Megérdemelten van ott az olimpián a magyar férfi kézilabda-válogatott, amely tizenkét évvel a legutóbbi, londoni elődöntős szereplést, a negyedik helyezést követően Párizsban is komoly szerepet kaphat, csapaterényeit felvillantva pedig sokáig juthat.
A magyar férfi kézilabda-válogatott 12 év után jutott ki ismét az olimpiára, miután vasárnap este 30–27-re legyőzte Portugáliát. A Tunézia elleni győzelemmel és a Norvégiával szembeni vereséggel együtt a csapat négy ponttal a tatabányai selejtezőcsoport második, kvalifikációt érő helyezését érte el.
Chema Rodríguez szövetségi kapitány együttese óriási küzdéssel, a kilencgólos Imre Bence és a 40 százalékos védési hatékonyság fölött teljesítő Bartucz László vezérletével fordított a portugálok ellen, és az Európa-bajnokság – valamint a tavalyi, már szintén jól sikerült világbajnokság – után ismét bizonyította, hogy megérdemelten van helye az olimpián. A kvalifikáció nagy siker, viszont nem lenne szerencsés, ha a következtetés ebből az lenne, hogy a magyar kézilabda háza táján nincsen semmi látnivaló.
Azt már a januári Európa-bajnokság és Afrika-bajnokság után megtudtuk, hogy a magyar válogatott előzetesen talán a leginkább kiélezett olimpiai selejtezőcsoportba kerül a közvetlen világelithez tartozó Norvégia, a szintén komoly játékerőt képviselő Portugália, valamint a mindig veszélyes Tunézia mellé, ahol a kvartett első két helye ér párizsi repülőjegyet.
A Magyar Kézilabda-szövetség évek óta tartó erőteljes lobbitevékenysége ezúttal is révbe ért, hiszen a női mellett – amelyet majd április közepén Debrecenben rendeznek – a férfi kvalifikációs tornát is sikerült hazahozni, egészen pontosan a Tatabányai Multifunkcionális Sportcsarnokba.
A mérkőzések sorrendje is nekünk kedvezett,
hiszen Tunézia ellen kezdhettünk, aztán jöhetett a Norvégia elleni összecsapás, majd a Portugáliával szembeni zárómérkőzés, amely az előzetes várakozások, az erőviszonyok alapján is az olimpiai kvótáról döntő összecsapásnak ígérkezett.
A feltételek tehát adottak voltak, a csapat előtt álló feladat azonban így is iszonyatosan nehéznek ígérkezett. Tunézia ellen viszont ebből szerencsére szinte semmi nem érződött, a magyar együttes kiváló beállójátékkal, valamint a szélek elmúlt évekhez képesti aktivizálásával magabiztosan, 33–24-re győzte le az Afrika-bajnokság bronzérmesét.
A védekezés is összeállt:
volt, hogy a tunéziaiaktól emberelőnyben vették el a labdát passzív játékért.
Az Európa-bajnoksághoz hasonlóan itt is látszott, hogy a besegítések a kettesektől sokkal hatékonyabbak voltak, emellett a kapus–sánc kapcsolat is nagyszerűen működött.
Ez annak is az eredménye, hogy Chema Rodríguez fölépített egy jól működő rendszert, és megtalálta hozzá a játékosait. A hármas védő párosok jól ismerik egymást, ahogyan a kettesek is, és egy ilyen koncepcióba könnyebben és hatékonyabban lehet két-három játékost beépíteni világversenyenként.
Bár a keretben nagy változások nincsenek, ugyanakkor
mégsem lehet azt mondani, hogy lennének olyanok, akik a formájuk alapján érthetetlen módon hiányoznának a csapatból, mint mondjuk a női válogatottnál.
Támadásban egyértelműen Imre Bence az, akinek a beépítésével bővült a repertoár, és
a magyar együttes ezzel közelebb lépett a közvetlen világelithez.
