A kivetítőn Szoboszlai Dominik elmúlt években szerzett legszebb góljai. Aztán, mikor a felvételen az Aston Villa hálójába kerül a labda – ez volt a magyar válogatott csapatkapitányának első liverpooli találata – néhányan önkénytelenül is közbetapsolnak, mintha csak élőben látnánk a találatot...

Önfejű, akaratos, rendkívül céltudatos. Sok interjúban elmondta ő is, én is, az egész életét a futball tette ki. Bejárt ugyanúgy az iskolába, mint a korosztályos társai vagy bárki más, igaz, a tanárai segítségével azért az ének- és technikaórát felül tudtuk írni, amiért nagyon hálás vagyok mind a mai napig.

– mesélte a Liverpoolban futballozó középpályás édesapja, Szoboszlai Zsolt az Egy nap az utánpótlásért konferencián. Az utánpótlásedzőként dolgozó szakember a Született zseni vagy az egyénre szabott képzés sikerterméke? című panelbeszélgetésen osztotta meg tapasztalatait.

Amikor arról kérdezték, mi a titok, hogy kerül egy apró utánpótlásműhely az NB I-es élcsapatok és kiemelt akadémiák elé az utánpótlás-nevelés minőségét meghatározni hivatott produktivitási mutatókban, így felelt: 

Kellenek hozzá a gyerekek. Mert nincs csodaszer. Ha lenne, ráhúznánk egy piros csokit, árulnánk mindenfelé, az emberek pedig vennék, hogy lám-lám, ettől lesznek a futballisták. Ilyen nincs. Idehaza mindig szokás volt külső tényezőkre hivatkozni, az infrastruktúra, az edzők, semmi nem olyan, mint amilyen lehetne vagy lennie kellene, és akkor ezért sz.r a magyar foci. Annyi biztos, az elmúlt tíz évben minden kicserélődött, az internetet felcsapjuk, bármilyen edzésmunkáról lehet tanulni, elemzéseket nézni. Rengeteget fejlődtünk, szaktudásban és infrastruktúrában is, mégis nekünk van a legkevesebb topligás játékosunk a régióból. Ennek mi az oka? Nem megfejteni, sokkal inkább kimondani nehéz. Vannak statisztikák, hány gyerek kezd el sportolni, futballozni négy-öt évesen. Próbáljuk a gyerekeket heti két órában megtanítani arra, amire régen a grund egész nap, észrevétlenül tanított minket. Egyedül rúgtad a falat, ketten voltunk, passzoltunk, jöttek a párharcok, aztán lettünk négyen-öten, elkezdtünk játszani, és tartott órákon át. Az egyesületek ma kétszer egy órát kapnak, ha ennél többet szeretnénk, a gyerekek már nem jönnek, szolfézs van, délutáni óra van, nem fér bele több. De ha nem fér bele több, nem is lehet a legmagasabbra tenni a lécet

– fogalmazott Szoboszlai Zsolt. 

Megjegyezte: a saját, 15 meccses NB I-es karrierjére különösebben nem büszke, de arra jó volt, hogy így eleve a futballal foglalkozott. Majd áttért edzői tevékenységére, amelynek csúcsterméke pont a saját fia lett.

Irtózatosan sok munkát tettünk bele. Az, hogy ügyesebb volt-e a többieknél... Minden gyerek ügyes, aztán néhány év után, előbb vagy utóbb beleütközünk egy korlátba. Edzésekkel lehet tolni ezeket a korlátokat, NB II-es szint, NB I-es szint, nemzetközi szint. De előbb-utóbb vége, a gyerek felkerül arra a polcra, ami a maximuma volt. Ez azonban öt-hat évesen viszont még nem jön ki, nem mutatkozik meg

– jegyezte meg arra a felvetésre, hogy vajon Dominik már kicsiként is kiemelkedett-e a kortársai közül. 

Szoboszlai Zsolt utalt arra, hogy a Főnixben sokáig csak a technikai képzettségre helyezik a hangsúlyt, a fizikummal alig foglalkoznak. 

„A lényeg, hogy minél több játékszituációt vegyünk át, amiből később ki tudja választani és a gyakorlatban is meg tudja majd valósítani a számára legjobbat, leginkább testhez állót” – mondta filozófiájáról. 

Felidézte, amikor Dominik 15 évesen Salzburgba került, véleménye szerint a korának megfelelő szinten állt, de bőven volt még mit tanulnia, magába szívni a Lieferingnél és a Red Bull akadémiáján. Megjegyezte, nincs garancia arra, hogy bármilyen munka beérik, tudta, a fiánál sincs garancia arra, hogy topligába jut. 

