Micsoda panoptikum! Vagy inkább planetárium? A labdarúgó-világbajnokságok csillagai olyan égitestek, amelyek mindmáig ragyognak, még ha maga az esemény már a régmúlt ködébe is vész. Az eddigi huszonegy vb – a FIFA hivatalos szakzsargonjában Világkupa – számolatlanul termelte a szupersztárokat, és fogja termelni majd Katarban is november 20. és december 18. között, erre mérget vehetünk. Sorozatunk bevezető részében olyan sztárokkal ismertetjük meg az olvasót, akiket élőben biztos, hogy nem láthattak, hiszen az első három vb legjobbjainak hőstetteiről írunk az alábbiakban.
Már az is csoda volt, hogy az 1930-as első világbajnokságot egyáltalán meg tudták rendezni. A FIFA 1929-es barcelonai kongresszusán a rendezés jogát Uruguaynak ítélték, dacára annak, hogy Európa el akarta gáncsolni az ötletet, mivel az öreg földrész profi klubjainak két hónapra nélkülözni kellett volna játékosaikat, ami megengedhetetlen volt. Csakhogy Uruguay akkoriban a földkerekség első számú futballnagyhatalma volt, az 1924-es és az 1928-as olimpia (ami akkor még gyakorlatilag megegyezett a világbajnoksággal) bajnoka, továbbá az ország 1930-ban ünnepelte az alkotmánya századik évfordulóját, és ennek örömére építettek is egy százezresre tervezett stadiont, amelynek – minő véletlen – a Centenario nevet adták.
Szóval, Uruguay megkapta a rendezés jogát, a nagy európai futballnemzetek – köztük hazánk – azonban bojkottálták a vb-t, csak Belgium, Franciaország, Jugoszlávia és Románia válogatottja utazott el. Földessy János szövetségi kapitány és Fischer Mór, hazánk FIFA-képviselője ugyan ajánlott egy áthidaló megoldást – rendezzenek külön-külön európai és dél-amerikai selejtezőket, és csak a 2-2 legjobb utazzon el Montevideóba a négyes döntőre –, és bár a FIFA-ban sokan egyetértettek a javaslattal, sőt, Uruguay vállalta volna a további három válogatott utaztatását, sőt, még prémiumot is felajánlott, az ötletet végül elvetették.
Közben a Centenario épült, épülgetett, de a kezdeti 300 000 dolláros költség kevésnek bizonyult, és a parlamentnek meg kellett szavaznia egy 150 000 dolláros póthitelt. (A hasonlóság a mai kor stadionépítéseivel csupán a fatális véletlen műve...) Így sem készült el a végül csupán 76 000-es aréna a nyitányra, a vb első öt napján Montevideo kisebb létesítményeiben mérkőztek meg a válogatottak.
Mármint a tizenhárom válogatott, mert ekkora volt a mezőny: a négy európai mellett kilenc együttes az amerikai kontinensről.
Egy lábjegyzetet feltétlenül megérdemel, hogy Magyarország miért hiányzott az első vb-ről. Akkoriban három nagy egyesület, az FTC, a Hungária (MTK) és az Újpest uralta a magyar futballt. A Fradi éppen nyakig benne volt az óriási népszerűségnek örvendő Közép-Európai-Kupa küzdelmeiben, éppen a Slavia Praha elleni két meccs előtt állt. A Hungária nem is tartózkodott itthon, éppen Mexikóban – hol máshol? – portyázott. Az Újpest pedig alig érkezett haza Genfből, ahol óriási sikert aratott a Bajnokok Tornáján, megnyerte a BEK elődjének számító eseményt. És az sem növelte a mieink játékkedvét, hogy a válogatott 1930 tavaszán Budapesten 5:0-ra kikapott az olaszoktól. (Ki emlékezett már akkor a Fradi dicsőséges 1929-es uruguayi túrájára, amely során Turay „Suttyóék” 3:2-re legyőzték az egy évvel későbbi világbajnok válogatottját?)
