A november 20. és december 18. között Katarban rendezendő labdarúgó-világbajnokság előtt szubjektív írássorozattal vezetjük fel a tornát, az 1974-es és az 1998-as torna után ezúttal 2002-ig ugrunk előre az első mundiálélmények felelevenítésében.
Nyolc-kilenc évesen a nyarak inkább a medencézésről szóltak. A szüleim amúgy sem különösebben kedvelték a futballt, tinédzserkorom előttről elvétve emlékszem csak olyan pillanatokra, amikor otthon foci ment a tévében. Amikor mégis, az is inkább a nagyszüleimnél volt. Anyával és apával egy meccsélményem van: a Zalaegerszeg és a Manchester United összecsapása. A nyár stimmel, de a kapudrog aligha lehetett ez, hiszen már több mint egy hónappal a vb után jártunk, amikor jött Koplárovics Béla, a 91. perc és a „több mint feltámadás”, „persze hogy a Manchester United ellen”.
Visszagondolva lehet, én magam kértem, hogy nézzünk meccset, hogy kicsit hódolhassak nyár elején fogant új szenvedélyemnek.
(...)
Nem tudnám felidézni, hogy keveredtem a tévé elé – valószínűleg az iskolából hazaérve Balu kapitányra, Csipet Csapatra, Donald kacsára, esetleg valami hasonszőrű, délután a kereskedelmi csatornákon futó meseblokkra vadászhattam, kihasználva, hogy édesanyám főz, a két kisebb – ekkor öt- és hároméves – tesómra vigyáz, esetleg épp elindult a középső öcsémért az óvodába. A lényeg, hogy nem figyelt, és így meglátva a rést a pajzson, az egyébként igencsak visszafogott tévézési lehetőséget (a támogatott kategóriában a hétvégenkénti közös Kölyök Klub-nézéssel, a tűrtben pedig a péntek délutáni, napközi helyetti Disney Klubbal) kihasználva behuppantam a szomszédban lévő nagyszüleimnél a képernyő elé.
A piros Junosztynak már rég nem működött a távirányítója – ha valaha egyáltalán volt is neki –, így a szekrénynél ágaskodva kellett végigléptetni (végig: értsd, egytől hármasig, mert annyi csatorna volt, a harmadikon az RTL-lel...), de ezúttal nem jutottam el a kettesig sem. Ahol bekapcsolt, s a szürke zsizsikből kép lett, ott ragadtam.
Ott ragadtam, és a kezelőtől lassan eltávolodva az ágy csücskére ereszkedtem, hogy elkezdjem figyelni, ahogy huszonkét férfi – az egyik oldalon kék felsőben és fehér nadrágban, a másikon fehér mezben és zöld nadrágban – kergeti a labdát. A színeket emlékkockáimban én raktam hozzá, mert a kép – vicc, nem vicc – fekete-fehér volt. Az újabb, jóval nagyobb és színes, Nokia típusú tévé – nagyapám fuvarozóként valamelyik, osztrákoknál tett köre alatt szedte össze és hozta haza, azt hiszem – elérhetetlen magasságban volt ahhoz, hogy egyedül be tudjam üzemelni.
Őszinte leszek, ott és akkor fogalmam sem volt, hogy kik vannak a pályán, hogy milyen meccs megy épp. De az „élő” felirat felkeltette a kíváncsiságom. És mivel suttyomban kapcsoltam be a tévét, más esélyem nem volt – megkérdezni a szüleimet, nagyszüleimet nem lehetett, mert lebukok –, maradt a hallgatózás, majd csak elmondja a kommentátor. (Kommentátor: szerintem ezt a szót sem ismertem akkor még, vagy ha ismertem is, tutira nem használtam...) Mindenesetre élénken él bennem, ahogy kisebb megrökönyödéssel közli: a címvédő (miféle címvédő?) vereséggel kezdi a világbajnokságot.
„A világbajnokságot...” Helyben voltunk.
A csoportkör nagyjából a tanév végével esett egybe – ráadásul sokszor a délelőtti tanórákkal egy időben kezdődtek a közvetítések, köszi, Ázsia! –, így rendszeres meccsnézésről nem lehetett sok szó. Mindenesetre szintén élénk képként él bennem a csoportkör első fordulójából a brazil–török és egy a többiekétől eltérő mezben parádézó, a szeme alatt fekete harci festéssel pályára lépő, hosszú hajú fazon:
Rüstü Recber.
