A póker és a Wikipédia-szócikkek segítségével vészelte át eddigi pályafutása leghosszabb kihagyását Schäfer András, az Union Berlin és a magyar labdarúgó-válogatott középpályása, akivel Németországban találkoztunk személyesen. A 24 esztendős labdarúgóval nyelvtanulásról, kultúráról, a világjárás jelentette lehetőségekről és felelősségről beszélgettünk. Szóba került a labdarúgó NB I, a Dunaszerdahely, valamint az is, hogy miként dolgozta fel a 2021-es nyári Európa-bajnokság történéseit – a sikereket és a fájó pillanatokat egyaránt.
A Freiburg elleni győzelemmel már biztos az Union Berlin nemzetközi kupaszereplése a következő idényre. Elégedettek?
Azért érzem, volt bennem egy gól, így ilyen szempontból nem maradéktalanul, de elégedett lehetek – kezdte az Indexnek adott exkluzív interjút az Union 22-szeres válogatott magyar középpályása, amikor még nem lehetett tudni, hogy újabb sérülés miatt az idényben már nem léphet pályára. – Ahogyan a csapat is az lehet: nagy mérkőzés volt, spitzenspiel, ahogyan a németek mondják, és az első perctől kezdve, egy rövid megingást leszámítva végig dominálni tudtunk. Bizonyítottuk, hogy nem véletlenül állunk ott a tabellán, ahol.
Amikor a tavasz elején beszélgettünk, azt mondta, a csapat egyetlen igazi célja a biztonságot jelentő 40 pont. Ez viszonylag hamar meglett, aztán az 50 pont is. Mi a jelenlegi céljuk?
Most az, hogy legyen meg a hatvan, és lehetőleg úgy, hogy a hátralévő két meccsből legalább egyet megnyerünk. Akkor a Freiburg már biztosan nem érhetne minket utol. Ugyanakkor korai lenne elkönyvelni, hogy Bajnokok Ligája-indulók vagyunk.
A minap Szoboszlai Dominik ugyanezt mondta a Leipzigről. Az önök sorsolása viszont valamivel kedvezőbbnek tűnik…
Nem hiszek az ilyesmiben. Szerintem nincs olyan, hogy kedvező sorsolás. Épp Dominikék hétvégi példája mutatja, senki ellen sem könnyű, mindegy, hogy az idény végéhez közeledve az ellenfélnek lehetnek-e még komolyabb céljai, vagy épp, hogy nyomás nélkül léphetnek pályára. Tét nélküli meccs ugyanis nincs, főleg a Bundesligában. Mi pedig a zárófordulóban szintén a Werderrel találkozunk majd. Előtte pedig ott a Hoffenheim, amelyre szintén nem mondhatja senki, hogy könnyű ellenfél. Pláne nem idegenben, és tudva, hogy egy esetleges vereséggel még akár veszélybe is kerülhet a csapat.
Mi segítette átvészelni az előző regenerációs időszakot?
Például a barátnőm, akinek nagyon sokat köszönhetek. Mellette a családom is rengeteg támogatást adott. Voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, semmi sem érdekel. Ha nem tudok labdába rúgni, üres az életem. A csapatnál felajánlották, bármiben segítenek, csak szóljak, de egy időben az edzőközpontba sem szívesen tettem be a lábamat, mert olyan szívfájdító volt nézni, hogy a többiek dolgoznak, edzenek, nevetnek és jól érzik magukat. Ami még segített, képzelje, az a póker. Ritkán játszottam korábban is, most viszont rákaptam. No nem annyira, hogy szenvedélybeteg legyek, csak jólesett, hogy van valami, ami néhány órára teljesen leköti a figyelmemet. Prágában indultam is egy versenyen, ahol sikerült a nevezők felső tíz százalékába kerülnöm. Különleges sport… különleges élmény volt.
Mi volt a legnehezebb?
Érdekes mód nem is az, hogy szinte egyből megsérültem újra, amint visszatértem az októberi sajkacsonttörésemből. Sokkal inkább az, hogy a második lábműtétem után kiderült, még sérvvel is operálnak. Amikor meghallottam a diagnózist, azt éreztem, rám szakad a világ. Tudtam, hogy külön-külön egyik operáció sem nagy tragédia, mégis úgy éltem meg. Ott kellett lelkierő, meg az, hogy minél hamarabb találjak valamit, ami eltereli a figyelmemet és segít, hogy legalább egyik-másik nap kicsit gyorsabban teljen.
