Amikor 1972. május 17-én Belgrádban, a Magyarország–Románia Európa-bajnoki selejtező mérkőzés 87. percében Szőke István lapos lövése Raducanu kapujának jobb alsó sarkába vágódott, és az így kivívott 2–1-es győzelemmel Illovszky Rudolf szövetségi kapitány gárdája bejutott a négyes döntőbe (amiről csak később derült ki, hogy Belgiumban rendezik), még a legpesszimistább szurkoló sem gondolta volna, hogy a következő részvételünkre 44 évet kell várni. Pedig így alakult. Eb-történeti sorozatunk második része.
Azért akkoriban még magasan jegyezték a magyar futballt, dacára annak, hogy a marseille-i tragédiának tulajdoníthatóan lemaradtunk az 1970-es mexikói világbajnokságról. (És még nem is sejtettük, hogy az 1974-es NSZK-beli vb-t is nélkülünk rendezik majd meg.)
Az 1972-es Európa-bajnokság selejtezőjének – akkor még négyes döntőt rendeztek, ahogy 1964-ben is, nem tizenhatos, pláne nem huszonnégyes tornát, mint manapság – Hoffer József szövetségi kapitány vezetésével vágott neki Magyarország. Hoffer nem volt rossz futballista, fedezetként a Zuglói Danuvia, majd a Mogürt csapatában játszott a negyvenes évek közepén, kisujjában volt a szakma, olyannyira, hogy ő volt a szövetségi kapitánya annak a csodálatos ifjúsági válogatottnak, amely 1956-ban gyakorlatilag testületileg disszidált.
Közben az Magyar Távirati Iroda sportosztályát vezette 36 évig, áldott jó ember volt, szerette a fiatalokat, gyámolította őket. Karrierjük elején sokaknak segített megtenni az első lépéseket, úgy a futballban, mint az újságírásban.
Paradox módon jósága, karakán jelleme, már-már irracionális becsületessége akadályozta meg abban, hogy szövetségi kapitányként nagyobb sikereket érjen el. A hetvenes évek csibész magyar futballközegében felfalták a sportág „pirájái”.
Az első Eb-selejtezőnkre, az október 7-én Oslóban Norvégia ellen játszott találkozónkra csikócsapatot állított össze, amelyben egy-két régi motoros (Noskó Ernő, Mészöly Kálmán, Páncsics Miklós, Bene Ferenc) mellett olyan zöldfülűek is helyet kaptak, mint a szintén MTI-s Vidáts Csaba, továbbá Halmosi Zoltán, a napokban elhunyt Müller Sándor vagy Nagy László. A 3–1-es biztos győzelem nem keltett idehaza kitörő örömöt, ahogy a következő meccs, az 1971. április 24-én játszott, Franciaország elleni hazai mérkőzés eredménye, az 1–1 sem. Itt további ifjoncok jutottak szóhoz, úgymint Juhász Péter vagy Kozma Mihály.
Az igazi feketeleves azonban egy hónappal később, Szófiában következett. Az akkor éppen sehol sem jegyzett bolgároktól 3–0-ra kikaptunk, Hoffer pedig lemondott. Városi legenda vagy történelmi tény, ma már kideríthetetlen, de állítólag a meccs előtt egy nagy hatalmú sportvezető a kezébe adta a válogatott elvárt összeállítását. A távozó kapitány helyét Illovszky Rudolf, a magyar futballtörténelem egyik ikonja, a Vasas edzője vette át. A bolgárok elleni visszavágón létkérdés volt a győzelem, és 1971. szeptember 25-én a Népstadion 75 000 nézője előtt 2–0-ra győztünk is. Az első gólunkat Juhász Péter legendás lecsúszott beadásából rúgtuk, a másodikat Vidáts fejelte.
Két hét múlva a franciákhoz mentünk, Párizsba. Természetesen az a francia válogatott nem képviselt azonos játékerőt a mostanival, de azért a francia futball mindig erős volt, gondoljunk csak Raymond Kopára vagy Just Fontaine-re, az 1958-as vb-bronzérmes válogatottra.
1971. október 9-én azonban fantasztikusan játszott Illovszky válogatottja. Érdemes leírni a kezdő tizenegyet:
Géczi – Noskó, Páncsics, Vidáts, Juhász P. – Juhász I., Szűcs – Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó.
