Az év végéhez közeledve egyrészt érdemes kicsit összegezni a mögöttünk hagyott hónapokat, másrészről pedig az ünnepi időszakban el lehet merülni a valamivel könnyedebb, eddig el nem mesélt történetekben, valamelyest betekintést nyújtva a kulisszák mögé. Jöjjön a nyári labdarúgó-Európa-bajnokságot helyszíni tudósítóként megjárt Index-újságíró sztorija.
Volt szerencsém (megannyi más sportesemény mellett) részt venni a 2022-es katari világbajnokságon, és bár az első őszi–téli, egyben utolsó 32 csapatos mundial rengeteg csodával – és 32 helyszíni vb-meccsel, köztük a parádés döntővel – ajándékozott meg, a katarzis mégiscsak az lett volna, ha a magyar válogatott szereplését is lehet követni.
De ami akkor (és a 2016-os, valamint a 2020-ról 2021-re halasztott Eb-n) még nem adatott meg, az a 2024-es Európa-bajnokságon már igen.
A 2023-as selejtezősorozat remek nyitánya (Bulgária ellen 3–0) után június közepén lelkesen indultunk egy kis nyaralással egybekötött montenegrói túrára, amelyen a magyar válogatott elhozta azt az egy pontot, amelyért a továbbjutást illetően pályára lépett a legnagyobb riválisnak várt ellenfél otthonából (0–0).
A meccs utáni ünneplést követően azért a kétségtelenül látványos boszniai (2023 nyarán az akkori körülmények között az inkább kerüljük el a koszovói–szerbiai térséget, ha nem muszáj arra menni elven) tájakon történő hazaút sem volt kihívásoktól mentes.
Előbb egy kis túlzással olyan, fából épített kötélhídon kellett a szakadék felett átmenni a határhoz közeledve, mint anno Indiana Jonesnak, majd hamar kiderült a következő lassulás oka:
a bosnyák hegyvidéken egyszer csak a főútvonal egyik fele konkrétan eltűnt, és a Drina folyóba tartó szakadékba zuhant, így a szembeforgalom is csak a hegyoldal felőli sávban tudott közlekedni.
Ehhez képest az, hogy nem sokkal később ugyanezen a főúton teheneket kellett kerülgetni, már át sem vitte az ingerküszöbünket a végtelen mennyiségű Golfok országában.
Ugyanitt mindenkinek érdemes lehet Montenegróban helyi mobilnettel felszerelkezni, mivel az EU-ssal itt nem sokra megy az ember, de legalább érdekes helyekre tud bolyongani, ha egyszer elszáll az útvonal követése.
A Litvánia elleni kötelező siker után szeptember elején meglepetésre a favorit Szerbia vendégeként is győztek Varga Barnabásék, ezt követően az október közepi hazai rangadó iránti lelkesedést jól példázta, hogy a Lisszabonhoz közeli magyar szörfbajnokság eredményhirdetése (a full kezdők „süni csoportjában” sikerült becsúszni az első helyre!) közben is sokan a meccset követték (jó, jó, követtük) a mobiltelefonokon keresztül, ünnepelve Varga Barna és Sallai Roland gólját, és az újabb magyar sikert.
Ezzel érdemben eldőlt a kijutás kérdése, bár azért Litvániában és Bulgáriában is izgulnunk kellett emiatt. Montenegró hazai legyűrése után pedig jöhetett a klasszis teljesítményt nyújtó Szoboszlai Dominik pálinkás ünneplése a lelátón – joggal, okkal volt mindenki bizakodó a 2024-es folytatás előtt.
Amíg Marco Rossi együttese a pályán, mi azon kívül készültünk gőzerővel a németországi kontinensviadalra, igyekezve minél alaposabban már kora tavasztól – az olimpiai hangolódással párhuzamosan – megtervezni az utazásokkal kapcsolatos útvonalakat (merthogy autóval vágtunk neki a nagy kihívásnak), szállásokat (a müncheni, kölni, weileri, stuttgarti mellett már az esetleges továbbjutással tervezve további helyszíneken is), meccsakkreditációkat (mikor mi férhet még bele a magyarok programján kívül), a meccseken kívüli tennivalókat (miről legyen videós beszámoló, milyen helyekre látogassunk el, hogyan készüljenek podcastek) – hogy aztán persze ezek jó részét az élet valamilyen módon átírja.
Az imént említettük a mobilnet és az útvonaltervező hasznosságát a mai világban, de azért ezzel együtt is sikerült párszor már a nyitánynak otthont adó München felé menet is elkavarogni, bár kétségtelenül lenyűgöző látványt tud nyújtani egy ausztriai vagy németországi szántóföldet keresztüljáró egysávos földút is. És azért annak is megvan a maga bája, amikor egy meccshelyszínre tartva azzal szembesül az ember, hogy bizonyos nyugat-európai városokba való behajtásnak plusz környezetvédelmi követelményei akadhatnak, ha autóval közelítjük meg – főként úgy, hogy annak gyakorlati használatáról itthon is elég ellentmondásosak az információk –, de azért még épp idejében sikerült megoldani mindent.