Az imént elharapta a sport szót a pókerrel kapcsolatban. Pedig aki ült már végig 8–10 órát teljes koncentráció mellett, az aligha vitatja, hogy van sportértéke ennek is…
Ez igaz, de azért nem mondom azt, hogy a futball legjobb kiegészítősportja. De talán segít abban, hogy az ember a pályán jobban koncentráljon, főleg, amikor már fáradt. A pókerasztalnál kifejezetten nagy megpróbáltatás, hogy amikor már kilencedik-tizedik órája tart a parti, és sehogyan sem kényelmes az asztalnál ülni, fáj a hátad, tompulna az agyad, valahogy akkor is összeszedd magad és koncentrálj. Ilyen szempontból is találtam benne hasznos kihívást. Főleg, mert végre találtam valamit, ami képes volt elterelni a gondolataimat a futballról és arról, mennyire hiányzik.
Egy képes még hasonlóra, ez pedig a Wikipédia-olvasás. No annak már-már tényleg függője is vagyok. Most kerül a mozikba Christopher Nolan Oppenheimer című filmje. A címszereplő az első amerikai atombomba kifejlesztésében játszott főszerepet. Mielőtt jöttem az interjúra, jó négy órán át az ő történetéről és az ezzel kapcsolatos összefüggésekről olvastam például a Wikipédia-szócikkeket.
Most erősen rácáfolt a futballistákkal kapcsolatos sztereotípiákra.
Pedig nem tartom csodabogárnak magamat. A futball a szenvedélyem, ami nélkül nem tudok meglenni, de azért érdekelnek a világ dolgai. Nagy lehetőségként élem meg azt is, hogy egy ilyen pezsgő világvárosban élhetek, mint Berlin, ahol megannyi lehetőség és kultúra találkozik. Érdekelnek a filmek, a művészetek, a különleges helyek. Van, hogy a csapattársaim mesélnek valamit a hazájukról és akkor annak olvasok utána, máskor elmegyünk a barátnőmmel kiállításokra. Igyekszem megtapasztalni minél több mindent.
Gyerekként is ilyen volt, és például Olaszországba is hasonló nyitottsággal, kíváncsisággal ment már ki? Vagy az elmúlt évek lehetőségei hozták ki önből ezt?
Szerintem mindig is érdeklődő voltam, ami egészséges merészséggel is társult. Hálás vagyok a szüleimnek, mert azt érzem, mindent megtettek azért, hogy jó útravalót kapjak tőlük. Amiért szintén hálás vagyok, hogy megtanítottak kommunikálni. Ez sokat segít a beilleszkedésben, bármerre is járjak. Amikor Olaszországba kerültem, alig voltam tizenhét éves, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt bennem félsz. De viszonylag hamar szót értettem a csapattársaimmal.
Olaszul vagy angolul?
Is-is. Igyekeztem minél gyorsabban minél több nyelvtudást magamra szedni. Ez is olyan lehetősége a futballistaéletnek, amellyel érdemes élni. Németországban is egyből elkezdtem tanulni a nyelvet, ebben sokat segített a klub is, amely kérés nélkül biztosított magántanárt hozzá. Egy hónap alatt el is jutottam arra a szintre, hogy az alapvető és a futballal kapcsolatos legfontosabb kifejezéseket megértsem németül.
Nemrég már azt is kipróbáltam, hogy milyen németül interjút adni. Többnyire inkább angolul nyilatkozom, úgy magabiztosabb vagyok, de a csapattársaim és a német újságírók is bátorítottak, szerintük van már olyan szinten a nyelvtudásom, hogy menne. Állítólag tényleg jól sikerült, fel is dobott az élmény. Egyelőre nem lesz rendszer belőle, de éreztem a riporter reakcióján, mennyire hálás azért, hogy egyáltalán megpróbáltam.
Nem tűnik babonás típusnak, elég csak arra gondolni, hogy a tizenhármas mezt viseli a válogatottban és a klubcsapatában is.
Tényleg nem vagyok az, de azt azért tudni kell, ha csak rajtam múlt volna, nem kötök ki a tizenhármasban. A kedvenc mezszámom a nyolcas, ezt viseltem az MTK utánpótlásában is, aztán amikor felkerültem az első csapathoz, ez a szám foglalt volt. Szombathelyi srác vagyok és gyerekkoromban Kálmán László volt a Falco kosárcsapatának ásza, mára pedig nyugodtan mondhatom, a klub legendája. Ő játszott nyolcasban, miatta szerettem volna én is. Mikor másik számot kellett keressek, csak az számított, a számjegyek összege legyen nyolc – innen jött a 26-os, amit például Dunaszerdahelyen is viseltem.