A négy európai válogatott Genova kikötőjéből a Conte Verde hajóval utazott Dél-Amerikába, sőt, menet közben Sao Paulóban a brazilokat is fölvették a fedélzetre. A gőzösön – amely tizenegy órás késéssel érkezett meg a La Plata torkolatába – ott volt Jules Rimet, a FIFA francia elnöke és Fischer Mór, a szervezet egyik alelnöke is. Fischert a montevideói kikötőben nem más fogadta, mint Orth György – a tízes-húszas évek legendás játékosa a chilei válogatott szövetségi kapitányaként volt a vb résztvevője.
Az uruguayiak amúgy maguknak és az argentinoknak rendezték a vb-t, minden úgy volt eltervezve, hogy a két dél-amerikai sztárcsapat csak a döntőben találkozzon. A 13 válogatottat három hármas és egy négyes csoportba osztották. Némi meglepetésre a jugók megverték a brazilokat, így a következő négy válogatott került az elődöntőbe: Argentína, Jugoszlávia, az Egyesült Államok (csupa angol és skót születésű, honosított játékossal) és Uruguay.
Az első meccsen Argentína 6:1-re megverte a jenkiket, Uruguay pedig ugyancsak 6:1-re a jugoszlávokat. A döntőben a félidőben még 2:1-re az argentinok vezettek, de aztán Céa, Iriarte és a félkarú Castro góljaival fordított a házigazda, 4:2-re győzött, és a sportág első hivatalos világbajnoka lett.
Íme az összefoglaló a 92 évvel ezelőtti vb-döntőről!
A vb hősét pedig úgy hívták, hogy José Leandro Andrade, az uruguayi válogatott jobbfedezete.
Andrade pedigréje zavaros. Annyi bizonyos, hogy 1901-ben született Salto városában (ugyanott, ahol 86 évvel később Luis Suárez), argentin anyától és afrikai apától. Az anyakönyv tanúsága szerint az apja a kis José születésekor már 98 (!) éves volt, amit azért fenntartással kell venni. Mindenesetre Andrade seniorról feljegyezték, hogy jártas volt a woodooban, vagyis a feketemágiában.
José nevét először az 1924-es párizsi olimpián ismerte meg a nagyvilág. Ott, ahol a magyar válogatottat elérte az „egyiptomi csapás” egy 3:0-s vereség képében. Az olimpiát Uruguay nyerte meg, a csapat legjobbja Andrade volt. Akkoriban még nagy szám volt a fekete futballista, a párizsi rajongók el is nevezték a 23 éves jobbhalfot Eszkimónak, mivel a lelátókon árult legkedveltebb édesség a hártyavékony csokoládérétegbe vont jégkrém volt, az Eszkimó-szelet. Amikor Andrade labdához ért – márpedig ez gyakran megtörtént –, felharsant a kiáltás: „Allez, Esquimau!”
Négy évvel később az amszterdami olimpia ismét Andrade nevétől volt hangos, aki – igen, nem tévedés – feltalálta a becsúszó szerelést. A Fradi legendás 1929-es dél-amerikai túráján a magyarok által 3:2-re megnyert első meccsen még nem játszott, mert anyagi követeléseit nem teljesítették, a visszavágón azonban már ott volt a pályán, és elsősorban neki köszönhetően vágott vissza a kétszeres olimpiai bajnok 3:0-ra. Toldi Géza, a Fradi balösszekötője fel is háborodott.
Elképesztő, hogyan szerel ez a póklábú néger! Egyszerűen alácsúszik az embernek!
– panaszkodott Toldi, ahogy az 1966-ban megjelent A labdarúgó-világbajnokságok csillagai című, Hoppe László és Hoppe Pál által írt nagyszerű könyvben olvashattuk. (Abban az időben a politikai korrektség fogalma még ismeretlen volt.)
Bizony, Andrade találta fel a védőjátékosok legfőbb fegyverét, a becsúszó szerelést!
Az 1930-as világbajnokság idején már 29 éves volt az „Eszkimó”, de tudása semmit sem kopott az évek előrehaladtával. Technikája régi fényében csillogott, munkabírása határtalan volt, passzpontossága a száz százalékot közelítette. „La maravilla negra”, vagyis A csodálatos fekete – ez volt a beceneve, és nem is méltatlanul.