A colombes-i stadion 40 000 nézője előtt sziporkáztak a mieink. Az első gólt Bene lőtte a 35. percben, de nem ez volt a nagy szám, hanem Dunai ollózós gólpassza.
A káprázatos gól 26:22-nél
Erre mondta a francia tévé kommentátora, hogy „Dunáj, oh lá lá!”
A másodikat a 43. percben egy másik újpesti, Zámbó Sándor, a „Tű” szerezte, lehetetlen szögből. Íme:
Zámbó gólja 1:05-nél
Zámbó élete meccsét játszotta, a válogatott pedig a norvégok elleni hazai 4–0-t követően (gólok: Bene 2, Dunai II, Szűcs) csoportelsőként bejutott a legjobb nyolc közé, ahol Románia várt ránk az oda-vissza vágós ki-ki meccsen. A legendás párharcot idézzük fel az Indexnek nyilatkozó Kű Lajos tolmácsolásában.
„Romániával vívtunk gyilkos párharcot a belgiumi Eb négyes döntőjébe jutásért. A Népstadionban két magyar ember rúgta a két gólt, mégis 1–1 lett az eredmény: Branikovits László találatára Szatmári Sándor válaszolt, akinek Alexandru Satmareanu néven kellett futballoznia a ceausescui Románia válogatottjában. A visszavágón, a bukaresti Augusztus 23. Stadionban mutatkoztam be a válogatottban, a 66. percben Kocsis Lajos helyére küldött be Illovszky Rudi bácsi, a szövetségi kapitány. 2–1-re vezettünk, nyerő pozícióban voltunk, de sajnos előzőleg az első félidő végén Kocsis Lajos kihagyott egy tizenegyest, pedig azzal 3–1 lett volna, és biztos, hogy onnan nem jönnek vissza a románok" – elevenítette fel Kű a történelmi mérkőzést.
Igen ám, de annak a kihagyott büntetőnek is megvolt a maga története!
„Először is kalapot kell emelnem Kurt Tschenscher nyugatnémet játékvezető előtt, aki a 75 000 vérmes román drukker ordítása közepette meg merte adni a tizenegyest a Bene Ferivel szemben elkövetett szabálytalanságért. Páncsics Miklós volt kijelölve büntetőrúgónak, de ő berezelt, kiszólt Illovszkynak, hogy »Rudi bácsi, nem vállalom!« Erre Kocsis odaugrott, felkapta a labdát, letette a tizenegyespontra, nekifutott – és Raducanu, ez a nagy medve megfogta a lövést! Neagu kiegyenlített, a későbbi szabályok értelmében a 2–2-vel továbbjutottunk volna, csakhogy akkoriban még nem számítottak duplán az idegenben szerzett gólok.”
Így viszont harmadik meccsen dőlt el a továbbjutás kérdése, május 17-én, Belgrádban. És annak a találkozónak Kű lett a véres hőse.
„Igen, mert az 54. percben jobbra elgurítottam a labdát Deleanu mellett, balról megkerültem, csakhogy ő belemozdult a cselbe, és csúnyán összeütköztünk. Deleanu szó szerint beleharapott a homlokomba, ki is köpte két fogát, nekem meg felrepedt a fejbőröm. A román srácot lehúzták a pályáról, én azonban leragasztott homlokkal visszatértem, bár az orvosunk nem akarta engedni. De én sírva könyörögtem Illovszkynak, hogy »Rudi bácsi, nincs semmi bajom, engedjen vissza!« Visszaengedett, én pedig a 87. percben, 1–1-es állásnál láttam, ahogy Zámbó Sanyi elfut a bal szélen, majd középre lövi a labdát. Én átléptem, ezzel az egész védelem árnyékra mozdult, Bene Ferihez került a labda, ő továbbtolta Szőke Pistának, aki jobb külsővel rászúrta a hosszúra. Raducanu vetődött, de nem érte el – a többi már történelem.”
Szőke legendás gólja 1:20-nál
A másnapi magyar lapok az egekig magasztalták a magyar válogatottat, Deleanuról pedig az jelent meg: „nem csoda, hogy kiköpte a fogait, hiszen Kűbe harapott…”
A négyes döntőbe jutott másik három válogatott a nyugatnémet, a szovjet és a belga volt. A „final four” rendezési jogát Belgium kapta meg. A magyaroknak nyolc nappal a belgrádi diadal után még le kellett játszaniuk egy vb-selejtezőt Svédországgal Stockholmban, a 0–0 felemás eredménynek számított, nem tudtuk, hogy örüljünk vagy bánkódjunk az iksz miatt. (Utóbb kiderült, hogy a pohár félig üres volt, mintsem félig teli.)