Jön egy lány tizenhat évesen, megfogja a kezét, és elviszi a játék mellől. Van ilyen. Egy gyereken az is meglátszik, hogy minden héten betegeskedik, nem akar edzésre menni, szinte már hipochonder, de ennek ellenkezője is, hogy tényleg szeret dolgozni, így terhelhető. Ehhez képest volt, hogy én már letettem volna a fejemet, ő pedig szólt, hogy még menne. Szerencsénk volt, hogy edzőként épp volt kulcsom a pályához, így mehettünk az éjszaka közepén is, maximum este tizenegykor csörgött a telefonom, hogy »menni kéne haza«. 

Hozzátette, sarkítás, hogy sose dicsérte volna a fiát, de az igaz, kétszer ugyanazért valóban nem ismerte el. 

Kemény voltam hozzá, de ilyen versenyző típus vagyok. Hogy az anyukája mit szólt hozzá? Őt nem kérdeztük... Az igazsághoz tartozik, hogy minden szükséges hátteret megadott a munkához, az egyetlen kikötés annyi volt köztünk, sose beszéljünk keresztbe egymással, ami Dominik nevelését illeti. Láttam is, hallottam is sírni Dominikot gyerekként. Ám azért sosem sírt, mert kemény voltam, azt tudomásul vette. Adtam alternatívát, csak mindkettőnek ugyanaz volt a vége. 14-15 évesen rájött már, hogy bármit mond, ugyanaz lesz. Azért sírt, mert például kikapott. Ment a játékvezetőhöz, hogy újra kell játszani a meccset. Úgy kellett elvinni onnan, hogy ezt már nem fogja újrajátszani, majd lesz egy másik bajnoki, egy kupameccs, és ott megmutatod. Szerencsére így is lett. 

Az út kezdetéről elmondta, kellett egy kis szerencse is.

Volt Telkiben egy kiválasztó, amire eljött a Salzburg egyik megfigyelője is. Ott kezdődött a beszélgetés. Meghívtak, mondjuk úgy, egy megmérettetésre az akadémián, ami aztán jól sikerült, visszavártak. Közös mérföldkő volt, régebben, ahogy most is, 16 éves kora előtt nem mehetett el gyerkőc külföldre. Ezt komolyan veszik a csapatok, nem azért, mert be akarnák tartani, hanem mert a riválisok betartatják a másikkal, különben feljelentenek, mit keres itt ez a gyerek. Akkor megy a dolog egyedül, ha az egész család puttonyt vesz, és mint a csigabiga, elindul. Kettős életet éltünk. Hétvégén kivittem a tatabányai vasútállomásra, elment a Railjettel Salzburgba, edzett ott egy hetet, aztán pénteken hazajött bajnokit játszani, amíg hivatalosan át nem igazolták. 

Kijelentette, fontosnak tartotta, hogy a fia mihamarabb tapasztalatot szerezzen külföldön, mert így más követelményeknek kellett megfelelnie, mint amikkel idehaza találkozott.

Azt tapasztaltam, ami itthon történik, nem feltétlenül elég. Vállalom, pokróc ember vagyok, de ezzel nekem nincs bajom. Azoknak van, akik velem beszélnek. Nem igazán tudtam elfogadni – és itt nem akarok megbántani se klubot, se edzőt –, hogy tutujgatjuk a gyerekeket. De az élsport ilyen, ott nincs pardon. Salzburgban nem egy olyan afférja volt, amiben ki kellett álljon magáért. Nem volt olyan, hogy hazajött, szólt az apának vagy az anyának, és majd mi elrendezzük helyette a problémáit. Most jön a sértő rész, mindenkinek van manapság egy kib.szott piros telefonja, felhív egy fontosabb embert, hogy segítséget kérjen, hogy majd helyette elbeszélgessen azzal, akivel neki van konfliktusa. És ez egyáltalán nem jó. Én egyszer nem tudtam felhívni a Salzburgot, de engem se hívattak be, hogy ezt vagy azt másképpen kéne csinálni. 

