Első számú kapusnak igazolt Angliába, de hat hónap alatt mindössze három meccsen jutott szóhoz. A Blackburn Roversnél szereplő Tóth Balázs a vártnál kevesebb játéklehetősége ellenére sem bánja, hogy belevágott a kalandba. Azt mondja, akkor is aláírna a Championshipben, azaz az angol másodosztályban a feljutásért küzdő klubnál, ha a mostani tudásával kéne döntenie a szerződéséről. A 27 éves labdarúgóval mentális kihívásokról, lelki és szellemi mélypontokról, a kapussors furcsaságairól és a hazai aranycsatáról is beszélgettünk az Egyesült Királyságban.
Az Index október után ismét meglátogatta az Angliában futballozó Tóth Balázst, akit Manchester egyik kávézójában többek között arról kérdeztünk...
Kezdjük a legfontosabbal: hogy van?
Az igazat megvallva, volt egy nehezebb időszakom, volt két sérülésem, amikor mentálisan is mélyre kerültem, de mostanra visszatért a pozitív hozzáállásom. A családom is sokat segít ebben. Nyilván azért voltam mélyebben, mert nem játszottam az elmúlt időszakban, és nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy szerettem volna. De nem szabad csüggedni meg depresszióba esni. Próbálok mosolyogni, élvezni az életet, élvezni, hogy itt lehetek Angliában, egy ilyen hihetetlen futballkultúrában fejlődhetek nap mint nap. Bízom benne, hogy hamarosan megfordul a szerencsém, és folyamatos játéklehetőséghez is jutok.
Mennyit segített a két FA-kupameccs, amin védhetett, illetve a Coventry City elleni bajnoki, ahol bemutatkozhatott a Championshipben?
Nagyszerű érzés volt végre játszani, szóval ilyen szempontból természetesen segített. De utána még rosszabbul éreztem magam, hogy nem kapom tovább a lehetőséget, mert annyira élveztem a játékot minden meccsen, szerettem volna, hogyha maradhatok a kapuban. A meccsek után volt néhány nap, amikor azt éreztem, csak még éhesebb lettem a játékra, de ezt az éhséget nem csillapíthatom.
Komolyan rosszabb lett a közérzete bemutatkozás után, mint volt a premierre várva?
Nyilván abból a szempontból nem, hogy felmértem a szintet. Ez jó volt, de ahogy mondani is szokták, evés közben jön meg az étvágy. És hiába szerettem volna, hogy jöjjön a következő meccs, az hetekig nem jött sajnos.
Milyen ez a szint? Mert az első mérkőzése, a Middlesbrough elleni FA-kupameccs fantasztikusan sikerült az ön és a Blackburn számára is. A Coventry elleni bajnokit viszont elvesztették, ahogyan – igaz, élvonalbeli riválissal szemben – a Wolverhampton elleni kupatalálkozót is.
Tudtam az ideigazolásom előtt is, hogy óriási intenzitásra kell készülni, de a pályán belül átélni mindezt... Tényleg nagyon magas intenzitású meccseken szerepeltem. Talán a leginkább szembetűnő különbséget számomra az itteni és az otthoni játék között az ellenfelektől érkező letámadásoknál, a presszingeknél tapasztaltak jelentik. Itt ilyenkor semmire nincs időd, mert amikor már megy feléd a labda, tudnod kell, hogy miként és kinek fogod megjátszani, gondolkodni egy másodperced sincs. Ez volt a legfurcsább a meccsszituációkban, amihez alkalmazkodnom kellett. A másik különbség, hogy általában az ellenfeleknek kevés helyzetük van ellenünk, így annyira nem is tudtam megmutatni magam. Amiket viszont kialakítanak, azoknál rendre nagyon résen kell lenni. Például az első meccsemen, a Middlesbrough ellen egészen a 85. percig nem kellett nagyobbat védenem, aztán hála az égnek, azzal az egy bravúrral sikerült továbbjutni. Annak nagyon örültem. Sokszor viszont a lábbal való játékon van a hangsúly, nem akarok hazudni, hogy a labdaérintéseim hány százaléka történik lábbal, de nagyon sok.
Gondolom, mindez hatványozottan igaz a Wolves elleni 90 percére. Bár ott azért feladata is akadt, a Premier League-csapat tizenhat lövéssel és fejessel próbálkozott, hétszer talált kaput, ebből született a két gól.
