Ebbe a nyolcéves, 1974 és 1982 közötti periódusba belefért a futballtörténelem egyik legcsodálatosabb géniusza (Johan Cruyff), egy lobogó hajú argentin tangótáncos (Mario Kempes) és egy zseniális talján opportunista (Paolo Rossi) produkciója. Ahogy közeledünk a mához, egyre több a személyes vb-emlék. De még mennyire személyesek!
Milyen érdekes, a németek négy világbajnoki címéből minimum kettőt érdemtelennek tart a közvélekedés – 1954-ben a magyar Aranycsapatot illette volna meg a trófea, húsz évvel később pedig a holland totális futballistákat –, a harmadikat, az 1990-est azért fitymálják, mert valóban minden idők legpocsékabb világbajnokságának dögunalmas döntőjén született. Így marad egyetlen jogos(nak tartott) diadal, a 2014-es, amit a brazilok elleni tényleg káprázatos elődöntőbeli 7–1 húz alá duplán piros ceruzával.
De most beszéljünk csak 1974-ről, mert ezúttal a tizedik világbajnokság a téma. Igen, mindenki a hollandokat imádta, ezeket a lobogó hajú, narancsmezes hippiket, akik olyan lazák voltak, hogy majdnem szétestek, miközben a szállodájuk, a hiltrup-münsteri Wald Hotel úszómedencéjében a szabadnapjukon pincércsajokkal múlatták az időt, és közben, csak úgy mellékesen, legázolták Uruguayt 2–0-ra, Bulgáriát 4–1-re, majd a középdöntő csoportban bohócot csináltak a két dél-amerikai óriásból, Argentínából (4–0) és Brazíliából (2–0). A totális futballjuk, a lestaktikájuk és a cunamiszerű letámadásuk forradalmasította a futballt:
Ilyesmit sem azelőtt, sem azóta nem láttunk futballpályán, és valószínűleg nem is fogunk látni, mert ehhez még egy Rinus Michelsnek kéne születnie. No és ki volt ennek a korát évtizedekkel megelőző gegenpressingnek a karmestere, akinek még arra is maradt ereje és kreativitása, hogy kitalálja és bemutassa a legendás Cruyff-cselt? Természetesen a névadó Johan Cruyff.
A legendás mozdulat 0:17-nél.
A legszebb az egészben, hogy Svédországot le sem győzték a hollandok, 0–0 volt a végeredmény, pedig már-már nevetséges fölényben játszottak.
Ahogy a (nyugat)németek ellen is a müncheni döntőben. Úgy szerezték meg a vezetést egy szemmel is követhetetlen Cruyff-szóló végén a 45. másodpercben megítélt tizenegyesből – Uli Hoeness vágta fel a holland csapatkapitányt – Johan Neeskens révén, hogy a kezdőrúgástól számítva tizenöt holland labdaérintés volt anélkül, hogy a németeknek esélyük lett volna odaférkőzni a labdához.
Az utána következő húsz perc megalázó volt a németeknek, a hollandok nagyképűen lefocizták őket a pályáról, minden lehetőséget megragadtak a felsőbbrendűségük illusztrálására. Mintha csak törleszteni akartak volna a második világháború négyéves német megszállásáért. (Ami azt illeti, Wim van Hanegemnek volt is miért törleszteni, a Feyenoord középpályásának az egész családja odaveszett a háborúban…) Tulajdonképpen ezzel ásták meg a saját sírjukat. Mert a németek nem szeretik, ha megalázzák őket.
És igen, a végén a németek nevettek. Paul Breitner előbb kiegyenlített egy kétes tizenegyesből, majd Gerd Müller még a szünet előtt megszerezte a vezetést a házigazdának egy valóban bravúros, fordulásból leadott lövéssel. És ez is maradt a végeredmény, a második félidő borzalmas holland nyomása ellenére.
Hollandia a mai napig nem tudta igazán megemészteni ezt a vereséget. Hiszen a holland–német viszonyt a második világháború óta történelmi feszültségek terhelik, amit jól szemléltet az alábbi vicc, ami Bérczes Tibor alapkönyvében, A holland foci című kiadványban olvasható.