Jó, a minden talán túlzás, Ausztriában és Németországban például a benzinkutakon értetlenül néztek ránk, amikor számlát kértünk volna, mondván, hogy ők aztán bele nem tudnak írni semmit a rendszerben, itt a blokk, aztán auf Wiedersehen.
Ahogy telnek az egyre kevesebb alvással (cserében rengeteg vezetéssel és éjszakázással) járó napok, úgy egyre könnyebb kisebb-nagyobb figyelmetlenségeket összehozni. Ha pedig ezt még olyan benézések tarkítják, mint a németországi vasárnapi boltzár vagy a szerb–angol csoportmeccs előtti bőrig ázás Gelsenkirchenben, akkor pláne.
Például az első meccsünk tudósítói vacsorája után a vonatpályaudvarról (merthogy ezen a napon a kocsit parkolási opció hiányában a nem messze fekvő szállásunk városában hagytuk), a peronok mellől sikerült visszarohanni a laptopot és tartozékait is őrző táskámért, amit az asztalunknál sikerül felejteni, de ez is eltörpült a június 20-i ügyesség mellett…
A németektől elszenvedett vereség másnapján a válogatott weileri csapatszállásáról München felé vitt az utam, hogy a Szlovénia–Szerbia-összecsapást nézzem meg. Tudni kell, hogy online médiában fontos, hogy a lefújásra már ki is adjuk az anyagokat, ezért a mérkőzések utolsó másodpercei csak a cikk lezárását, valamint a címrendszer véglegesítését szolgálják, és várjuk a hármas sípszót, hogy élesíteni lehessen az összefoglalót.
Azt is hozzátenném, hogy „jinxelésben” elég erőteljes tudok lenni, a fentebb már említett vb-döntőn a végjátékhoz közeledve az ajánlóba bekerült egy olyan gondolat, ami arról szólt, hogy Kylian Mbappéék ezen a mérkőzésen nem tudtak betalálni, az anyag elmentése pillanatában felnézve pont arra a jelenetsorra kaptam fel a fejem, amikor büntetőt harcolnak ki a franciák, és két percen belül egyenlítenek kétgólos hátrányukból – egy eléggé feledhető mérkőzésből minden idők egyik legjobb vb-döntőjét varázsolva. (Szívesen.)
Kollégáimnak a 95. percben, 1–0-s szlovén vezetésnél küldtem el a címrendszert (Szlovénia megszerezte fennállása első Eb-győzelmét, a kiesés szélére sodorva ezzel Szerbiát / A magyar csapat szempontjából nem alakult a legjobban a meccs.), hozzátéve, hogy várom ezek után hat másodpercen belül az egyenlítést… Egy szerb szögletre még volt idő, és a mieink számára jóval kedvezőbb 1–1 lett a vége.
Lehetett persze átírni nagyjából mindenhol mindent, ami kicsit meg is csúsztatta a további terveket, de semmi gond, megkeressük a szurkolói zónát, megnézzük a dán–angolt, és majd utána indulunk vissza.
Akik a hazai tömegközlekedéssel elégedetlenek, azok idegeit csak kicsit borzolom olyanokkal, mint hogy az U3-as földalatti járat valahogyan az U6-os vonalára került, a kiírás szerint érkező szerelvények sokszor csak írásban voltak ott, a valóságban nem, és amikor igen, akkor sem feltétlenül mentek el addig, mint a tervezettek szerint kellett volna menniük.
A picivel München feletti külváros parkolóházaihoz a minősíthetetlen dán–angol után a tömegközlekedéssel nagy erőfeszítések árán sikerült csak kiérni, majd egy masszívabb kavargás (ebben a nyolcadik nap fáradtsága mellett az útvonaltervező is „segített”) után végül meglett, hogy hol is sikerült pontosan parkolni, és amikor már úgy tűnt, hogy sínen a visszaút, jött végül a feketeleves: mint másnap utólagosan kiderült, a weileri szálláson (ami amúgy egy sörfőzdéhez tartozik) az indulás előtt a szobában kiesett a belépőkártyám.
Éjfélre sikerült visszaérni, viszont recepció csak 7–22 óra között van, a csengővel, a szállással kapcsolatos összes telefonszámmal (köztük a vészhelyzet esetén hívandóval is) pedig egyaránt hiába próbálkoztam, így éjjel 1 óra magasságában elfogadtam a tényt, hogy a kocsiban lesz az alvás.
Mivel minden bizonnyal mindenkit érdekel, a céges terepjáró alvástesztjének eredménye: a csomagtartó kellően nagy az ülések alváshoz lenyitásával, de borzasztóan kényelmetlen is, mert a hátsó ülések már nem rosszak, de a biztonsági öv csatjai miatt nem ideálisak, a harmadik próbálkozásra a reggel 5 órakor kiválasztott hátradöntött első ülés + fűtés kombináció viszont már nyerő volt.