Pályafutásom egyik legkiemelkedőbb mérkőzése, még így is, hogy összességében nem volt esélyünk a bravúrra. Egy Premier League-csapat ellen játszhattam, ráadásul a kezdőcsapattal álltak fel, úgyhogy világsztárok, például a Barcelonában is játszott Semedo vagy az Atléticóból ideigazolt Cunha ellen futballozhattam. Ez megint más szint volt a Championship-csapatokhoz képest. Az első félidő derekán volt egy kétperces rövidzárlatunk, amiből pillanatok alatt kaptunk is két gólt. Illetve azt még hozzá kell tenni, előtte volt egy, a visszajátszások alapján érvényes, de meg nem adott gólunk szabadrúgás után. De itt nincs videóbíró. Ha van, akkor másképp is alakulhatott volna a meccs. Szerettünk volna bravúrt elérni, de sokáig nem bánkódtunk, azt éreztem a többieken is, hogy valamilyen szinten megkönnyebbülnek, hogy a sorozatterhelés most megszakad egy picit. December 21-től heti hármas ritmusban voltunk, aminek múlt héten lett vége. Most picit még jobban koncentrálhatunk a bajnoki céljainkra.
Az első gól miatt mérgelődött?
Igen.
Az csúszott át a hóna alatt...
Tudom, nem festett jól... Sajnos az utolsó pillanatig nem láttam meg a labdát, utána pedig már nagyon nehéz volt meghozni a jó döntést, és lereagálni. Utólag könnyű azt mondani, lábbal kellett volna menni rá, de ez nem olyan egyszerű, ahogyan az emberek kívülről gondolják. Ezzel együtt valóban hülyén nézett ki. A második félidőben volt bravúrom is, de ott már nem sokat számított. Kár érte, ahogyan a les miatt elvett gólunkért is. Ezen is látszik, néha milyen kicsi dolgokon múlik egy komoly eredmény.
Már fél éve, hogy Angliában él. Ha előre tudta volna, hogy ennyi idő alatt mindössze három meccset kap az első csapatban, akkor is belevágott volna?
Mindenképp. Érzem, hogy el tudom játszani ezt a szintet is, csak várom, hogy mikor kapom meg azt a lehetőséget, hogy esetleg két vagy három meccsen egymás után tudjak bizonyítani. Ha megkaptam volna, és úgy alakul, minden meccs végén állhatok a csapattársaim előtt bocsánatot kérve, vagy egyszerűen sokat bizonytalankodok, akkor elfogadom a helyzetet, hogy a kispadra kerültem. De egyelőre még nem volt meg ez a lehetőség. Egész más ennyi idő után egy-egy meccsre beszállni, és zsinórban védeni néhány mérkőzést. Hiába gyakorlunk mindent edzéseken, meccs közben ugyanaz a mozdulat is teljesen más tud lenni. Kell néhány mérkőzés, hogy az ember hozzászokjon a meccsszituációkhoz, és megszilárdítsa az önbizalmát. De a kérdésedre a válasz, hogy mindenképpen jöttem volna, mert hihetetlen jó tapasztalatszerzés, és hihetetlen jó lehetőség, hogyha itt tudok játszani. Most egyébként Nikitscher Tomi példája jut eszembe, aki Kecskemétről a spanyol élvonalba tudott igazolni, és rögvest játszik is, látszik, hogy pár hét alatt felvette a ritmust.
Az szenzáció. Még akkor is, hogyha a Valladolid nyilván picit lefelé lóg ki a spanyol bajnokságból...
Kellettek neki az őszi válogatott mérkőzések is, de egyértelműen szintet tudott lépni, ezt pedig annak köszönheti, hogy nem futamodott meg a kihívástól. S ha a mostani idény végén ki is esnek a másodosztályba, akkor sem hiszem, hogy rosszul járt ezzel a váltással. Sokkal jobb lehetőségei nyílhatnak, mint az NB I-ben nyíltak volna, miközben úgy vághat neki a következő felkészülésnek, hogy remélhetőleg van vagy tizenöt La Liga-meccse.
Ha már szóba hozta a válogatottat: egy hónapunk sincs már, és jön a Törökország elleni oda-visszavágós Nemzetek Ligája-rájátszás. Dibusz Dénes sérült, és valószínűtlennek tűnik, hogy bevethető lesz. Gulácsi Péter ősszel nem játszott a válogatottban, most csak tippelhetünk, jön-e, ha Marco Rossi szövetségi kapitány behívja. Ebből még az is kisülhet, hogy Tóth Balázs kezd Isztambulban?