Május negyedikén – ami a háborús áldozatokra történő emlékezés ünnepe Hollandiában, egy nappal a német uralom alóli felszabadulás ünnepe előtt – egy német vetődik Amszterdamba, és a város főterén, a Damon megemlékező tömeget látva megkérdezi: „Mit ünnepelnek?” „Ma emlékezünk azokra, akik elpusztultak a második világháborúban.” Mire a német: „Bizony nálunk is sokan meghaltak…” Nem késik a holland válasza: „Azt majd holnap, a felszabadulás napján ünnepeljük meg.”
Ebbe a látszólag idilli holland–német ellentétbe rondított bele Beatrix hercegnő – a majdani királynő –, aki 1966-ban házasságot kötött Claus von Amsberg német arisztokratával, a Wehrmacht korábbi tisztjével.
Mi van? Ha a legfelsőbb szinten lepaktálnak a németekkel, akkor hogy is van ez a németgyűlölet?!
De azért az 1974-es világbajnokság idején még kellőképpen utálták a hollandok a németeket. Cruyff ekkor már a Barcelona játékosa volt, és a Flying Dutchman – Repülő hollandi becenevet viselte, amit az Atlético Madrid ellen 1973. december 22-én szerzett szürreális góljával érdemelt ki. Jobbról jött egy beadás nyakmagasságban, Miguel Reina, az Atlético kapusa – a közelmúlt Barca-kapusa, Pepe Reina apja – már nem is mozdult rá, mert biztos volt benne, hogy kirúgás lesz a dolog vége, ám akkor a semmiből beúszott a képbe Cruyff, és egy repülő kungfurúgással, jobb külsővel beterelte a labdát a kapuba. A tömeg csak másodpercekkel később kezdett tombolni, mert először fel sem fogták a szurkolók, mi történt.
Szóval, a Repülő hollandi világbajnoksága volt az 1974-es, leszámítva azt az apróságot, hogy a végén Franz Beckenbauer emelte a magasba a trófeát.
Hogy mégis miért volt Cruyff a vb egyértelműen legjobb játékosa? Íme egy döbbenetes statisztikai adat:
Cruyff 36 gólhelyzetet teremtett a társainak a hollandok hét mérkőzésén, ami meccsenként 5,1-es átlagot jelent. Mármint a saját három gólján kívül. Ez olyan átlag, amit más legendás vb-hősök sem voltak képesek elérni. Pelé 1970-ben 4,7 gólhelyzetet teremtett a társaknak 1970-ben, Diego Maradona 3,9-et 1986-ban, Xavi 4,3-at 2010-ben. A 36-ból tucatnyi gólhelyzetet cselsorozat végén alakított ki, ami olyan mutató, aminek a felét(!) sem teljesítette a vb egyetlen más játékosa sem!
Sapienti sat, mondanák a régi rómaiak, ha kétezer évvel ezelőtt ismerték volna a futballt.
Ha valaki kételkedne abban, hogy 1978 Mario Kempes éve volt a világfutballban, hadd soroljunk fel néhány adatot. 1977-ben és 1978-ban gólkirály, azaz Pichichi-díjas volt a spanyol bajnokságban a Valencia sztárjaként. 1978-ban az év argentin játékosának választották, sőt, az év legjobb dél-amerikai futballistája is ő lett olyan gigászt megelőzve, mint például Zico. A Valencia színeiben öt idény 142 meccsén 95 gólt szerzett.
És nem mellékesen ő lett az 1978-as hazai rendezésű vb gólkirálya hat góllal, legjobb játékosa és természetesen a világbajnok csapat vezéregyénisége. A döntőben két gólt rúgott a hollandoknak, abból az egyik a meccsnyerő volt a 105. percben.
Láthatjuk az összefoglalóból, hogy Kempes góljai nem kerülhettek bele semmilyen „Best of” válogatásba, hiszen az elsőt valahogy úgy kotorta be Jongbloed hálójába, ahogy Szalai Ádám 2016-ban az osztrákoknak, a második, mindent eldöntő gólja előtt pedig hatalmas mázlival háromszor is visszapattant hozzá a labda, és végül alig vánszorgott el a hálóig. De elvánszorgott…
És azt se felejtsük el, hogy a 91. percben, a rendes játékidő utolsó másodpercében (6:15-nél a felvételen) Rob Rensenbrink a jobb kapufát találta el. Nem sok kellett ahhoz, hogy az 1974-es érdemtelenül elveszített döntő után négy évre rá ugyanolyan érdemtelenül világbajnok legyen Hollandia.