Gyerekkorom egyik fociidoljával a tanári szobába belesve, az ottani tévé képernyőjén találkoztam először – hogy mi a fenét kereshettem ott, megint jó kérdés. Sosem volt példás a magatartásom, de annyira rossz gyerek sem voltam, hogy rendszeres vendége legyek a teremnek, amelybe nemcsak a félt intők, hanem a bagószag miatt (anno még se híre, se hamva nem volt a dohányzás beltéri teljes tilalmának) sem szerettem belépni. Legalábbis a vb-ig. Aztán a tanév utolsó napjaiban állandó vendégek lettünk: néhány iskolatársammal, főleg felsősökkel együtt ráébredtünk arra, bizony a tanáraink egy részét is érdekli a torna. És abban a korban okostelefon, sőt általában véve mobiltelefon nélkül az eredmények legbiztosabb információforrása a tanári szoba ajtaja volt.
A foci-vb pillanatok alatt hívta fel a figyelmet olyan – kilencévesen addig irrelevánsnak tűnő – tényekre, mint hogy van és hol van Németország. S hol van Ázsia. Dél-Korea és Japán. És miért olyan pokolian messze. Hogy mi is az időeltolódás. De ami ennél is fontosabb: hogy akadnak olyan témák, amelyek alsósokat és felsősöket, sőt minket, diákokat és őket, tanárokat egyaránt érdeklik. Az addig tanultakat egyszersmind kézzelfoghatóvá tette, míg magát a világunkat sokkal, de sokkal tágasabbá. (Furcsa lehet, de az a kérdés valahogy nem ötlött fel, hogy mi, magyarok hol vagyunk eközben, s miért lehet még Szenegálnak is válogatottja a világbajnokságon, ha Magyarországnak nincs...)
Arra is emlékszem, hogy később a brazil–török volt az első olyan meccs, amit ismétlésben (vagy felvételről?) teljes egészében láttam, és ezzel alighanem az első olyan világbajnoki mérkőzés is, amit így vagy úgy, de végignéztem. A mundiál lassan, de biztosan két meghatározó egyéniségről szólt számomra.
Ahogy véget ért a tanév, a lopott percekből álló, tanárokkal kötött alkukkal összehozott meccsnézés korszaka is befejeződött. A vb-lázt odahaza sem lehetett leplezni, biztos vagyok benne, hogy a meccsnézéssel jóval hamarabb lebuktam, mint hogy hivatalosan is szülői engedélyt kaptam volna rá. Nagyszüleim előbb cinkosaim, később teljes mellszélességgel támogatóim lettek az ügyben, és igazából a szüleim sem csináltak belőle problémát. Valószínűleg úgy élték meg, mint az egyik első, de legbiztosabb jelét a tinédzserkor közeledtének.
A kapusok már ekkor is megbabonáztak, talán azért is, mert az iskolaudvaron rendezett, osztályok közti derbiken rendre a kapuban vállaltam szerepet én is. Ráadásul nem amiatt, mert oda száműztek volna a többiek, egyszerűen szerettem. Örömmel töltött el, ha elakadt bennem a labda, bár azt nem mondanám, hogy nem féltem néha egyik-másik srác híres-hírhedt bikájától; másfelől meg kevés dolgot rühelltem jobban, mint futni.
Recbert alapból úgy képzeltem el, mintha most bújt volna ki a páncéljából. Ebben segített, hogy akkortájt láttam először a La Mancha lovagját, a címszereplő Don Quijotét alakító színész pedig hosszú, loboncos hajával és bajszával kísértetiesen hasonló fizimiskájú volt. Amilyen szórakoztató, néha igen heves, összességében történelmi vitéznek tetsző figura volt szememben Rüstü, annyira hiányzott minden lovagi erény a másik ikonból,
Oliver Kahnból.
Másoknak talán a világ legmegosztóbb játékosa volt. Egy undok, erőszakos pali. De nekem nem: Kahn olyan teljesítményt nyújtott, olyan védéseket mutatott be, nem tudtam nem nyitott szájjal lesni, amikor képernyőre került.
Mindkettejükben szerettem, hogy vagánynak tetsző módon bátran jöttek ki a kapujukból, és gyakorta a tizenegyespont és a tizenhatos vonala közti területen elvetődve csenték el a labdát a berobbanó támadók lábáról.
Kahn személye már csak azért is különleges, mert a vb előtti hetekben az egyik iskolatársam gyűjtögetős focikártyákat hozott a suliba. Azokat a fajtákat, amelyekkel valahogyan társasozni is lehetett. Napköziben pedig elő is kerültek. Bár a játék logikájára – bárhogy töröm a fejem – két évtized homályából nem tudok rájönni, a posztoknak valamilyen szerepük biztosan volt.
Dereng, hogy a napközis tanítónak kellett odajönni csitítani minket, mert olyan heves vitát folytatunk azon, hogy Michael Ballack a kapus, Oliver Kahn pedig a csapatkapitány, vagy fordítva. Azt is megsúgom, de csak súgom, mert cikinek tűnik ma már sokszor a futballszakértő szerepében tetszelegve, hogy én tudtam rosszul a dolgot. Azt gyanítom, valahogy összekeveredett a két k, azaz a kapus és a kapitány jelölése a kobakomban. Bár ez sem egyértelmű, mert a vb-n Kahn karján feszült a karszalag is...