Ezen nem gondolkodtam, de jelenleg nem számítok a válogatott meghívójára, nemhogy a debütálásra. Ne értsen félre, nem akarok elbújni a kihívás elől, inkább csak igyekszem reálisan értékelni a helyzetem. Azért is szeretném beverekedni magam a Blackburn kezdőjébe, hogy a válogatottba is jobb esélyem legyen bekerülni.
A legutóbbi beszélgetésünkkor is ezt mondta, aztán három nappal később meghívták az októberi meccsekre!
Az más szituáció volt. Péter döntése is közrejátszott, és akkor még csak bő egy hónap telt el úgy, hogy nem védtem rendszeresen. Jó értelemben véve volt bizonytalan a helyzetem, hogy bármikor megkaphatom a lehetőséget. Ugye első számú kapusnak is igazoltam ide, mindenki várta, hogy mikor jön a debütálás. Most más: a januári három meccset leszámítva nem játszottam komolyabb szinten hónapok óta. Azt gondolom, hogy ez kevés ahhoz, hogy azon a szinten legyek, mint ahol előtte voltam. Arra számítok, hogy Gula elvállalja a mérkőzéseket, és jó teljesítményt is fog nyújtani.
Azt mondta korábban, hogy mióta itt van, sokat fejlődött. Most azt, hogy nincs azon a szinten, mint ősszel volt. Ez csak számomra ellentmondás?
Azt gondolom, hogy sok-sok mindenben fejlődtem, igen. Viszont ezen a szinten óriási szükség van a meccsrutinra is, hogy az edzéseken gyakorolt dolgok élesben is rögzüljenek. Ha mostantól a válogatott szünetig minden bajnokinkon én védenék, szerintem fel tudnám építeni magam, és komplexebb, jobb kapusként állhatnék a válogatott rendelkezésére, mint a Blackburn előtt. Csak egy példa: amikor a Puskás Akadémiában nem játszottam, és eligazoltam a Fehérvárra, akkor két-három meccsig azt éreztem, hogy valami nem oké, bár megfogalmazni nem tudtam, hogy pontosan mi hiányzik. Az a két-három meccs kellett ahhoz, hogy utána visszajöjjek arra a szintre, amin a Puskásban voltam azelőtt. És most is ugyanezt érzem, hogy igazából ennyi kellene zsinórban, hogy újra megtaláljam önmagamat a pályán, akkor minden rendben lenne.
Február elején a Derby County kivásárolta a menedzserüket, John Eustance-t a szerződéséből, az elmúlt két hétben David Lowe irányította önöket a mérkőzéseken megbízott edzőként. Ha végre megtalálnák Eustance hosszabb távú utódját, az változtathat a helyzetén?
Nyilván az új szituáció lenne, egy új lehetőség. Nem tagadom, izgatott is vagyok emiatt.
Annyi biztos, hogy kollégája, a szezon jelentős részében alapemberként védő Aynsley Pears az elmúlt hetekben nem kapott jó osztályzatokat, hibázgatott. A Swansea elleni hétvégi bajnokin öngólt is összehozott. Kívülről nem úgy néz ki a teljesítménye, mint akinek betonbiztos a helye a kezdőben.
Nem az a típus vagyok, aki a csapattársa ellen szurkolna, még akkor sem, ha ennyi ideje várok a lehetőségre mögötte. Mindig együttérzek a kollégákkal, és sajnálom is őket, őt is sajnálom ebben a helyzetben. De az nem lenne igaz, ha azt állítanám, nem fordult meg a fejemben, hogy a történtek után megkaphatom a lehetőséget. Csak akkor vagyok boldog igazán, hogyha azt csinálhatom, amit szeretek, ez pedig a játék. Az elmúlt időszakban ez nem adatott meg folyamatosan, úgyhogy nyilván tüzel a lehetőség utáni vágy, és bízok benne, hogy az idény végéhez közeledve most fog eljönni az én időm. Tudja, mit mondtak, mikor idejöttem? Az igazi Championship a bajnokság utolsó tíz fordulója. Amikor a tabella felső feléből még hat-nyolc csapat hajt a rájátszást érő utolsó helyekért, és másik hat-nyolc az utolsó kieső helyek elkerüléséért. Bízom abban, hogy az utolsó tíz fordulóhoz közeledve kezdődik igazán számomra is a bajnokság!