Sajnos, mint oly sok labdarúgónak, neki is keserves sors jutott osztályrészül. Állítólag már játékoskorában szifiliszben szenvedett, majd fél szemére megvakult, amikor nekiszaladt a kapufának, és bár az 1950-es – szintén uruguayi – világbajnokságra meghívták a rendezők díszvendégnek, és tanúja lehetett unokaöccse, Víctor Rodríguez Andrede világbajnoki győzelmének, később teljesen elzüllött. 1956-ban egy német újságíró, Fritz Hack hat napon át kereste Montevideóban, hogy interjút készítsen vele, végül egy nyomorúságos alagsori szobában talált rá, részegen, félig vakon. Az újságíró kérdéseire nem is tudott válaszolni, Hack csak Andrade feleségével tudott interjút készíteni.
Egy évre rá Andrade 56 évesen meghalt. Vele a futball első világsztárja távozott az élők sorából.
Az 1934-es torna már inkább hasonlított egy igazi világbajnokságra. Ekkor már 36 válogatott pályázott az olaszországi világtalálkozó 16 helyére, de Uruguay nem volt közöttük, mert az ország így tiltakozott az ellen, hogy az olaszok tömegével honosították az itáliai felmenőkkel rendelkező uruguayi és argentin világsztárokat – ők lettek az oriundók. Argentína viszont indult, de amatőr játékosokból álló csapatuk már az első körben kiesett. Ugyanígy járt a másik három, nem európai csapat – Brazília, Egyiptom és az Egyesült Államok – is. Azaz gyorsan Európa-bajnoksággá „silányult” a vb.
Magyarország már ott volt, de nem remekelt. Az első fordulóban Egyiptomnak még 4:2-vel visszavágtunk az 1924-es párizsi 0:3-ért, de aztán a negyeddöntőben a már omladozó osztrák wundermannschaft 2:1-re legyőzte a mieinket. Avar megsérült, Markost kiállították, Mattea olasz játékvezető pikkelt Toldira, így nem is lehetett más a végeredmény, mint vereség.
A nagy esélyes Olaszország – Vittorio Pozzo, a futballtörténelem egyetlen kétszeres világbajnok szövetségi kapitánya vezetésével – ugyan végül aranyérmes lett, de nem győzött meg mindenkit. A spanyolokat megismételt meccsen csak véres verejtékkel gyűrték le 1:0-ra Giuseppe Meazza góljával – ha Zamora nem sérült, és ő véd, akkor nem is biztos, hogy győzött volna a squadra azzurra –, az elődöntőben szintén csak 1:0-s győzelem Ausztria ellen – az argentinból olasszá honosított Enrique Guaita volt a gólszerző –, majd a döntőben a csehek hajszál híján elcsenték előlük az aranyérmet.
Antonín Puč a 76. percben a cseheknek szerezte meg a vezetést a római PNF Stadion 50 000 hüledező nézője előtt. De a jobb erőnlét döntött az olaszok javára. A 81. percben az eredetileg szintén argentin Raimundo Orsi elviharzott, Plánička kifutott elé, és a szélső fölött beemelte a labdát, 1:1. Hosszabbítás, a 95. percben Meazza kiugratja Schiaviót, aki belövi a győztes gólt. Olaszország a világbajnok, Meazza a vb hőse.
Aki azt hiszi, nincs videó a 88 évvel ezelőtti döntőről, az téved!
Giuseppe Meazza 1930 májusában, még nem egészen 20 évesen mutatkozott be nekünk, amikor 5:0-ra kikaptunk Olaszországtól az Üllői út porában. Meazza ekkor negyedszer volt válogatott, és mindjárt rúgott három káprázatos gólt Aknai Jánosnak, a kapusunknak. Méghozzá klasszikus mesterhármast, az első három olasz gólt!
Egy hónapra rá újból Pesten járt a süvölvény, a balilla klubcsapatával, az Ambrosianával, és a 4:2-es győzelemből az Újpest felett két góllal vette ki a részét.