Az elmúlt években teljesen hanyagolt szélsőjáték ezúttal a portugálok elleni győzelem egyik kulcsa volt. Az eredményes és hatékony Imre játékával pedig nagyobb területek nyíltak a jobbátlövő Ilics Zorannak, valamint a portugál védekezés bal oldala felé cselező irányítóinknak, illetve beállóban Bánhidi Bencének.
Érdemes megfigyelni, hogy az emberelőnyös, hét az öt elleni játékaink jelentős részét jobb oldalról fejeztük be, hiszen a portugál védők figyelme itt jobban megoszlott, és így Bánhidi helyezkedésével, valamint Fazekas Gergő és Lékai Máté előnyszerzéseivel itt tudtunk kialakítani létszámfölényes szituációkat.
Ami viszont nagy hiányosság továbbra is, hogy a ketteseink statikusak tudnak lenni támadásban, és védekezésben is sokszor lemaradnak a gyorsabb játékosokról. Ez elsősorban a norvégok ellen ütközött ki, ahol a három belső poszt mindegyikét dinamikus, a mi átlövőinknél nagyobb játékintelligenciával rendelkező játékosok töltik föl, amit Tobias Grondahl játékán is megtapasztalhattunk.
Azonban ez nemcsak a norvégok, hanem az összecsapás középső harmadában a portugálok ellen is problémákat okozott.
Főleg a jobb oldali kettes pozíció nézett ki lyukasnak védekezésben,
ahol Ilics többször is lemaradt Martim Costáról, valamint a beálló Luis Frade körüli védekezés is döcögött. A fellépő hármasként az ellenfél támadásait tördelő Sipos Adrián és a kettes Ancsin Gábor, majd Ilics között többször elcsúszott a váltás.
Egyelőre nem nagyon látni, hogy a közvetlen világelitre jellemző játékstílussal rendelkező, mozgékony és nagy játékintelligenciával rendelkező átlövők kik közül kerülhetnének ki a magyar kézilabdázásban.
A probléma mögött az is lehet, hogy az utánpótlás-korosztályokban főleg belső posztokon az akcelerált, korán érő gyerekeket részesítik előnyben, míg a később érő, végső soron nagyobb potenciált rejtő játékosokból, akikből a skandinávoknál a dinamikus átlövők lesznek,
nálunk talán a többség továbbra is elkallódik a kevés játéklehetőség miatt.
Ami viszont pozitív, hogy a legutóbbi világversenyeken legnagyobb vészjelzéseket leadó szélső posztra, úgy tűnik, nemzetközi szinten is keresett játékosokat sikerül beépíteni az utánpótlásból. Imre Bence nyártól a Kiel, Krakovszki Zsolt pedig a szintén Bundesliga-szereplő Wetzlar játékosa lesz, emellett Krakovszki Bence is nemzetközi porondon szerepelhet a Tatabányával.
Imre Bence portugálok elleni teljesítményét azonban minimálisan árnyalja és nagymértékben segítette, hogy a portugál kapusok úgy összegészében rendkívül gyenge napot fogtak ki – 15 százalékon védtek –, míg a norvégok elleni összecsapáson a világklasszis Sittrup Bergerudnak nem sikerült gólt lőnie a sarokból. Ugyanakkor sokatmondó, hogy
a 21 éves játékos olyan kötélidegekkel lőtt kilencből kilencet ezen a sorsdöntő mérkőzésen szélről és hetesből, amire az olyan sikeres vívóknak van szükségük, mint például édesapjának, az olimpiai ezüstérmes Imre Gézának.
Ahhoz, hogy a legjobb csapatokkal versenyben lehessünk, elengedhetetlen az aktív és eredményes szélsőjáték. Azok után pedig nem lenne alaptalan elvárás, hogy a magyar válogatott fölvegye a versenyt a közvetlen világelittel, hogy a kézilabda összesen 213 milliárd forint közpénzből származó támogatást kapott az új sportfinanszírozási rendszer 2011-es bevezetése óta.