Milyen ilyenkor két kapus viszonya? Van erre egy sablon, ami mindig jellemző, vagy mindig más és más, a személyiségektől függően? Egyszerre kollégák és egyszerre riválisok, megfejthetetlen kettősségnek tűnik kívülről.
Mind a kettő, de kollégákként én mindig úgy voltam a kapustársaimmal, hogy segítettem őket, akárki védett. Még akkor is, ha azt hiszem, nem mindig kaptam meg ugyanezt visszafelé, én mindig úgy állok a kapustársaimhoz, hogy majdhogynem baráti kapcsolatot ápolok velük. A Vidiben is nagyon jó volt a kapcsolatom Emil Rockovval és Kovács Danival, előtte a Puskásban is jó volt Markek Tomival. Szóval ezzel általában nincs gondom. Szerintem itt sincs attól még, hogy kimondom, hogy hiányzik a játék, és bizonyítani szeretnék.
Azt látom önön, hogy tényleg szenvedélyesen szereti a futballt.
Ez így van, szeretek játszani, és szeretem nézni is, szeretem a történelmét, a különleges történeteit. Ez az életem. Egyszerűen imádom. Hétvégén is megnéztem szinte az összes NB I-es meccset. Kifejezetten sokat utazunk, mikor nem játszunk, vagy nincs edzésünk, belefér, hogy nézzem az otthoniakat. Sok barátom van, szorítok értük és a volt csapataimért. S bár sosem játszottam ott, azt vettem észre magamon, hogy a Paks meccseit is előszeretettel nézem. Jó kis őszinte focit játszanak, amit pedig Böde Dániel művel 38 évesen... Arra kevés jó szó akad! Stílustól is függ, de itt is megállná a helyét egyik-másik csapatban.
Úgy érti, ha fiatalabb lenne néhány évvel?
Nem, még most is. Például egy Sheffieldben. Ők előszeretettel játszanak a klasszikus angol módi szerint: hosszú labdák előre egy nagy termetű erőcsatárnak, aztán hajrá, játssza meg, ha tudja. Ezt lejátszaná.
Mit szól a bajnokság alakulásához? Öt pont előny korábbi klubjánál, a Puskás Akadémiánál, a Ferencvárossal szemben.
Tetszik. Nagyon tetszik. Azt érzem, a Ferencváros kicsit gödörben van, és fog még pontokat veszíteni a folytatásban is. Biztos vagyok benne, hogy a Puskás sem hozza le veretlenül a hátralévő fordulókat, de ha bármikor kialakulna a két csapat közt a mostani öt helyett nyolc pont – ahogyan arra vasárnap esély is volt, ha a Fehérvár meglepte volna a Fradit –, ekkora hátrányt már nem lehet ledolgozni a maradék fordulókban.
És mit mond a Championship pillanatnyi állására? Bármennyire is hullámzó volt a formájuk az elmúlt két hónapban, a Blackburn még mindig ott van a hatodik helyen, azaz ha most lenne vége, rájátszást vívhatnának.
Óriási izgalmak lesznek még, és remélem, minimum meg tudjuk őrizni a pozíciónkat. A Leeds United, a Sheffield United és a Burnley ellépett, és az igazat megvallva a negyedik helyezett Sunderland sincs már lőtávolban. A maradék két, rájátszást jelentő helyért pedig tényleg ott küzd hat csapat. Még a 12. Sheffield Wednesday is csak hatpontos lemaradásban van tőlünk, ami gyorsan el tud olvadni a középmezőnyben. Szóval észnél kell lennünk. Bízom abban, hogy a feljutásért folyó harcban főszereplő lesz a Blackburn, és főszereplő lehetek én is.
Az összejöhet úgy is, ha az anyagi szempontból a világ legnagyobb téttel bíró meccseként emlegetett playoff döntőn kivéd két-három tizenegyest.
Csak jussunk el odáig! Gyerekként megálmodtam már valami hasonlót, de azért jobb lenne felvenni előtte a ritmust az utolsó tíz fordulóban.
(Borítókép: Tóth Balázs a Blackburn Rovers kapujában. Fotó: Gareth Copley / Getty Images Hungary)