Elkezdődött a felkészülés a 2023–2024-es kézilabdaszezonra, melynek során öt magyar klubcsapatnak szurkolhatunk a Bajnokok Ligája-főtáblán, emellett válogatottjaink is olimpiai kvótáért harcolhatnak az idény során. A szezonra való felkészülésként úgy a női, mint a férfi szakág tekintetében kísérletet teszünk az elmúlt évad tanulságainak levonására egy-egy kézilabdás csúcseseményre fókuszálva, amely az Index szerint a legjobban rámutat a sportágban tapasztalható, a következő idényt is nagyban befolyásoló folyamatokra. Elsőként a női szakág tekintetében elemeztük a nagyképet a Final Fouron keresztül.
A modern kézilabdában az a sikeres, aki már nem gondolkodik külön átlövőkben és irányítókban. Ez volt a Vipers sikerének egyik titka, amely csapat megmutatta, hogy nem csak skandináv játékosokra építve lehet BL-t nyerni, Anna Vjahirjeva pedig végleg a legnagyobbak közé emelkedett.
Korábban már Bánhidi Bence is beszélt arról a férfi kézilabda-világbajnokság után, hogy a legjobb csapatok nem a figurális játékra építenek támadásban, hanem középkezdés vagy a kapus kidobása után gyorsan rávezetik az ellenfélre a labdát, és egy-két passz után a dinamikusan cselező belső emberek betörésből helyzetbe kerülnek, és gólokat lőnek.
Június elején a Győri ETO és a Vipers Kristiansand BL-elődöntős mérkőzése egyértelműen a kézilabdázás magasiskolája volt azzal együtt is, hogy főleg a magyar csapat védekezése nem tudott összeállni. A Vipers támadójátéka ugyanakkor nem tartogatott semmilyen extra taktikai húzást, csak azt, hogy őrült tempóban vezették rá az ellenfélre a labdát, és abból a rendezetlen védelem ellen gyors gólokat tudtak szerezni.
Ehhez egyrészt jó erőnlétre, másrészt viszont
dinamikus, alapvetően átlövő típusú játékosokra van szükség, akik közül mindenkinek van annyi játékintelligenciája, hogy tudjon irányítani is.
A Vipers játékospolitikája ebből a szempontból is rendkívül tudatos volt, hiszen minden belső posztra jól cselező, gyors, és azok bármelyikén bevethető játékosokat foglalkoztatnak Jamina Roberts, Markéta Jerábková vagy Anna Vjahirjeva személyében.
Bár egyénileg talán kijelenthető, hogy az Esbjerg és a Győr kerete nagyobb sztárokból áll, a belső emberek között sosem volt egyik csapatnál sem három olyan játékos egyszerre a pályán, akik közül bárki bármikor tudna irányítóként és átlövőként is játszani. Az Esbjergnél ebből a szempontból Kristine Breistöl és Mette Tranborg, a Győrnél pedig Anne Mette Hansen vagy éppen Rju Unhi jelentette a gyenge pontot.
A modern kézilabdázás már nem a klasszikus nagy átlövőkre és a „playmaker-típusú” irányítókra épít. A férfi mezőnyben is azok a csapatok tudnak sikeresek lenni, ahol a belső emberek egyfajta középső lövőként funkcionálnak, akik bal és jobb oldalon, valamint irányító pozícióban is megállják a helyüket.
Ez a siker egyik titka a dán férfi kézilabda-válogatottnál is, a Simon Pytlick, Mikkel Hansen, Mathias Gidsel hármassal, és a Vipers is ebben tudta felülmúlni összes ellenfelét. Olyan belső emberei voltak, akikben egyszerre volt meg a klasszikus átlövő és a dinamikus, nagy játékintelligenciával rendelkező irányító.
Sokszor elhangzott a Final Four után, hogy a magyar kézilabdázás hatalmas sikere a Ferencváros ezüst-, illetve a Győri ETO bronzérme. Kétségtelen, olyan bravúrra, hogy a legjobb négy között két csapat legyen ugyanabból az országból, mindössze két esetben volt eddig példa a sorozat történetében: 1970-ben a szovjet Szpartak Kijev nyerte a BEK-et, míg a szintén szovjet Zalgiris Kaunas elődöntős volt, 2006-ban pedig a dán Viborg lett aranyérmes, az Aalborg pedig az elődöntőig jutott.
Ugyanakkor ha azt nézzük, hogy a magyar játékosok ehhez a sikerhez mennyit tettek hozzá, a kép már sokkal árnyaltabb. A Győri ETO részéről már a korábbi években is megszokhattuk, hogy a külföldi sztárjátékosokra épít, és a magyarok fokozatosan kiszorulnak a keretből, az viszont nem túl szívderítő, hogy a Ferencváros is akkor tudott ilyen sikert elérni, amikor a hétből négy poszton az első számú játékos már külföldi.
Egy érdekes adat:
a két magyar csapat Final Fourban szerzett góljainak kevesebb, mint húsz százalékát szerezték magyar játékosok,
egészen pontosan 23-at a 117-ből. Ez az arány a több magyar játékost foglalkoztató Ferencváros esetében is csak 31,5 százalékos. Az Esbjerg elleni elődöntőben a 30 gólból 9-et szereztek hazai játékosok, a Vipers elleni döntőben pedig 8-at a 24-ből.
Persze a kézilabda nem csupán támadásból, hanem legalább annyira védekezésből is áll. A Győrnél azonban nincs magyar játékos, aki a kapuban, vagy a védőmunkában meghatározó lenne, a Ferencvárosnál viszont mindkét kapus magyar (Janurik Kinga és Bíró Blanka), védekezésben pedig Kisfaludy Anett és Tomori Zsuzsanna jutott nagyobb szerephez.
Ha az összképet nézzük, akkor a Final Fourban mutatott teljesítmény alapvetően nem a magyar játékosokon múlt a Ferencvárosnál és a Győrnél sem.
Az ETO-nál egyértelműen a szélső poszton volt sebezhetőbb az alakulat, a Ferencvárosnál pedig a balszélen szinte nem is foglalkoztatták Márton Grétát – a jobbszélső Angela Malesteinnel ellentétben.
Belső posztokon a két leginkább kulcsfontosságú játékosa a Fradinak Klujber Katrin, valamint Tomori Zsuzsanna volt. Előbbi támadásban szórta a gólokat, utóbbi köré pedig a védekezést építette a szezon után elköszönt, majd Esztergomba szerződött Elek Gábor. Bár az elődöntőben Tomori nagyot védekezett a második félidőben, és Klujber is kulcsfontosságú pillanatokban villant, a döntőben mindketten tudásukon alul teljesítettek.
Klujber a Vipers ellen öt lövésből két gólt szerzett, védekezésben pedig a második félidő derekán már a sokadik gólt kapta róla betörésből a Ferencváros, amikor az utolsó szűk negyedórára le is hozta Elek Gábor a jobbátlövőt, és a helyén Kukely Annát játszatta. Tomori mindeközben piros lappal kiállíttatta magát egy nagyon fölösleges, Vjahirjevával szembeni könyökléssel, ami a tapasztalt játékostól különösen felelőtlen megmozdulás volt, főleg egy BL-döntőben. Ez volt az a mozzanat, amely végleg megpecsételte a Ferencváros sorsát.
A Győri ETO, valamint korábban a dán szupercsapatok, a Viborg és a Slagelse is alapvetően a skandináv, elsősorban norvég és dán sztárjátékosokra építette csapatát. És sokáig úgy tűnt, főleg az Győr–Vardar Szkopje „Skandinávia All-Stars kontra Balkán All-Stars” összecsapásoknak is beillő finálék után, hogy a siker titka az északi játékosokban van.