De végül nem lett. És így nem a „narancsosokról”, hanem Mario Alberto Kempes Chiodiról szólt a tizenegyedik világbajnokság.
A Córdoba melletti Bell Villében született Kempes – német apa és olasz anya gyermeke, apjának Quemp volt az eredeti neve – 19 évesen már játszott az 1974-es németországi vb-n, de nem hagyott nyomot maga után. Ám miután 1976-ban a Rosario Centralból Valenciába szerződött, felvirradt a napja. Majd ugyanolyan gyorsan majdnem le is áldozott. César Luis Menotti szövetségi kapitány ugyanis kijelentette, hogy légiósokat nem válogat be az 1978-as világbajnoki csapatába.
Aztán Kempest, az El Matadort mégis beválogatta, hiszen a 17 éves Maradona érthetetlen mellőzése után már nem maradt több sztárja, Luquéval és Housemannal mégsem lehetett nekivágni egy hazai rendezésű vb-nek. Amelyen muszáj volt diadalmaskodni, mert ezt várta el a publikum, és ezt várta el a véres kezű diktátor, Jorge Rafael Videla tábornok, aki 1976-os hatalomra kerülése óta rémületben tartotta az országot. (Számos ország bojkottálni akarta a vb-t, végül Videla megígérte, hogy a világbajnokság alatt nem lesznek kivégzések, és ez hatott.)
A csoportmeccseken – győzelem Magyarország és Franciaország ellen, vereség Olaszországtól – a tangótáncos szívtipró külsejű, 184 centis Kempes nem szerzett gólt, és fenyegetett a négy évvel korábbi vb kudarca. Ekkor Menotti megkérte a centert, borotválja le a bajuszát, hátha az szerencsét hoz.
És a simára borotvált arcú Kempes megtáltosodott!
A középdöntő csoport nyitányán mindjárt kettőt vágott a lengyeleknek, majd jött a Brazília elleni 0–0, és az utolsó mérkőzésen legalább négy góllal kellett verni Perut ahhoz, hogy döntős legyen Argentína. Ez bőven sikerült, 6–0-ra nyert a házigazda, ebből a hatból Kempes kettőt lőtt. Persze kilógott a lóláb, nagyon úgy tűnt, hogy az inkák lefeküdtek Kempeséknek, és hogy ennek a szóbeszédnek volt is alapja, azt első kézből tudom.
Héctor Chumpitaz, első feleségem 106-szoros válogatott nagybátyja mesélte nekem 1982-ben, Limában, hogy a perui együttes játékosai fejenként egy Mercedes luxusautót kaptak a 0–6-ért cserébe – természetesen Chumpitaz is.
Továbbá 2012-ben egy perui exszenátor, bizonyos Genaro Ledesma vallomást tett, miszerint létezett egy megállapodás Videla és Bermudez perui elnök között. Eszerint a bundáért az argentinok átvettek 13 politikai foglyot Perutól, akiket aztán kivégeztek, és így nem szennyeződött be Bermudezék keze az ellenzékiek vérével.
Más kérdés, hogy a döntőt már teljesen tisztán és reálisan nyerte meg Argentína, mert jobb volt a leszálló ágban lévő, Cruyff nélküli hollandoknál. Csak odáig valahogyan el kellett jutni…
Van, aki szerint Paolo Rossi nem volt világot megváltó futballtehetség, bár ezzel azért lehet vitatkozni. Még csak páratlanul termékeny gólvágónak sem mondhatnánk, hiszen a 250 élvonalbeli mérkőzésén szerzett 103 gól egyáltalán nem kiugró mutató.
Egyvalamihez azonban nagyon értett. Az időzítéshez. Élete legfontosabb tornáján, az 1982-es spanyolországi világbajnokságon hat gólt szerzett, a hátán vitte el az olasz válogatottat a Rimet Kupáig, és útközben a 92 éves vb-történelem egyik legfantasztikusabb egyéni bravúrját vitte véghez a braziloknak lőtt mesterhármasával. Amire – mármint három gólt rúgni a brazil válogatottnak – rajta kívül egyedül bizonyos Lionel Messi volt képes 2012 júniusában, egy 4–3-as argentin győzelem alkalmával.