Belgiumban az első meccsünkön – a döntőbe jutásért – az örök mumus Szovjetunió volt az ellenfél. A magyar szurkolónak fixa ideája volt, hogy nekünk „le kell feküdnünk a ruszkik” előtt, és bizony erre némi alapot adott az 1966-os angliai világbajnokság negyeddöntője, amikor Rákosi Gyula kihagyhatatlan helyzetet hibázott el „ideiglenesen hazánkban tartózkodó” megszállóink ellen...
És milyen a sors: a Heysel Stadionban is adódott egy olyan szituáció, ami táptalajt szolgáltatott az összeesküvés-elméleteknek. A 81. percben Dunai II kiugrott, de mielőtt lőhetett volna, felvágták. Glöckner, a keletnémet bíró megadta a tizenegyest. Zámbó állt a labda mögé, nem is rúgta rosszul, de a bal alsó sarokra tartó labdát Rudakov kiütötte.
A tizenegyes 55 másodpercnél
Maradt az 1–0, nekünk meg a bronzmeccs...
Szegény Zámbó Sanyi a meccs után az öltözőben sírva fakadt, nem győztük vigasztalni
– mondta az Indexnek Kű, az Eb legjobb magyar játékosa.
A harmadik helyért vívott mérkőzésre Illovszky beállította a kezdőbe a szovjetek ellen csak csereként szóhoz jutó Albert Flóriánt, az aranylabdás ferencvárosi klasszisnak ez lett az utolsó, 74. tétmeccse a válogatottban, két évvel később Székesfehérváron a jugoszlávok elleni barátságos meccsen búcsúzott a címeres meztől.
Sajnos azonban Flóri sem segített. A 23. percben Lambert fantasztikus cselekkel átjátszotta a védelmünket, majd 14 méterről a bal felső sarokba bombázott. Öt percre rá Páncsics Miklós, a centerhalfunk érthetetlenül átlépett egy bal oldali belga beadást, Géczi is elengedte a labdát, Van Himst, a belga csapatkapitány pedig megköszönte az ajándékot, és az üres kapuba lőtt.
És még nem volt vége. Kétségbeesetten rohamozott a magyar válogatott, és az 52. percben Kű Lajos tizenegyesből szépített. De ennek is megvan a története – a gólszerző tolmácsolásában:
„Kozma Misi elfutott a jobb szélen, beívelte a labdát, amely pont a fejemre érkezett, de Heylens kilökött alóla, Boström svéd játékvezető pedig megítélte a tizenegyest. Na, most mi lesz?! Ebben a sorozatban, a selejtezőkkel együtt eddig három tizenegyest hagytunk ki, Bene Feri, Kocsis Lajos és Zámbó Sanyi egyet-egyet. Előzőleg Rudi bácsi Zámbóval és velem gyakoroltatta a büntetőket, mindketten ötöt-ötöt hiba nélkül berúgtunk az edzésen, de Tű a szovjetek ellen, éles helyzetben elrontotta. Én azonnal a kezembe vettem a labdát, és kinéztek Rudi bácsira, mire ő visszaintett, hogy »Lajoskám, maga rúgja!« Én pedig berúgtam...”
A szépítés után azonban egyenlíteni már nem sikerült,
Magyarország negyedik lett, amit otthon kudarcként élt meg a sajtó és a szakma is.
Maradt azonban a végére még egy sztori, amit a kimeríthetetlen mesélő, Kű osztott meg olvasóinkkal:
Akár hiszik, akár nem, a magyar hatóságok egy autóbuszra való szigorúan megbízható, párttagsággal rendelkező kádert kiengedtek Belgiumba, hogy azért mégis legyenek magyar szurkolók a nézőtéren. A megbízható káderek azonban mind egy szálig, a buszsofőrrel együtt, úgy döntöttek, hogy nem mennek haza, magyarul testületileg disszidáltak. A buszt csak úgy tudták visszavinni, hogy kiküldtek egy titkosrendőrt, az vezette haza az Ikarust...
(Borítókép: Kű Lajos 2011. november 6-án. Fotó: Kollányi Péter / MTI)