A válogatottban pedig eleinte nem is volt állandó mezszámom, mondjuk nem is tűnt fontosnak. Kalmár Zsolttal viszont együtt futballoztunk a DAC-nál, jó barátok is vagyunk, és amikor Andorrában megsérült, a szertárosunk, Hegyesi László bácsi azt mondta, senki másnak nem adná Zsolti mezét, mint nekem. Zsoltnak sem volt ellenvetése, így elfogadtam.
Kalmár Zsolt ősszel pont úgy tért vissza a válogatottba, hogy ön már sérült volt. Mi lesz, ha végre mindketten egészségesen állhatnak a nemzeti csapat rendelkezésére?
Részemről nem kérdés, hogy az övé a tizenhármas mez. Egy percig sem csinálok presztízst abból, hogy melyik számmal szerepelek a válogatottban. Sokadlagos kérdés. Aztán ha minden kötél szakad, maximum megpróbálom elkérni Dominiktól a tízest…
Esetleg kő-papír-ollón megpróbálhatja elnyerni! Úgy láttam, abban le lehet győzni…
Ó, nem tudom, ez az észt meccs után mennyire lenne vicces próbálkozás. Meg már én sem gyakorlok annyit a tükör előtt.
Az akkori posztjából úgy vettem észre, kicsit úgy érzi, túlreagálták az ügyet idehaza.
Egyetértek Marco Rossi szövetségi kapitánnyal, hogy szerencsésebb lett volna, ha 3–0-s vezetésnél történik. Kár, hogy kimaradt a tizenegyes, mert ha bemegy, biztos vagyok benne, hogy nem lett volna ügy. Sőt mindenki elkönyvelte volna vagányságként, olyan önbizalomról árulkodó pimasz megoldásként, amit Puskásék óta hiányol a közvélemény egy része. Nehéz helyzet egyébként, mi, magyarok szerintem sokszor esünk a végletekbe, ritka, hogy helyén tudnánk kezelni akár a kudarcot, akár a sikert. Nem vagyok benne biztos, hogy a bolgárok 3–0-s legyőzése után egyből ki kellett volna minket kiáltani a csoport fő esélyesének, ahogy azt is fájó szívvel néztem kívülről, amikor a csapattársaimról leszedték a keresztvizet a luxemburgi 2–2 után.
Mit gondol az előttünk álló Európa-bajnoki selejtezőkről?
Hogy jó esélyünk van arra, hogy felvegyük a harcot az első helyért, de ha végül például Szerbia előttünk végez, vagy nem verjük meg a többieket oda-vissza, akkor sem szabad a kardunkba dőlni. Nehéz meccsek lesznek. Montenegró vagy Bulgária kicsit olyan cipőben lesz ellenünk, mint mi voltunk a Nemzetek Ligájában Németországgal vagy Angliával szemben. Mi vagyunk a legjobb példa arra, hogy jól átgondolt taktikával, fegyelmezett, odaadó játékkal egészen nagy különbségeket is el lehet tüntetni csapat és csapat között.
Azt tanították nekem, kemény munkával bármilyen tehetséget le lehet győzni, ugyanakkor szerencsével bármilyen kemény munkán felül lehet kerekedni. A kiegyensúlyozott, jó szerepléshez óhatatlanul szükség van mindháromra. Példaként a franciák elleni Eb-meccsünket, az 1–1-es döntetlent szoktam emlegetni. Ha az első félidőben Karim Benzema öt méterről eltalálja a kapunkat, aligha alakul úgy a meccs, ahogy. Pedig a munkát ugyanúgy beletettük a felkészülésbe.
Sokat gondol még arra az Európa-bajnokságra? A kiesés egyik ikonikus képe volt, ahogy a szövetségi kapitány vállának borulva Marco Rossi próbálja vigasztalni önt. Ám a jelek szerint, így is sikersztori volt önnek és az egész csapatnak is.
Kellett idő, hogy feldolgozzam, mert ott és akkor nagyon rossz érzés volt az Eb-búcsú. De visszagondolva már inkább érzek büszkeséget. Annyi biztos, elég meghatározó élmény volt a karrierem, és az újjáalakuló válogatott szempontjából is. Jó irányba vitte az öltözőt, segített még jobb csapattá válnunk. Nem felejtem el egyhamar, azért nem mindennap fejel az ember gólt 18 méterről Manuel Neuernek.
Ott szúrta ki az Union?