Szerinte egyébként a szülők többsége kegyetlen. Felidézte, egyik kollégája kissé sarkosan úgy fogalmazta meg, nekik árvaházból kéne toborozni:

Ott nincs szülő, aki bele akarna szólni. Azt nem értem, hogy manapság minden szülő jobban ért a szakmához, mint az edző. De akkor miért nem fogja meg a sípot, fogja meg a gyerek kezét, és csinál egy egyesületet? Szoktam mondani a szülőknek, cseréljünk, ő edzést tart, én beülök ügyvédnek. Utóbbi esetében az ügyfele mondjuk vagy »öt évet, vagy kötelet« kap. Volt olyan drasztikus lépésem, mikor »levettem« egy gyereket a pályáról, és odaküldtem az apjához. Apa kérdezi, miért kellett lejönnie? Mondom, azért, mert kívülről dirigált neki apuka. Kicsi gyerekekről van szó, akiknek a pályán pillanatok alatt kell dönteniük, nem szabad ezt még azzal is bonyolítani, hogy azon kelljen aggódni, most apa vagy az edző utasítására hallgasson. Néha elfelejtjük, hogy ez játék... 

Amondó, fontos feladat edzőként a „szülőnevelés” is. Van egy szuper mini korosztály, ahol csak szülővel jöhetnek be a gyerekek edzésre, és nekik is kell csinálni minden gyakorlatot. 

„Akik ezen végigmennek, az a tapasztalat, sokkal kevesebbet szólnak be a pálya széléről” – jegyezte meg. Hozzátette, igyekeznek a szülőket minél távolabb tartani az edzésektől, „melyikük az, aki az iskolában ott rágja a gyerek mellett a kezét fizikaóra közben?” – tette fel a költőinek szánt kérdést. Elárulta, 13-14 éves kortól kezdve már náluk is nagy pályán játszanak a gyerekek, ilyenkor nehéz elszeparálni az edzést a szülőktől. De azért nem lehetetlen, mert egy erdő van közvetlenül mellettük, így azoknak az apukáknak vagy anyukáknak, aki edzést akarnak nézni, a fák között kell botorkálniuk. 

A teremben lefóliáztuk az ablakokat és az üvegajtót, az alján van 20 centi szabadon. Van olyan szülő, aki lefekszik a földre, és ott kukucskál

– mondta ezzel kapcsolatban, majd kiemelte, hogy Salzburgban elvétve volt nyitott edzés, ahová bemehetnek a rokonok. Ám onnan is kizavarták azokat, akik hangoskodtak. Ha esetleg a gyereknek valóban segítene, a csapatnak mindenképpen többet árt, mintha mindenki csak az edzőre koncentrálna, ezért egyszerűen nem fér ez bele a kultúrájukba.

Szoboszlai Zsolt szerint egyáltalán nem hátrány, sőt sokszor még jó is, ha a gyerekek nem nagypályán fociznak. 

Dominik és Bendegúz 15 éves koráig nem volt nagypályán, negyvenszer húszas palánkos pályán játszottak. De mégis, ki akarna gyerekként teljes pályán rohangálni a labda után, nem csoda, ha ledobja az agyuk az ékszíjat. Egy gyereknek az a fontos, hogy minél többször érjen labdához. Olyan nincs, hogy egy hatéves kiég, olyan van, hogy játszani akar, de nem tud, mert túlszabályozott az edzés. Játék, játék, játék, erre van szükségünk a piciknél, ha nem ez történik, még sokkal lassabb lesz a felzárkózásunk az elithez. 

A kisebb pályával járó több labdaérintés és gyorsuló gondolkodás előnyéről egyébként másik válogatottságig jutó tanítványa, Bolla Bendegúz is beszélt néhány hete az Indexnek adott exkluzív interjúban.

Szoboszlai Zsolt felidézte, Dominik a mai napig óriási élvezettel futballozik, ez talán jó visszaigazolás arról, hogy túl szigorú nem lehetett, ha ennyire megszerette a játékot mellette. 

Szerinte a jövő szempontjából fontos lenne, hogy 14-16 éves korig minél több sztenderddel találkozzanak a gyerekek, elvégre a matematikában sincs olyan, hogy egyik iskolában a kettő meg kettő nem négy.

„Lehet, tehetsége alapján most is van a gyerekek között egy újabb »Dominik«, de azt nem tudom, hogy annyi munkát ő is bele tud-e tenni, amennyit mi tettük. Nem lehetek a szülei helyében” – tekintett előre. 

S ha már itt volt a beszélgetést felvezető gólmontázs, Dominik édesapja elárulta, nem tudna egyetlen kedvencet megnevezni, fia első liverpooli találata épp olyan sok örömet okozott neki, mint az utánpótlás-válogatottban lőtt bombái.

Bocsánat, ha valakit megbántottam

– búcsúzott a színpadtól Szoboszlai Zsolt vastaps kíséretében...