyen emlékeim vannak róla? Nagyon önzetlen, normális gondolkodású, elképesztően sikerorientált srác volt már tizennyolc-tizenkilenc évesen. Könnyű volt vele együtt dolgozni, mert szerette a kihívásokat, ugyanakkor őszinte is volt, ha tetszett neki valami, ha fenntartásai voltak valamivel szemben, mindent át lehetett beszélni vele. Tökéletes ütemben igazolt Eindhovenbe, ahol szintet tudott lépni, és igazi sztár lett. Hosszú idő után az első magyar játékos Nyugaton, aki megszolgálta ezt a titulust. És nem, nem csak elfogultságból mondom ezt. Mai napig megmosolyogtató emlék számomra, ahogy a városban együtt sétáltunk az utcán, egyszer csak felpattant egy ember az egyik kávézó teraszáról, hogy odajöjjön megölelgetni Balázst. Csak később jöttünk rá, hogy nem egy átlagos szurkolóról volt szó, hanem Eindhoven polgármestere volt az, aki ennyire imádta Balázst és a PSV-ben hozott játékát.

Nem lehetett egyszerű neki vidéki srácként Debrecenbe kerülni, hát még onnan továbbállni Eindhovenbe.
De annál jobban vette az akadályt. 

Azt mondják, utána eléggé megkeményedett. Magánéletileg és sportszakmailag is sokkal bizalmatlanabb, óvatosabb lett a hollandiai évek után. Ez igaz?
Azt hiszem, igen. Inkább a sportszakmai részről tudok beszélni. Mindenki tudja, merre vitte az útja Eindhoven után, és azt is, kapott hideget-meleget ezért a döntésért. Azt már kevesebben tudják, milyen lehetőségei voltak, egyáltalán milyen lehetőséget látott az Anzsi ajánlatában. Igen, az a szerződés anyagilag is igencsak előnyös volt, de összességében sportszakmailag is olyan volt, amire nem lehetett nemet mondani. Főleg úgy, hogy az oroszokén kívül csak egy ajánlat, a Benfica konkrét ajánlata volt az asztalon, azt pedig nem is feltétlenül választhatta volna, mert a két klub nagyban alkudozott Balázs esetleges vételárán. Az Anzsi ehhez képest jött, és kérdés nélkül kifizette azt az összeget, amit a PSV látni akart Balázsért cserébe. Nem hiszem, hogy az orosz bajnokság nívójában visszalépést jelentett volna a hollandhoz képest, ráadásul olyan megbecsültségben volt része az Anzsinál és később a Dinamo Moszkvánál is, amilyenben magyar játékosnak talán még sosem.

Hogyan látja, Dzsudzsák végül kihozta magából a maximumot?
Szerintem több volt benne. Az élet nagy rendező, és nem mindig azokat a lehetőségeket dobta elé, amiket megérdemelt volna. De ezzel együtt sincs okunk panaszra, gyönyörű pályafutás az övé, főleg a válogatottban.

Azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondom, a társadalmat megosztja a kérdés, megérdemli-e a vasárnapi búcsúmeccset és ezzel együtt azt, hogy 109-szeres válogatottként az örökranglista egyedüli csúcstartójává váljon.
Ha jól emlékszem, tíz különböző kapitánynál lépett pályára, akik egytől egyig bíztak a képességeiben. Ezt csupán két szép szemmel nem lehet elérni. Lehet, hogy egy-két játékos még nála is nagyobb tehetségnek indult ebből az 1985 környéki korosztályból, de Balázsnál állt össze minden a legjobban. A kellő alázat, elhivatottság, az, hogy a sérülések is elkerülték, minden. Igazán büszke lehet arra, amit a válogatottal elért, a 2016-os Európa-bajnokságról nem is beszélve. Számomra nem kérdés, hogy bőven tett annyit a válogatottért, hogy megérdemeljen egy ilyen búcsúmeccset, függetlenül a rekordtól.

Ön ott lesz este a Puskás Arénában?
Ez nem is kérdés.

Míg nekünk Dzsudzsák búcsúmeccse a hét fő futballeseménye, addig a világ nagy részét a világbajnokság rajtja tartja izgalomban. Követi majd a katari vb-t is?
Igen. Szerintem kifejezetten jó meccseket láthatunk majd a rendhagyó időpontnak is köszönhetően. A csapatoknak kevesebb idejük volt a taktikán dolgozni és begyakorolni mindent, így pedig a kreativitás, a szó szerinti játék nagyobb szerepet kaphat. Ez szerintem a braziloknak kedvez majd, nekik is szurkolok.

(Borítókép: Dzsudzsák Balázs a debreceni Nagyerdei Stadionban 2022. október 1-jén. Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI)