Magyarország ott lesz az olimpiai selejtezőn, Franciaország pedig története során harmadszor lett világbajnok női kézilabdában, miután vasárnap a vb zárómérkőzésén, a döntőben szinte végig vezetve, 31–28-ra legyőzte, és ezzel megfosztotta címétől Norvégiát. 2020 óta ez volt a harmadik norvég–francia döntő világversenyen (az azóta rendezett ötből), ami egyértelműen jelzi, hogy a szakágban jelenleg ez a két válogatott emelkedik ki a mezőnyből, megközelíteni őket pedig egy-két rivális tudja. Már a Bajnokok Ligája idei négyes döntője is megmutatta, hogy a modern kézilabdában az lehet sikeres, aki nem gondolkodik külön átlövőkben és irányítókban. Ez köszönhető a játék további gyorsulásának és a dinamizmus növekedésének, ami a jelenleg meglévő különbségeket válogatott szinten konzerválhatja az elkövetkező években.
A magyar női kézilabda-válogatott kvalifikálta magát az olimpiai selejtezőtornára, azonban a célt, vagyis a legjobb nyolcba jutást nem sikerült elérnie a világbajnokságon. A Horvátország elleni euforikus győzelemhez hasonló élményben, amely a párizsi olimpia kapujába repítette a válogatottat, régen lehetett része a női kézilabdát követő szurkolóknak. A torna egészét nézve mégis nehéz lenne sikerként értékelni a csapat teljesítményét.
A válogatott végső helyezése az elmúlt évek eredményeit tekintve reálisnak mondható. Golovin Vlagyimir irányítása alatt Magyarország két vb-10. és egy Eb-11. helyet szerzett, éppen ezért úgy nagyjából és egészében is kijelenthető, hogy játékerejét tekintve a világon a 9–12. helyezett csapatok közé tehető. A statisztikák is ezt mutatják.
Azokban a mutatókban, amelyekben a világelit remekelt, mi a középmezőnyhöz tartoztunk.
A negyeddöntőbe jutó válogatottak és a magyar csapat között a befejezések eloszlását tekintve összességében nem szembeötlő a különbség, ugyanakkor a hatékonysági mutatókat tekintve már érdekes megállapításokra juthatunk.
A magyar válogatott és a negyeddöntős mezőny ugyanolyan arányban fejezte be támadásait átlövésből, a 29 százalékos arány az elmúlt évekhez képest kifejezetten magasnak mondható. Ez alapvetően két tényezőnek, a feljavuló védekezéseknek, valamint a hatpasszos helyett négypasszos passzívszabálynak tudható be.
Szélről, valamint betörésből többször fejeztünk be akciót, mint az elit, viszont indításokból és beállóból messze elmaradtunk a negyeddöntős mezőnytől. Ez azt is jelenti, hogy
nagyobb arányban fejeztünk be olyan pozíciókból, ahonnan nehezebb a gólszerzés.
A befejezések hatékonysága is alátámasztja ezt. A legalacsonyabb hatékonysággal az átlövések bírnak, ezt követik a szélsők, ahol viszont a negyeddöntős válogatottak 64 százalékos mutatójához képest mi csupán 51,5 százalékkal teljesítettünk. Ehhez képest viszont beállóból és indításból, ahol hatékonyságban a legjobb nyolc mezőnyét is felülmúltuk, rendkívül alacsony százalékban fejeztünk be támadást.
Persze nem lehet mindig „könnyű gólokat” szerezni, és a támadások felépítésének fontos kérdése az, hogy átlövésekből vagy szélről kell-e inkább erőltetni a lövéseket. Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány kinevezésekor arra hívta fel a figyelmet, hogy nagyobb hangsúlyt szeretne fektetni az átlövésekre, ugyanakkor a mostani világverseny előtt ezt az álláspontját felülvizsgálta.
Leginkább talán azért, mert A magyar válogatottnak nincsenek nagy átlövői.
Ez persze nem feltétlenül jó, viszont egy olyan adottság, amivel nem nagyon lehet mit kezdeni, így valamilyen szinten a taktikát is ehhez kell igazítani. Kim Rasmussen ezt ismerte fel, amikor a szélsőknek kiemelt szerepet adott. A modern kézilabda – a női szakágban is – egyre inkább épít a fizikai kondíciókra, így a támadások középen való erőltetése felőrölheti az egyes csapatokat. Ezért is kerül nagyobb hangsúly a szélsőjátékra.
A 2018-as Európa-bajnokságon 70 százalékban, a 2019-es világbajnokságon 66 százalékban fejeztünk be a szélekről támadást, így az ellenfél védői kénytelenek voltak kisebb szögeket engedni nekik, amivel viszont a betörésből most is erős, mozgékony magyar átlövőknek és irányítóknak nagyobb terület nyílt, így eredményesek tudtak lenni.
A szélsőjátékot ismét sikerült elővenni, és bár a betörésekből az egyik legjobb a magyar csapat volt, az átlövésekből messze a vb- és a negyeddöntős átlag mögött zártunk, ami a lövések előkészítettségének alacsony fokát is visszaigazolja. Ez azonban nem csupán az alacsony szélsőhatékonyság, hanem a gyenge beállójáték kritikája is.
Összességében egyébként nem igaz, hogy ne lennének jó adottságai a magyar játékosoknak a modern kézilabdához. Még akkor sem, ha a norvég–francia döntő dinamizmusát elnézve fizikumban azért messze vagyunk attól a szinttől.
Ma már nem nagyon gondolkodnak külön átlövőkben és irányítókban, az itt játszók egyaránt tudnak mindhárom belső poszton játszani, ami a mi fiataljainkról is elmondható. Ez többek között annak is az eredménye, hogy a játék fizikalitása miatt a szélsők nagyobb használatával próbálnak terhet levenni a belső emberekről. A nagyobb területek megnyílása miatt viszont
a klasszikus, nagy átlövők és az osztogató, playmaker típusú irányítók helyett a dinamikus, jól cselező középső lövők felé tendál a kézilabda.
Az adottságok ehhez megvannak, az eredményességhez viszont hatékony szélsőjátékra és aktívabb beállókra lenne szükség. Márpedig a Kim Rasmussen-éra – az eredménytelenség ellenére – azt megmutatta, hogy a szélsőink képesek extra teljesítményre. Nem véletlenül ez az a poszt, ahol a legnagyobb a merítésünk, és játékosaink olyan Bajnokok Ligája-csapatokban játszanak, mint a Győr, a Ferencváros, a Debrecen, a Rapid Bukarest vagy a Bietigheim.
Védekezésben a mostani világbajnokság „slágere” a kilépő hármasvédő volt. A franciák, a montenegróiak, vagy éppen mi is alkalmaztuk ezt a taktikai elemet, amit a későbbi világbajnokok a rendkívül magasan és hatékonyan kilépő gyenge oldali kettesekkel is megtűzdeltek.
A cél egyértelműen az volt, hogy a kilépő hármasok gyakorlatilag kettévágják az ellenfél támadósorát, növelve a belső emberek közötti távolságot, a hosszú passzok elhalászására pedig a kilépő gyenge oldali kettesek figyeltek. Ezáltal próbálták meg a labdás embereket a hármasok a saját oldali kettesük felé becsapdázni, ahol a vége sok esetben fault vagy belemenés lett.
Ehhez viszont szükség van nagyon biztos kettes-, valamint mozgékony hármasvédőkre, amiből nekünk viszont nem igazán áll rendelkezésre, viszont a horvátok ellen kis kerülővel mégis ez hozta meg a sikert.
Nálunk ugyan nem volt kilépő hármas, viszont Klujber Katrin zavaróban nagyjából ugyanazt a feladatot látta el: megpróbálta a középső, kombinatív keresztmozgásos játékban amúgy sem erős horvát támadósor játékát tördelni, a labdást pedig a kettesek felé terelve becsapdázni. Ehhez adott volt Pásztor Noémi, valamint Simon Petra, akik védekezni is jól tudnak, és megfelelően oldották meg a feladatot, a horvátok pedig mindössze három gólt szereztek az utolsó negyedórában.
Az, hogy sokan alkalmazták ezt a taktikai húzást, alapvetően annak köszönhető, hogy
a kézilabdában egyre nehezebb felállt fal ellen gólt lőni, és jellemzően a kevés passzos, gyors támadásokból szokták a legtöbb találatot szerezni.
Ennek megelőzésére a játék minél gyorsabb és hatékonyabb tördelése a cél védekezésben, amire a fellépő hármasok akadályozásai alkalmasak. Erre pedig csak rátesz egy lapáttal a négypasszos passzív, aminek köszönhetően egyre nehezebb tiszta helyzetet kialakítani.
A világbajnoki cím sorsa ismét Franciaország és Norvégia között dőlt el. Nem is kérdés, hogy a két ország dominálja a szakágat, ugyanis 2017 óta négy döntőt vívtak egymással szemben, és a 2019-es holland világbajnoki címet leszámítva mindig ők nyerték a világversenyeket, emellett pedig mindössze egy-egy alkalommal csúsztak ki a legjobb négyből.
Az elkövetkező években sem fog lankadni a versengés, habár kérdés, hogy Olivier Krumbholz francia és Thórir Hergeirsson norvég szövetségi kapitány meddig tölti még be szerepkörét. Összességében ugyanakkor úgy érződik, hogy – valamilyen szinten az országok méreteiből is adódóan – a franciákban több tartalék van.
Méline Nocandy (1998), Déborah Lassource (1999), Pauletta Foppa (2000), Camille Depuiset (1998), Lucie Granier (1999), Sarah Bouktit (2002) és Léna Grandveau (2003) egyaránt a fiatalabb korosztályt erősítik. Utóbbi 20 évesen „szétlőtte” a norvégokat a vb-döntő hajrájában, és emellett labdaszerzésekkel járult hozzá az aranyéremhez.