A vb második hetére már nem volt ilyen gondom. Pontosan tudtam, hogy Kahn kapus. Pont. Mit kapus?! A megtestesült cerberus. Az ember, akivel sosem mernék ujjat húzni, viszont akinek bármely mozdulatát – amely a gól elkerülésére irányul – örömmel tudnám a saját repertoáromban. Ebbe beletartoztak a vicsorításai is, melyeket tükör előtt igyekeztem gyakorolni.
Az elődöntőre az ágrajzok is jól alakultak, a törököknek jött a brazilok elleni csoportmeccs visszavágója – engem aztán nem érdekeltek az erőviszonyok, egészen addig, amíg Rüstü szeme alatt láttam a harci festést –, a másik párosításban pedig Németország a társrendező Dél-Koreával meccselt. Kell-e ennél jobb párosítás a németeknek, akik egészen addig, írd és mondd, egy gólt kaptak a tornán, azt is az írektől egy olyan meccsen, amit nem láttam. Velem a képernyők előtt hibátlan volt a statisztikája.
Kilencéves szívem minden vágya volt, hogy összejöjjön az álomkapusok álomdöntője, Rüstü az egyik oldalon, Kahn a másikon... Csakhogy a brazilok beleköptek a levesembe. Még úgy is, hogy amúgy a török hálóőr parádézott. Rivaldót – aki a csoportkörben is csak tizenegyesből tudta bevenni a kapuját – megint őrületbe kergette. Próbálkozhatott a brazil tízes hat méterről és a tizenhatoson kívülről is, Rüstü mellett nem talált utat a labdája a kapuba. Ahogy Cafu éles szögből leadott bikája és Roberto Carlos sorfal mellett eltekeredő szabadrúgása után sem. Persze hogy Ronaldo volt az, aki nem bírt magával, a második félidő elején négy törökkel a nyakán megindult a tizenhatos bal csücskénél, majd ütemtelenül, spiccel kilőtte a bal alsót. Rüstü egyébként ebbe is beleért, de a kezéről még éppen hogy a kapufa belső oldala mellé pattant a labda. Ezzel pedig egy álommal azonnal szegényebb lettem.
Pedig már jól kiforralt tervem volt a magyar idő szerint 13.00-kor, tökéletes pancsiidőben kezdődő döntőre. Az elődöntők alatt ugyanis sikerült befűznöm nagyapámat – elsőszülött unokaként ez annyira nem is volt nagy meló, bár, ha jól emlékszem, azért kicsit dörmögött –, hogy kockázat ide vagy oda, a tévét vonszolja már ki nekem a terasz azon csücskére, amelyre tökéletes rálátás nyílik a kismedencéből. Igen ám, csakhogy a bronzmeccsek szomorú tanulsága az volt, hiába látni remekül a tévét, ha a nap szembetűzi, így a képernyőjét már kevésbé...
A döntőre az egész medencét áthurcoltattam. Arra aztán már nem emlékszem, hogy az időjárás szólt-e közbe, vagy csak másként alakult a napi program, de tudom, hogy a „dunakeszi szuperplázs” helyett bent, a nagyszüleim szobájában néztem végül a finálét. A finálét, amely elvezetett ahhoz a jelenethez, amely alighanem eldöntötte a sorsomat, hogy újságíró akarjak lenni már igen fiatalon.
Ronaldóval egyébként is voltak problémáim, pedig – a Rüstünek lőtt két gólján kívül – nem is ő tehetett az antipatikusságáról. Az egész sokkal inkább az egyik iskolatársam hibája volt, aki az első adandó alkalommal a brazil csatár azóta ikonikussá lett, elől már-már frufru, hátul semmi jellegű hajat nyíratott magának.
Az évfolyam másik osztályába járt, így az iskoladerbiken rendre szembetaláltuk magunkat, főleg, hogy eszelősen imádott elöl játszani. Meg kell hagyni, nem is volt ügyetlen... Igazából semmi vészeset nem tett volna a góljaival az önbecsülésemen ejtett foltokon kívül, ha nem lett volna hozzá kifejezetten nagyszájú a természete. (Hogy arról már ne is beszéljek, hogy újpesti gyerekként képes volt már kilencévesen megveszekedetten a Ferencvárosnak szurkolni.) A Ronaldo-frizura után nem tudtam Kahn és a brazil csatár párharcára nem úgy gondolni, mintha a mi kettőnk salakpályás csörtéinek leképezése lenne.