Sosem kérdeztem utána, de meglehet, mivel nem sokkal az Európa-bajnokság után kerestek meg először a lehetőséggel. Hogy ez a müncheni teljesítményemnek, vagy összességében az Eb-nek volt köszönhető, nem tudom. De hiszem, hogy fontos szerepe volt annak a nyárnak abban, hogy Bundesliga-játékossá válhattam.
Gondolja, Dunaszerdahelyről, a szlovák bajnokságból nem tudta volna felhívni magára a figyelmet?
Nem mondom, hogy lehetetlen, de az azért látszik, hogy a Bundesligába elsősorban olyan légiósokat keresnek, akik minimum Hollandiában, Belgiumban, esetleg Svájcban vagy Ausztriában bizonyítottak már. Előbbieknél alacsonyabban jegyzett bajnokságból nehéz bekerülni a körforgásba. Ahogy az NB I-ből, úgy szerintem Szlovákiából is érdemes még egy lépcsőfokot beiktatni az ember karrierjébe, ha hosszabb távon a Bundesligába vágyik.
Követi a magyar bajnokság eseményeit?
Igen, amikor csak lehet. Gyakran megesik, hogy a meccseink után, a hazaúton például belenézek az aktuális NB I-es meccsbe. Idén pedig úgy alakult, a másodosztályt talán még jobban is követtem. Nagyon örülök, hogy hétvégén eldőlt az MTK visszajutása, annak pedig még inkább, hogy jóbarátom, Bognár István ebben főszerepet tudott vállalni. Az élvonalban Szuhodovszki Somáéknak, a Kecskemétnek szorítok még nagyon. Vele is az MTK-ban lettünk jóban. Remélem, innentől már megcsinálják, és meglesz nekik az ezüst!
Mi a helyzet a DAC-cal, nekik is szurkol?
De még mennyire! A Slovan elleni meccs történéseibe pedig inkább ne is menjünk bele, mert lehet, még itt is eltiltást kapok a véleményemért.
Ennyire felhúzta magát?
Igen, és erről tényleg nem szeretnék többet mondani.
Milyen a viszonya Marco Rossi szövetségi kapitánnyal? Sokat beszélnek?
Túl sokat is. Ne értsen félre, nagyon tisztelem és kedvelem őt. Rossz szavam nem lehet rá. Szívén viseli a sorsom. A sérülésem alatt kétnaponta hívott, hogyan vagyok, hogyan halad a felépülésem, mikor térek már vissza. De csak jó lett volna kevesebbet vagy kellemesebb témákról beszélni vele az elmúlt hónapokban, mert az azt jelentette volna, egészséges vagyok, játszom, és a pályán nyújtott teljesítményem is megnyugtató számára.
Néha olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha egy klasszikus olasz keresztapa lenne. Aki a családon belül van, azt az utolsó lélegzetéig védi, aki akárcsak vétlenül is ártana a családnak, az viszont nem állhat meg a színe előtt.
Van ebben valami. De ha néha karakán véleményt is fogalmaz meg, ezt azért teszi, mert segíteni akar. Személy szerint nagyon hálás vagyok neki, és a teljes magyar labdarúgóközeg hálás lehet a munkájáért. Elképesztő eredményeket ért el velünk, úgy, hogy közben csaknem teljes generációváltást kellett végigmenedzselnie a válogatott élén.
El tudja képzelni, hogy tíz év múlva is itt ülünk Berlinben egy hasonlóan sikeres Union-szezonról beszélgetve?
Az emberek, talán még a játékosok egy része is hajlamos elfelejteni, mekkora szó hétről hétre a Bundesligában futballozni. Nem gondolom, hogy bármi szégyellnivalóm vagy hiányérzetem kéne legyen, ha tíz éven át itt lehetnék. Főleg, ha a sikerek is kitartanak. Az Unionnál azt érzem, megtaláltam a számításaimat: családias, jó hangulatú klub, fanatikus szurkolókkal, akik az apró sikereket is képesek értékelni. A sérüléseket leszámítva, úgy érzem, a helyemen vagyok, és ez sokkal többet ér, mintha egy másik topligás klubban, akár háromszor ennyi fizetésért játszhatnék. Még most is futkos a hátamon a hideg, ha arra a fogadtatásra gondolok, amiben a Leverkusen elleni hazai meccsre beállva részem volt. Három hónap után játszottam először azon a meccsen – abból az élményből is igyekszem még erőt meríteni.
(Borítókép: Oliver Hardt / Getty Images)