A 2010-es világbajnokság nem volt olyan régen, olvasóink többsége valószínűleg nem újságcikkekből hallott róla, hanem néhány mérkőzést biztosan látott is. Számomra ez a vb volt az első tévés fociélmény, amelyből legalább néhány emlékfoszlány megmaradt. Ugyanis nyolcéves voltam, amikor ezt a tornát rendezték, így annyi közös biztosan van az olvasókban és bennem, hogy mindannyiunknak ez volt az első afrikai rendezésű vb-je.

Tisztán emlékszem, a vb-ről onnan tudtam először, hogy a Kalász Suli általános iskolában valaki egyszer csak behozott néhány focis kártyát. Akkor így neveztük el a minden évben a boltokban megjelenő kis – talán ötdarabos csomagokban vásárolható – kártyákat, melyek minden szülő legvadabb álmait váltják valóra, hogy egy újabb szezonális dologra kéne rengeteg pénzt elvernie, hogy a gyereke az iskolában benne legyen a körforgásban. 

Az őrület pedig berobbant, a téli szünetet követően ment a nagy cserebere az alsó tagozatban. Másodikos voltam akkor, otthon pedig egy elég határozott nemet kaptam arra a kérésemre, hogy én is szeretnék ilyeneket, így más megoldás után kellett néznem. Tanárgyerek létére verekednem nem szabadott, úgy meg pláne nem, hogy a kisváros másik általános iskolájában tanított édesanyám, szóval a balhé híre hamarabb odaért volna, mint én haza a beírásommal az ellenőrzőmben. Szóval a más megoldás egyet jelentett: valamelyik haverom nagylelkűségét kihasználva szerezni néhány kártyát, a többi csak a bizniszen múlik.

Hamar meglett a megmentőm, Zsíros Tomi cimborámtól – akivel egy napon és egy kórházban születtünk – öt olasz játékost kunyeráltam. Ebből a tanév végére, azaz a világbajnokság kezdetére összecserélgettem az egész argentin válogatottat – ez életem üzleti pályafutásának csúcspontja. Addigra a legtöbb gyerek tűkön ülve várta a vb-t, hiszen kedvenc csapatát már biztosan összeszedte valamilyen módszerrel, közben a csapból is a világbajnokság hivatalos dala, a Waka Waka szólt Shakirától, amit a lányok minden szünetben legalább egyszer el is táncoltak, szóval szinte minden gyerek valamelyest be lett oltva a vb-lázzal. 

Akkoriban az argentin labdarúgó-válogatott olyan nevekből állt, mint Sergio Romero, Martín Demichelis, Ángel Di Maria, Javier Mascherano, Maxi Rodríguez, Jonás Gutiérrez, Gonzalo Higuaín (az egyedüli játékos a vb-n, aki mesterhármast szerzett), Carlos Tévez, Sergio Agüero, Martín Palermo vagy Lionel Messi. A kispad élén pedig Diego Maradona, akiről akkor csak annyit tudtam, hogy valaha a világ egyik legjobbja volt.

Június 11-én kezdődött a viadal, számomra aznap volt az utolsó fociedzések egyike a nyári szünet előtt. Addigra a legmenőbbek már hónapok óta a vb hivatalos labdájának replikájával, a Jabulanival jártak edzésre. A vb-n szereplő kapusok gyűlölték a labdát a kiszámíthatatlansága miatt, többek között ezért is született annyi fura gól azon a világbajnokságon.

De vissza a június 11-ei edzésre. Óvodáskorom óta „fociztam” (erősen idézőjeles kifejezés, borzasztóan rossz játékos voltam) az Egervári-Halmai Focisuliban, az edzőm, Gábor bácsi pedig különleges tréninggel készült a vb nyitónapjára. Dél-afrikai és mexikói válogatottra osztott minket, és lejátszottuk a tornát megnyitó meccset. Én dél-afrikai játékos voltam arra az edzésre, a csapatunk pedig 2–1-es győzelmet aratott Mexikó felett. Aztán jöttek értünk a szülők, és siettünk haza megnézni, hogy sikerült-e megjósolnunk az eredményt. 

Ha jól emlékszem, hazaérvén a tévét pont az MTV emlékezetesre sikerült Nálunk a labda vb-himnuszára sikerült bekapcsolnom. Ez a szám K'NAAN Wavin' Flag trekkjének átirata, amit az MTV munkatársai énekeltek fel, és ha az emlékezetem nem csal, a mérkőzések előtti felvezetések legelején rendszeresen le is játszották a tévében, a klippel együtt. Következett a megnyitóceremónia, és az első meglepetés is, amiről először azt hittem, hogy a tévénk romlott el: a stadion mintha egy méhkaptárrá változott volna, a vuvuzelák folyamatosan zúgó hangja mindent elsöpört. (Hogy igazán nosztalgikus legyen ezt a beszámolót olvasni, ide kattintva tökéletes atmoszférát generálhat.) A hangzavar pedig a meccs kezdetével sem csendesült.

Tshabalala nevét akkor hallottam először, és nagyjából utoljára is, de ez a találat beleégett az emlékezetembe. A mérkőzés viszont 1–1-es eredménnyel zárult, így a pomázi focipályán tartott szimulációnk nem vizsgázott jelesre.