De Kahn nem tudott revansot venni.
2020-ban a FIFA elérhetővé tette a világbajnoki döntőket a YouTube-csatornáján, azóta pedig kétszer-háromszor is újranéztem a 2002-es finálét. Mind a mai napig azon kapom magam, hogy szurkolok a németeknek, ezúttal alakuljon másként. Nézem a meccset, és nem értem, hogy lehet, hogy az első 20 percben annyival, de annyival jobban kezdtek, mint a brazilok, és igazán nagy ziccerig mégsem jutottak el. Hiába érkezik a röviden a tornán öt gólig jutó Miroslav Klose, az utolsó pillanatban ment előle az egyik bekk, és szögletre pattan a labda.
Ha valaki visszanézi a mérkőzés statisztikáit, könnyen lehet, nem érti, miről beszélek, hiszen a braziloknak jóval több lövési kísérletük volt már az első félidőben is.
Igen ám, de ezek a lövések többnyire lendületből, egy-két ütemből végigvitt kontraszerű támadásokból születtek, többnyire tizenhatoson kívüli kísérletekből, fél-egy méterekkel elkerülve a kaput. Sokat ismételt jelenet Kleberson kapufája, majd a játékrész utolsó pillanataiban Ronaldo közeli lövése, amit a jól helyezkedő Kahn lábbal véd. A szünet előtti percek egyértelműen a brazilokéi voltak, de összességében az első félidő nagyon nem.
Még most is azon szoktam morogni magamban, mi van, ha a vb harmadik német hőse – mármint Kahn és Klose mögött –, Ballack nem eltiltott. Ám akkor még az elődöntőben kapott sárga lapoknak sokkal nagyobb áruk volt, mint manapság, amikor a negyeddöntők után törlik a játékosok neve mellől a figyelmeztető kártyákat, pusztán sárga lap miatt senkinek se kelljen kihagyni a finálét...
Ráadásul szünet után megint a németek kezdtek jobban. Aztán jött a 67. percben az a „nem is túl erős, nem is túlhelyezett lövés” (ismétlésben angolul láttam, de itt még mindig idősebb Knézy Jenő kommentárja cseng a fülemben) Rivaldótól, majd a kipattanóra érkező Fenomén – és így a brazil vezetés. Tizenegy perccel a vége előtt pedig Ronaldo lezárta a meccset, egy a maga nemében szenzációsan eltalált lapos tekeréssel, amely védhetetlenül kanyarodott a bal alsóba. Ha csak ez az egy gól van, talán Kahn sem hibáztatta volna magát, de mivel ott volt az első találat is, a szőke Titán a lefújás után sebezhetetlen harcosból pillanatok alatt vedlett törékeny emberré...
Ha ő nem is, én sírtam.
A kapufa tövében gubbasztó Kahn képe volt az, amely később arra sarkalt, hogy újságíró akarjak lenni. Gyerekfejjel nehéz volt összeraknom a képet, hogy a rettenthetetlen, sőt leginkább az ellenfeleket elrettentő, szikár alak a könnyeivel küzd. Megfogadtam, hogy megértem a dolgot. Hogy ott leszek a legfontosabb sporteseményeken, és személyesen fogom megismerni az ikonjaimat, hogy láthassam, milyen is a valódi emberi arcuk a pályán mutatott rettenthetetlenség álcája nélkül.
Lehunyom a szemem, és még most is látom, ahogy ledobja a kesztyűit, miközben Thomas Linke odamegy hozzá vigasztalni. Majd ahogy a bal kapufát támasztja csípőre tett kézzel, az eget bámulva. Oliver Kahn, nem a Titán, hanem az ember.
Oliver Kahn, aki hátán cipelte a németeket a döntőig, a torna messze legkiemelkedőbb kapusa volt, és a fináléban kiejtette azt a lövést (akkor már állítólag sérült kézzel). „Vigasztalhatatlan vagyok, hét meccs alatt egyszer hibáztam, és a sors azonnal megbüntetett érte. Sokáig fog tartani, mire ezt feldolgozom” – mondta percekkel, de lehet, órákkal később a világsajtó által idézett nyilatkozatában, összefoglalva mindazt, amiről a meccs utáni pillanatokban őszintén tanúskodott minden gesztusa, arckifejezése is.
A torna első hat meccsén a Titánért kezdtem rajongani, a hetediken, a kudarc küszöbén és még azon is túl Kahn oly ritkán látható emberi arca tett igazi megszállottá.
Mint később kiderült: nemcsak a kapus, hanem a játék és a sportújságírás megszállottjává is.
(Borítókép: A 2002-es világbajnoki döntő lefújása után a kapufa tövében gubbasztó német kapus, Oliver Kahn. Fotó: Oliver Berg/Picture alliance/Getty Images)