Pedig a toszkánai (Prato) születésű Rossinak nem is nagyon volt esélye arra, hogy ott legyen Spanyolországban 1982-ben. A bundabotrányt követő eltiltása miatt mindössze két hónapja volt ahhoz, hogy formába lendüljön. Sőt, a vb rajtjáig ez nem is sikerült, hiszen a csoportmérkőzéseken egyszer sem talált a hálóba, és olyannyira nem ment neki a játék, hogy Enzo Bearzot szövetségi kapitány már ki is akarta hagyni a csapatból. Olaszország három sovány döntetlennel, mindössze a több rúgott góljának köszönhetően ment tovább a csoportjából.
Eközben a Sócrates, Zico, Falcao, Toninho Cerezo középpályássor által mozgatott Brazília szárnyalt. 13 gólt rúgtak a csoportdöntőnek számító olasz–brazilig, 3–1-re kifilézték a Diego Maradona vezérelte argentinokat is, miközben az olaszok csak nagy nehezen gyűrték le 2–1-re Osvaldo Ardileséket, de csak úgy, hogy Gentile vezetésével 90 perces hajtóvadászatot folytattak a Pibe de Oro, azaz Maradona ellen. Ezen a meccsen Bearzot le is cserélte a gyengélkedő Rossit.
Szóval, semmi sem utalt arra a tűzijátékra, amit a brazilok ellen fog bemutatni a Juventus csatára. Több mint három éve nem lőtt gólt a válogatottban. Az olasz sajtó vehemensen követelte, hogy Bearzot hagyja ki Rossit a csapatból. Már csak azért is, mert a squadra azzurrának győznie kellett volna rosszabb gólkülönbsége miatt ahhoz, hogy bejusson az elődöntőbe.
Rossinak öt percre volt szüksége, hogy klubtársa, Cabrini bal oldali beadása után gyönyörű fejessel Valdir Peres kapujába juttassa a labdát. Erre Sócrates válaszolt még a 12. percben, lehetetlen szögből beterelve a labdát Dino Zoff mellett a rövid sarokba. De aztán megint jött Rossi, aki elcsípte Cerezo óvatlan keresztpasszát, és 16 méterről a hálóba lőtt. 2–1. Ezt meg Falcao egyenlítette ki 16 méteres ballábas bombagóllal a 68. percben.
Brazília támadásban maradt, hajszolva a győzelmet, ahelyett, hogy megpróbálta volna őrizni a továbbjutást jelentő döntetlent. És a 74. percben jött a büntetés. Conti szögletét félig-meddig tisztázták a brazilok, Tardelli a tizenhatosról rálőtte, Rossi az ötösön belepiszkált, és a labda benn táncolt Valdir Peres hálójában. Tipikus opportunista Rossi-gól, harmadszor már nem tudtak egyenlíteni Zicóék, Itália benn volt az elődöntőben (3–2).
Ahol viszonylag simán verték 2–0-ra Lengyelországot Rossi duplájával, majd az NSZK elleni döntőben az első gólt szerezte a 3–1-re megnyert mérkőzésen. Olaszország harmadszor lett világbajnok, Rossi pedig két legyet ütött egy csapásra: nemcsak gólkirály lett hat találatával, hanem elnyerte az MVP címet is.
Ő, akit az olasz sajtó a brazil meccs előtt kikövetelt a csapatból.
35 évvel később Budapesten alkalmam volt találkozni Paolo Rossival, aki a CIB Italia focitábor fővédnökeként jött el hozzánk. Ritka szerény, rokonszenves urat ismertem meg a legendás centerben, szegről-végről kollégát, hiszen maga is sportújságíróként dolgozott. Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy három évvel később, 2020 decemberében eltávozik az élők sorából. Hiszen majd' kicsattant az egészségtől…
Valahol a sors furcsa fintora, hogy Pelé, az '58-as világbajnokság egyik csillaga még él – ha nem is egészséges –, a 24 évvel későbbi világbajnok, Rossi pedig már nincs közöttünk.
(Borítókép: Johan Cruyff 1974-ben. Fotó: Peter Robinson/EMPICS/Getty Images)