Meazza tősgyökeres milánói lévén az Internazionale játékosa lett – a másik milánói csapatnál, az FC Milannál azt mondták, túl vékony, biztosan elnyomnák... –, ahol Weisz Árpád, a csapat edzője azonnal felfigyelt az ifjú zsenire, és csak az alkalmat várta, hogy beállíthassa a nagycsapatba. Erre 1927-ben jött el az idő, amikor megsérült Castellazzi, és a mester bedobta Meazzát a mély vízbe. Jobbszélsőben. A comói bemutatkozás nem sikerült valami fényesen, de Weisz nem engedte el Meazza kezét. A következő meccsen betolta középcsatárba, a srác két bombagólt lőtt, az Internazionale 6:2-re győzött. Másnap megjelent a klubházban a Juventus és az AS Roma intézője, mindketten vitték volna Meazzát. Molinasi főtitkár úgy rúgta ki őket, hogy hazáig repültek.
A válogatottban 1930. február 9-én mutatkozott be Svájc ellen. Az eredmény 0:2 után 4:2, a harmadik és a negyedik gólt Meazza lőtte!
Majd jött a budapesti mesterhármas. Amit élete végéig a legjobb teljesítményének tartott, pedig két világbajnoki döntőn is játszott.
1930-ban végre bajnokságot nyert a fasiszta rezsim által immár Ambrosianára keresztelt Interrel, majd négy évre rá jött a világbajnokság, amelyen az olaszok vezére volt. De belefért még egy káprázatos teljesítmény abba az esztendőbe. November 14-én a Highbury Roadon Anglia fogadta az újdonsült világbajnokot, Stanley Matthewszal a jobb szélen.
Tizenkét perc alatt három gólt rúgtak az angolok, lehorgasztott fejjel mentek az öltözőbe Meazzáék. Ám ott a síri csendben Giuseppe így szólt Pozzóhoz:
Megpróbálom átszakítani a hármas angol védelmet!”
(Akkor az angolok már a WM-rendszerben három hátvéddel játszottak.)
És át is szakította. Az 58. percben rúgta az elsőt, a 62.-ben a másodikat, majd a 88.-ban a harmadikat. 3:3! De a svéd Olsson les miatt – tévesen – nem adta meg, maradt a 3:2-es angol győzelem.
1938-ben újból nagy éve volt Meazzának. Újabb bajnoki cím az Ambrosianával, majd a világbajnoki elsőség megvédése Párizsban. (1934 és 1936 között megint csak magyar edzője volt Meazzának és az Ambrosianának Feldmann Gyula személyében.) Párizsban is remekelt, de akkor a nagy sztárt már úgy hívták, hogy Silvio Piola...
Az 1938-as franciaországi világbajnokság legfényesebb csillagaként Silvio Piolát, az aranyérmes olasz válogatott centerét, esetleg Sárosi Györgyöt, a második helyezett magyar válogatott középcsatárát, netán Leónidast, a a torna brazil gólkirályát szokták emlegetni.
Nálunk mégis egy elálló fülű, meghatározhatatlan nemzetiségű gólgyáros, bizonyos Ernest Wilimowski a vb hőse, pedig mindössze egyetlen meccsen játszott, de hogyan!
Wilimowski Ernst Otto Pradella néven született 1916. június 23-án a felső-sziléziai Kattowitzban (a mai Katowicében), német család sarjaként. Csakhogy apja elesett az első világháborúban, és a fiú felvette lengyel nevelőapja, Roman Wilimowski vezetéknevét, és közben Ernstből Ernest lett.
Elképesztő tehetség volt. Már 13 évesen – 12 évesen és 295 naposan – bemutatkozott az élvonalban, az 1. FC Kattowitz csapatában, ahonnan 1934-ben átigazolt a Ruch Wielkie Hajdukiba 1000 zlotyért, ami tíz postás fizetésével volt egyenlő, plusz két bemutató mérkőzésért. Szédítő tempóban ontotta a gólokat, a Ruch színeiben 1934 és 1939 között 86 bajnokin 117-et. Egyszer egy meccsen tíz gólt rúgott, ez a mai napig fennálló lengyel bajnoki gólrekord. Háromszoros lengyel gólkirály, négyszeres országos bajnok volt.