A 2012-es londoni olimpián elért negyedik helyezés óriási siker volt a magyar férfi kézilabdázásnak, főleg annak fényében, hogy a női szakág a 2011-ben elbukott vb-selejtező és olimpiai kvalifikáció óta a mai napig nem igazán talált magára, és a közvetlen világelitet jellemzően tisztes távolságból tudja csak figyelni.
A londoni elődöntő nagyjából egybeesik a taorendszer bevezetésével, és amit a jelenlegi válogatott esetében elmondhatunk, hogy az eredményeink alapján nagyjából sikerült visszaküzdeni magunkat oda, ahol a többek között Fazekas Nándor, Nagy László, Császár Gábor és a két Iváncsik fivér által fémjelzett válogatott volt.
Chema Rodríguez munkája viszont így is kalaplengetést érdemel, hiszen nagyon mélyről jutottunk vissza oda, ahol nagyjából 10-12 éve tartottunk.
2020-ban egy rendkívül fiatal csapatot vett át az előző két olimpiai ciklus kudarcai után Gulyás István, oldalán Nagy Lászlóval és Chemával, az viszont már akkor is látszott, hogy ennek a triónak a szakmai motorja egyértelműen a spanyol tréner volt.
Az Eb-10., majd a kiemelkedőnek számító vb-5. helyezés után nagy csalódást jelentett azonban a hazai Európa-bajnokság, amelyen rögtön első körben búcsúzott a válogatott. Utólag visszagondolva ez talán nagyobb részben abból is adódhatott, hogy
a stábon belül nem voltak jól kijelölve az egyes szereplők hatáskörei.
A fentiek alapján azonban egyértelműnek látszott, hogy Chema az, akivel folytatni kell az építkezést a válogatott kispadján. Ezt az MKSZ döntéshozói is látták, akik részéről a felemás, de összességében mégis sikeresnek ítélt és olimpiai selejtezőt érő vb-8., valamintaz új rekordot jelentő Eb-5. helyezés után emberileg és szakmailag is jó döntés volt, hogy az olimpiai kvalifikációs torna előtt, annak kimenetelétől függetlenül hosszabbítottak Chemával.
Ez egyrészt indokolt volt, hiszen a válogatott jó úton haladt, világos volt a koncepció, és kívülről a társaság is nagyon összetartónak tűnt. Érdemes csak arra gondolni, hogy a fiatal Imre vagy Fazekas, illetve a kiválóan teljesítő Bartucz mekkora alázattal nyilatkozott a tapasztaltabb Lékairól és Mikler Rolandról, akik ha úgy vesszük, posztriválisaiknak számítanak.
A szövetségi kapitánynak sikerült olyan szakmai és emberi közösséget kovácsolnia a válogatottból, amely a pályán és azon kívül is szinte úgy funkcionál, mint egy klubcsapat, miközben a játékereje túlmutat a játékosok egyéni képességeinek összességén.
Ezek alapján teljes bátorsággal állítható, hogy
Chema Rodríguez olyan a magyar férfi kézilabdának, mint Marco Rossi a futballunknak,
ami az említett sportági struktúrák legnagyobb erősségét, és egyben törékenységét is jelenti. Ezt ismerhették föl az MKSZ vezetői is, akik a közép-kelet-európai, benne a hazai közeg működésmódjától eltérően úgy tűnik, hosszú távú stratégiában kezdtek el gondolkodni, és Chemát bízták meg azzal, hogy 2028-ra egy, a nemzetközi szinten tartósan versenyképes magyar férfi kézilabda alapjait rakja le.
Hozzá kell tenni, a nemzetközi mezőny sokkal sűrűbb, mint 2012-ben, és talán ezért nem is éri meg mélyrehatóan összehasonlítani a jelenlegi válogatott eredményeit a 12 évvel ezelőtti csapatéval. Az olimpiai kvalifikáció kivívása nagy fegyvertény, Párizsban – még inkább a csoportkörös meccsek után Lille-ben, ahol a torna végső szakaszát rendezik – pedig már nem lesznek gyenge csapatok.