A skandináv mentalitás és kézilabdakultúra kétségtelenül az egyik legnagyobb hozzáadott értéket képviseli manapság, ugyanakkor pont a Vipers Kristiansand példája mutatja, hogy a sikert nem csak északi játékosokra építve lehet elérni.
A Vipers első sora szinte kivétel nélkül légiósokra, köztük is elsősorban közép-kelet-európaiakra épít!
Markéta Jerábková korábban a széteső Érdből, Katarina Jezic a szintén egy szintet hátrébb lépő Siófokból, Anna Vjahirjeva a BL-ből kizárt Rosztov-Donból érkezett, míg Jana Knedlíkovának Faluvégi Dorottya és Győri-Lukács Viktória érkezése miatt kellett távoznia Győrből.
Miért éppen ők? Először is azért, mert ők voltak a leginkább elérhetők és megfizethetők a piacon, aminek elsődleges oka az, hogy az őket kinevelő országban a női kézilabda egyáltalán nincsen pénzügyileg priorizált helyzetben. Ami pedig kifejezetten elgondolkodtató lehet a hazai szakmának, hogy ha van két cseh és egy horvát légiósa a BL-győztes norvég csapatnak, akkor magyar miért nincsen?
Több rekord is megdőlt a 2023-as Final Fouron. Katrine Lunde hetedszer lett Bajnokok Ligája-győztes, ami egyedülálló, mióta így hívják a sorozatot. A Bajnokcsapatok Európa-kupájával együtt a norvég kapus beérte Stanka Bozovicot, valamint a Vasassal egyszeres és a Hypóval hatszoros győztes Rácz Mariannt. Lunde mellett Jana Knedlíková is rekordot döntött, hiszen ő lett az első játékos, aki sorozatban hatszor tudott Bajnokok Ligáját nyerni. Ez még a BEK-időszakban sem sikerült senkinek.
Bár semmilyen rekordot nem döntött meg, ugyanakkor a Vipers Bajnokok Ligája-győzelme talán Anna Vjahirjeva renoméjára volt a legnagyobb hatással, akiről 28 évesen talán már kijelenthető, hogy
minden idők legnagyobb kézilabdázói közé emelkedett.
Az orosz jobbátlövő olimpiai bajnok és Bajnokok Ligája-győztes, emellett Európa-bajnoki ezüst- és világbajnoki bronzérmes.
Ami viszont a játéka mellett kiemeli a jelenlegi mezőnyből, azok az egyéni címei. Vjahirjeva a budapesti Final Four legértékesebb játékosa lett, a 2018-as Európa-bajnokságon is MVP lett, illetve a legutóbbi két olimpián, 2016-ban – 21 évesen – és 2021-ben is a torna legjobbjának választották. Már csak a világbajnokság hiányzik neki ebből a szempontból, de 2019-ben ott is bekerült az All-Star csapatba.
Vjahirjeva rácáfol mindenre, amit a jobbátlövőkről gondolunk.
165 centiméteres magasságával még a szélsők között is az alacsonyabbak között lenne, azonban lekövethetetlen mozdulataival, elsősorban a védjegyévé vált visszacselből való átemeléssel a legjobb védők is nehezen tudnak mit kezdeni.
Az orosz játékos emellett rendkívül szemfüles védő, és irányítókat megszégyenítő játékintelligenciával rendelkezik, aki elképesztő szituációkból tudja helyzetbe hozni csapattársait. Érdekesség, hogy Vjahirjeva eredetileg jobbkezes, és a kézilabdaedző édesapja szoktatta át gyerekkorában a balkezes játékra, hogy így jobb eséllyel kerülhessen a csapatba a kis termetű játékos.
(Borítókép: Az aranyérmes norvég csapat tagjai ünnepelnek a trófeával a női kézilabda Bajnokok Ligája négyes döntőjének fináléjában játszott FTC-Rail Cargo Hungaria - Vipers Kristiansand mérkőzés végén a budapesti MVM Dome-ban 2023. június 4-én. Fotó: Illyés Tibor / MTI)