A nemzeti együttesben 1934. május 21-én mutatkozott be, 17 éves és 332 napos korában, ezzel mindmáig a legfiatalabb játékos a lengyel válogatottban.
Világhírnévre az 1938-as világbajnokság Brazília–Lengyelország-mérkőzésén emelkedett, amit ugyan hosszabbításban 6:5-re elvesztettek a lengyelek, de Wilimowski négy gólja szenzáció volt. (Az ötödik lengyel gól is a Wilimowski lerántása – Hercules volt a tettes – miatt megítélt tizenegyesből esett Scherfke révén.)
A 84 évvel ezelőtti mérkőzésről videó is van!
A meccset a strasbourgi Meinau Stadionban játszották, Wilimowski a 89. percben alakította ki a rendes játékidő 4:4-es végeredményét, jött a hosszabbítás. Leónidas a 93. és a 104. percben kétszer betalált, Wilimowski még a 118.-ban 6:5-re szépített, de már nem maradt idő a lengyel egyenlítésre. 21 évesen és 347 naposan Wilimowski a legfiatalabb játékos a mai napig, aki egy világbajnoki meccsen háromnál több gólt szerzett.
Ez volt Wilimowski első és egyetlen vb-meccse...
És most ugorjunk egy évet az időben. Az utolsó meccs. Lengyelországban így emlegetik azt a futballmérkőzést, amelyet 1939. augusztus 27-én játszottak a lengyelek a mieinkkel, öt nappal a második világháború kitörése előtt.
Sárosi doktorék négy nappal a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése után látogattak Varsóba, amikor a német támadás időpontja már ki volt tűzve, maximum erről a lengyelek még semmit sem tudtak.
Ebben a történelmi pillanatban utazott a magyar válogatott Varsóba. Vitéz Ginzery Dénes szövetségi kapitány ezt a bombacsapatot küldte pályára a Legia Warszawa Józef Piłsudski marsallról elnevezett stadionjában, 25 ezer néző előtt: Sziklai – Kis-Kalkusz, Bíró – Szalay, Turay, Dudás – Ádám, Sárosi dr., Zsengellér, Toldi, Gyetvai.
A mérkőzést óriási meglepetésre Ernest Wilimowski mesterhármasával és Piątek góljával Zsengellér és Ádám gólja ellenében 4:2-re a lengyelek nyerték, pedig a mieink már a 14. percben 2:0-ra vezettek.
A meccs végén az euforikus állapotba került lengyel szurkolók beözönlöttek a pályára, és a három gólt szerző, továbbá egy tizenegyest is kiharcoló Wilimowskit a vállukon vitték le a játéktérről.
A magyar válogatott visszahúzódott szégyenében, a játékosok nem is nyilatkoztak. A hangulat a meccset követő 220 fős banketten tovább romlott, mert bejelentették, hogy küszöbön áll a német támadás. Csapatunk a rendezők által rendelkezésre bocsátott repülőgépen hagyta el a lengyel fővárost, ha úgy tetszik, az utolsó járattal…
Öt nappal később a német tankok megindultak Lengyelország ellen, majd bő két hétre rá a Szovjetunió hátba támadta az élet-halál harcot folytató lengyeleket.
Szinte sorsszerű, hogy az 1939-as, Magyarország elleni meccs volt Wilimowski utolsó meccse a fehér sasos lengyel mezben, amelyben 22 mérkőzésen 21 gól volt a termése, amihez később a német válogatottban 8 meccsen 13-at még hozzátett.
Merthogy azok után, hogy Katowicéből újra Kattowitz lett, Wilimowski a német válogatottban folytatta. Emiatt Lengyelországban hazaárulónak tartották, és élete végéig nem is térhetett vissza szülőföldjére, 1997-ben Karlsruhéban hunyt el. (Érdekes, hogy saját magát nem tartotta sem lengyelnek, sem németnek, hanem felső-sziléziainak.)
Hivatalos és nem hivatalos mérkőzéseken 1175 gólt szerzett, többet, mint bárki más a világon. Ő, Ernest Wilimowski, az 1938-as világbajnokság elfeledett hőse.
(Borítókép: Giuseppe Meazza 1934-ben. Fotó: Alessandro Sabattini / Getty Images)