Már azt is tudjuk, hogy a magyar válogatott a harmadik kalapba kapott besorolást, ami azt jelenti, hogy a németeket biztosan elkerüljük a csoportkörben. Az első kalapból Spanyolország vagy Dánia, a másodikból Horvátország vagy Norvégia, a negyedikből Franciaország vagy Szlovénia, az ötödikből Svédország vagy Egyiptom, a hatodikból pedig Argentína vagy Japán lesz az ellenfél.
Ez egy olyan mezőny, amelyben adott napon szinte bárki megverhet bárkit, ami azért is teszi különösen izgalmassá az olimpiát, mert csoportnegyedik helyen is tovább lehet jutni, ahonnan egy jó mérkőzéssel, győztes negyeddöntővel már éremért lehet játszani. 2012-ben Londonban a magyar válogatott is negyedik helyről érkezett a negyeddöntőbe, ahol a csoportkört veretlenül megnyerő Izlandot kétszeri hosszabbítás után sikerült két vállra fektetni, és végül az olimpiai döntőről is csak egy góllal csúszott le Mocsai Lajos csapata.
A jelenlegi válogatottat ismerve egy ilyen forgatókönyv most is benne van a pakliban, azonban ha szívünkre tesszük a kezünket, akkor ez csodaszámba menne. A közelmúlt világversenyein jellemzően az volt a tendencia, hogy a világon van hat válogatott, amelyek közül kikerül a legjobb négy mezőnye, általában mindig van köztük aktuálisan egy-két alulteljesítő, így
viszont a meglepetéscsapatok is maximum az ötödik-hatodik hely környékéig jutnak el, nem tovább.
Ez a hat válogatott a dán, a francia, a spanyol, a svéd, a norvég és a német. Mögöttük pedig rendkívül sűrű a mezőny, ahonnan a 2024-es olimpiára végül a szlovén, a horvát és a magyar együttes tudta kvalifikálni magát. Bátran kijelenthető, hogy erre a mieink szolgáltak rá leginkább, hiszen a közvetlen világelit mögötti sűrű mezőnyben a magyar csapat volt az, amelyik az egymás elleni mérkőzéseket legjobb arányban hozni tudta az elmúlt időszakban.
A három nem európai válogatott közül Egyiptom is nagyjából az említett hármassal egy szintre tehető, míg Japán és Argentína a két olyan együttes az olimpiai mezőnyben, ahol a papírforma egyértelműen a mi javunkra szólna inkább, de ezeket a mérkőzéseket sem szabad félvállról venni, a győzelmet ellenük sem „adják ingyen”. És, ugye, a kalapkiemelés sem véletlen, utóbbi kettő közül a csoportban csak az egyikkel futhatunk össze.
A fentiek alapján
a reális cél a legjobb nyolc közé kerülés a magyar válogatott számára,
azonban a kézilabdába fektetett erőforrások fényében abszolút nem elrugaszkodott elvárás a szakma felé, hogy 2028-ra mindkét szakágban a közvetlen világelit tagjai legyünk, és reális esélyünk legyen bármelyik világversenyen a legjobb négybe kerülni, ott az érmekért küzdeni.
Persze lehet, hogy nem kell addig várni, bár az tényleg csodaszámba menne. Mindenesetre a legutóbbi három olimpián mindig volt a legjobb négyben egy nagy meglepetés. 2012-ben a magyar válogatott, 2016-ban a lengyel, 2021-ben pedig az egyiptomi – bár hozzánk hasonlóan dobogóra már nem léphettek –, és nem kizárt, hogy 2024-ben is odaérhet valaki a fentebb említett hat csapaton kívül az éremcsatákra.
(Borítókép: A magyar férfi kézilabda-válogatott vasárnap este 30–27-re legyőzte Portugáliát. Fotó: Szollár Zsófi / Index)