A mérkőzést követően azonnal tollat ragadtam, és az 1–1-et fel is írtam a vb-s poszteremre. Elek Bálint barátomtól kaptam egy magazinból kitépett, kihajtogatós ábrát, amin a csoportok, a mérkőzések és a rájátszás szerepelt, az eredményeket, illetve a továbbjutókat ki lehetett töltögetni. Persze ez a poszter sem volt teljesen átlagos, egy Playboy-szerű magazinból volt kitépve – amit így visszagondolva jó kérdés, hogy szerezhetett meg kis pajtásom –, így azt hiszem, a másik oldalon lengén öltözött nők pózoltak. De vb volt, nem ez számított… 

Mivel a családomban nem nagyon akad labdarúgást szerető ember, így nem tudtam éjjel-nappal vb-t nézni, nem igazán szerették, ha a tévé előtt ültem. Ettől függetlenül Argentína összes csoportmeccsét megnéztem, az akkori kedvenc válogatottam vereség nélkül hozta le a kört. Kicsit furcsa is visszagondolnom, hogy meg sem kérdőjeleződött bennem, hogy a magyarok miért nem jutottak ki a világbajnokságra. 2001-es születésűként valószínűleg természetesnek vehettem, hogy mi ebből kimaradunk.

Az általam támogatott csapatnak aztán végül Németország parancsolt megálljt a negyeddöntőben. Ezt a meccset sajnos nem láttam, de ennyi idősen nem dolgozott bennem sokáig a gyász, váltottam a következő, még versenyben lévő válogatottra, a spanyolra. Mivel akkoriban Iker Casillas volt a kedvenc labdarúgóm, ez szinte magától értetődött, úgy meg pláne, hogy az elődöntőben a spanyolok 1–0-ra megverték a német válogatottat – a bosszú édes íze járta át a számat.

Az akkori spanyol válogatottnak nem volt nehéz szurkolni, még ha kisgyerekként nem is olvastam híreket, nem tudtam sokat a játékosokról, látszott, hogy egészen különleges ez a csapat másokhoz képest. Kapáslövések, csukafejesek, távoli bombák és pazar szabadrúgások – noha valószínűleg más csapatok is csinálták ezt, egyik sem tette ezt olyan stílusosan, mint a piros mezes csapat.

Iker Casillas a kapuban, a hosszú hajú Sergio Ramos és Carles Puyol a védelemben, Busquets, Xabi Alonso, Iniesta és Xavi a középpálya környékén, a macsós nevű Pedro, illetve Fabregas és Fernando Torres pedig a támadósorban.

Pláne abban az életkorban, amikor az ember egyik nap katona, az azt követőn meg mozdonyvezető akart lenni. Hogy is mondjam, nem nehéz ilyenkor spanyol focistakarrierre váltani a nagyravágyó álmokat.

Így vártam tehát a döntőt, ahol a holland válogatottal szállt szembe a spanyol. Még a meccs előtt az egyik testvérem mutatott egy videót, ahol egy polip megjósolja a világbajnokság döntőjének a kimenetelét azzal, hogy a spanyol zászlós dobozból vette ki az elrejtett finomságot. Pál a Polip – így hívta akkor a testvérem az egyedet (de tényeg Paul The Octupus néven futott az állat), a világbajnokságon a döntő előtt hét meccsből hetet eltalált, és spoiler alert: Pál a finálénál sem tévedett.

A meccs magyar idő szerint 20.30-kor kezdődött, de valamiért nagyon fáradt voltam, amikor leültem megnézni a találkozót. Számomra a mérkőzés első emlékezetes pillanata az volt, amikor Nigel de Jong keményen mellkason talpalta Xabi Alonsót. Az idő tájt láttam a Kung Fu Panda című animációs filmet, egyből ahhoz hasonlítottam a mozdulatot. Aztán meg is lepődtem, hogy csak egy sárga lapot ért mindez. Ha már sárga lap, feltűnt a meccs közben, hogy a holland válogatott játékosai folyamatosan szabálytalankodnak, utólag összeszámolva 14 sárga került kiosztásra a maratoni mérkőzésen, ebből kilencet a hollandok kaptak, Johnny Heitinga pedig egymaga kettőt, így ő a 109. percben kivált a mérkőzésről.

Szintén emlékezetes volt, amikor a remekül kiugratott Arjen Robben a tizenhatoson belül szemtől szembe került Iker Casillasszal. A holland lőtt, a kedvenc játékosom pedig a másik irányba vetődött, ám a kinyújtott lábáról pont akkorát pattant a labda, hogy elkerülje a spanyol kaput. Mit ne mondjak, ezzel a megmozdulásával sem lett kisebb a szememben Casillas. Akkor is felszisszentem, amikor már a rendes játékidő vége felé szögletet rúgtak a spanyolok, Sergio Ramos pedig teljesen üresen fejelt a kapu fölé. Lecsorgott a rendes játékidő, és ezt követően, amikor már a tetőfokára hágtak az izgalmak, sikerült elbóbiskolnom. Gundel Takács Gábor felemelt hangjára keltem, ahogyan harsogta a tévéből:

Onnantól pedig már nem volt csak hátra, és Spanyolország az első világbajnoki címét ünnepelhette, Hollandia pedig a harmadik elveszített vb-döntője miatt szomorkodhatott. Magamban én is megünnepeltem a spanyol győzelmet, közben pedig arra koncentráltam, hogy eljussak az ágyamig, és álmomban meg ott emelhessem fel én is a trófeát Casillas mellett.

1974 – Sörbe fojtottuk bánatunkat Cruyffék veresége után
1998 – Gólvágó kapus, agyonsztárolt brazilok, sátrazás és a Medve-tó
2002 – Titánból embert: avagy egy kilencéves srác Oliver Kahnnal közös fejlődéstörténete
2002 – A legrondább frizura a világon, mégis mindenki ilyet akart

(Borítókép: Andrés Iniesta lövésével dőlt el a 2010-es világbajnokság fináléja – Simon Bruty/Anychance/Getty Images)