A másnap (nem úgy) már elhozta a bejutás esélyét, a technikai problémák miatt viszont mínusz egy podcastba került a két városban kint lévő különítményünk, de legalább pihenőnap lévén a válogatott sajtótájékoztatója mellett volt idő megírni németországi gasztroriportunkat.
Szombaton aztán a sajtónyilvános edzés után a kollégákat a feketeerdei fociriportjuk után útközben felvéve én is csatlakoztam a stuttgarti különítményhez, bár az én szállásom egy kicsit arrébb volt.
Akkor már kezdett furcsa lenni a helyzet, amikor a tervezők behajtani tilos táblákon keresztül próbáltak a szállásomra eljuttatni, és az sem segített, hogy a nekem szükséges keresztező főút elé kordont vontak a biztonságiak, csakhamar kiderült:
a még tavasszal foglalt szállás környékét lezárták, mert azon a hétvégén rendezték meg a veterán autócsodák versenyét.
Miután a néhány behajtani tilos táblával félig lezárt, így csak szembeforgalomra alkalmas körforgalommal és megannyi szalmabála-akadállyal fűszerezett szakaszon keresztül a szállásig végül csak be lehetett jutni, az esélylatolgatós anyag elkészültével gondoltam, felfedezem a környéket.
Az egyik irányban ez gyorsan véget is ért, mivel a főút felé a lezárások miatt nem lehetett menni. A másik irányban egy kecses patak és némi zöldterület után hamarosan egy táblával lezárt szakasz érkezett, és mivel németórára sosem jártam, a fordító segítéségét hívtam elő:
Én értek a finom célzásokból, maradtam a szálláson.
A két vereség ellenére is bőven maradt még esélyünk a többi csoport eredményeinek alakulása miatt, így talán a legjobb hangulatú vonulás után érkeztünk meg a skótok elleni zárás helyszínére – bár az biztosan még többet segített volna, ha a) nem ekkor zsibbad le a fél arcom a fogam miatt, b) a stadionnál ténykedő orvosi személyzetnek van fájdalomcsillapítója. C megoldásként később a kollégák kisegítettek, így jöhetett a feszült várakozás, majd a második félidő derekán a sokk:
Varga Barnabás egy rendkívül csúnya ütközés után elterült a földön, és hosszú percekig senkinek fogalma sem volt arról, hogy mi történik.
A többszörös arccsonttörést szenvedő csatár szerencsére döbbenetes gyorsasággal (alig 40 nap alatt) felépült, és az év végére bombaformába is lendült, amit jól jelez, hogy az Európa-ligában egy meccs kihagyással vezeti holtversenyben a góllövőlistát. Ettől függetlenül megrázó élmény volt a földön fekvő játékost levegőbe meredő kéztartással látni, és azt, hogy mennyire hosszúnak tűnt az az idő, mire végre megérkezett a segítség.
Mindkét csapatnak csak a győzelem jelentett bármi esélyt (az egy iksszel érkező skótoknak azért valamivel többet), ezért aztán a játék folytatása után nyílt sisakos küzdelem vette kezdetét, amely során ennek ellenére nagyon sokáig úgy festett, hogy nem lesz áttörés.
A 95. percben gólra várva ugrott egy emberként magasba a közönség mieinket buzdító része, hogy válogatott szitkozódások közepette csüccsenjen vissza, miután Csoboth Kevin lövése után a kapufa nem volt kegyes magáról befelé pattintani a labdát.
Hanem aztán a 100. percben egy kontrából már megszerezte az akkor még újpesti szélső azt a találatot, amely megszakította nyolc Eb-meccses nyeretlenségi szériánkat, és bár egy újságíró nem szurkolni megy a stadionba, azért fogalmazzunk úgy, hogy a gyermeki lelkesedés kifejezetten látványosan tört elő néhányunkból…
A lefújást követő, rendkívül sokáig tartó várakozás után aztán a futballistáink is megérkeztek az interjúzónába összefoglalni a meccsel és Varga Barnabással kapcsolatos érzéseiket, amelyeket végül a szállásra hajnali háromra visszaérve még gyorsan ki is raktunk négykor, hogy aztán villámgyors eldőlés legyen, mert nyolckor már kelés és indulás a csapatszállásra a rögtönzött Csoboth-sajtótájékoztatóért, majd onnan vissza késő estére Budapestre, hogy várakozzunk a következő napokban, újra útnak indulhatunk-e a kieséses szakaszra.
Ez végül az ismert eredmények miatt nem jött össze (a berlini döntőre a repülőjárat „valamivel” gyorsabb volt), de
ezért a magyar válogatottért így is érdemes volt 12 nap alatt 4432 kilométert vezetni, és még három napig izgulni.
Azt pedig már tényleg csak remélni tudjuk, hogy előbb-utóbb egy világbajnokságon is szurkolhatunk a magyar válogatottnak – erre ugyanis 1986 óta nem volt lehetőségünk. De ki tudja, hátha most…
(Borítókép: Carl Recine/Getty Images)