Kérdés, nálunk elérnek-e valaha hasonló szintet az 1998-ban és utána született utánpótlás Európa- és világbajnokaink.
Ehhez képest a norvégoknál Henny Reistadon (1999) kívül egyelőre nem látszik, hogy ki képviselheti ugyanazt a szintet, mint az olimpia után már a visszavonuláson gondolkodó Nora Mörk vagy Stine Oftedal. Ugyanakkor a norvégok már többször is megmutatták, hogy akkor is képesek világverő csapatot összerakni, amikor senki nem számít rá.
Az olimpiáig azonban nem valószínű, hogy sok minden változik, habár a dán válogatott ezúttal is bizonyította, hogy képes lehet meglepetésre ellenük, felnőni a szakág két meghatározó válogatottja mellé. Ez a trió már biztos olimpiai kvótával rendelkezik, ami nagyjából tükrözi is az erőviszonyokat, hiszen a svédek helyosztós teljesítménye azt támasztja alá, hogy Tomas Axnér csapata inkább a legjobbakat üldöző négy-öt csapat közé tartozik, mintsem a közvetlen világelithez.
Annak köszönhetően, hogy a top négyes oroszokat kizárták, a franciák pedig a rendezők az olimpián, legalább az olimpiai selejtezőig gyakorlatilag az Európa-bajnokságokon megszokott középdöntős mezőny szinte minden válogatottja eljutott. Míg a másik két csoportban hat európai és két nem európai válogatott küzd meg a négy kvalifikációs helyért, addig a mi csoportunkban a svédeken kívül Japánnal, valamint Kamerunnal kell megmérkőznünk az olimpiai kvótás helyekért.
A többi csoportban az európai csapatok között viszonylag nyitott a verseny. Habár a tehetséges fiatalokkal, Larissa Nüsserrel (2000) és Dione Housherrel (1999) rendelkező hollandok, és a vb legjobb fiatal játékosát, Viola Leuchtert (2004) adó németek kvótájához túl sok kétség nem férhet, a két másik továbbjutó helyezésért igencsak pikáns összecsapások várhatók.
Montenegró Szlovéniával csap össze a hármas csoportban, ahol a szlovének vezetőedzője, a montenegrói kézilabdázás ikonikus edzője, Dragan Adzics csap majd össze tanítványával, a világklasszis játékosból lett Eb-bronzérmes szövetségi kapitánnyal, Bojana Popoviccsal. Nehéz megjósolni, melyik válogatott kerül ki győztesen a balkáni derbiből.
A kettes számú kvalifikációs csoportban a hollandok mögött minden valószínűség szerint Spanyolország csap majd össze Csehországgal a kvótáért. Az Ambros Martín vezette spanyoloknak van miért törleszteni, hiszen a vb-n nagy meglepetésre nyolc góllal kaptak ki a Bent Dahl irányította csehektől, ami a középdöntős hat pontjuk ellenére a körbeverés miatt végső soron csupán a csoport negyedik, összességében a világbajnokság 13. helyére volt elég.
Látszatra a mi csoportunkban a legtisztábbak az erőviszonyok, ez azonban megtévesztő lehet. A svéd kvótát, valamint a kameruni utolsó helyet bár szinte majdnem biztosra vehetjük,
a magyar–japán összecsapás azonban nagyon veszélyes lehet a mieink számára.
Japán rendkívül kellemetlen ellenfél. A válogatott az elmúlt években alaposan ránőtt a dél-koreaiakra, és bár a kvalifikációs torna döntőjében még egy góllal alulmaradt, az októberben rendezett Ázsiai Játékokon már tíz góllal legyőzte a legnagyobb térségi riválist. A világbajnoki felkészülés során a spanyolokat is megütötték, a szerbeket pedig barátságos és tétmérkőzésen is elpáholták, a legnagyobb skalpjuk viszont egyértelműen a hazai pályán játszó dánok megverése volt.
A sorsolással és a körbeverésekkel viszont pechjük volt, hiszen egy rendkívül kiegyenlített ágon, hatból három győzelemmel végül csak a középdöntős csoportjuk ötödik helyén végeztek, ami a 17. helyre volt elég. A szerbek és a dánok megverésén kívül azonban nagyon szoros meccseket játszottak, a lengyelektől és a németektől is csak minimális különbséggel kaptak ki.
Nekünk általában jól szokott menni a nem európai ellenfelekkel szemben, és a kiindulási helyzet is más, hiszen mi csak a japánok ellen készülhetünk, az említett világbajnoki ágon pedig a legtöbb európai válogatott fókuszában vélhetően nem a távol-keletiek álltak. Attól viszont a magyar női kézilabda-válogatott jelenleg sajnos nagyon távol van, hogy lazán tudjon kezelni akár még egy Japán elleni, olimpiai selejtezős összecsapást.
(Borítókép: Az olimpiai kvalifikációs női kézilabda-világbajnokság Franciaország–Norvégia döntője a dániai Herningben 2023. december 17-én. Fotó: Jonathan Nackstrand / AFP)