Hamarosan láthattok a UFC-ben, ebben egészen biztos vagyok. 100 százalékig biztos vagyok abban, hogy a csúcsra kerülök.
– jelentette ki 2008-ban első interjújában egy 20 éves, pattanásos dublini vízvezetékszerelő-tanonc, kemény kétévnyi ketrecharcos tapasztalattal a háta mögött. És igaza lett. Azóta eltelt kilenc év, és Conor McGregor nemcsak, hogy feljutott a csúcsra, hanem egyenesen a saját képére formálta a világ vezető ketrecharc-szervezetét, az Ultimate Fighting Championship-et (UFC).
2015-ben 14 másodperc alatt kiütötte a brazil fenomént, José Aldót, és első írként világbajnoki övet szerzett a pehelysúlyban (ez az MMA-ban 65 kilót jelent). 2016 novemberében pedig első bunyósként egy másik súlycsoport, a könnyűsúly (70 kiló) világbajnoki övét is elhódította, miután iszonyatos verést osztott ki a regnáló Eddie Alvareznek. És bár valószínűleg nem McGregor a legjobb MMA-s – az ilyen jelzőknek eleve nincs túl sok értelmük, de a mai mezőnyben Jon Jones és Demetrious Johnson is jobbak nála –, viszont azt senki nem vonja kétségbe, hogy ő minden idők legbefolyásosabb ketrecharcosa, az MMA-n messze túlmutató ismertséggel, alkupozícióval, egyedi verbális- és küzdőstílussal, ikonikus – oké, egy modellkatalógusból lopott – fizimiskával.
Conor McGregor már évekkel ezelőtt kijelentette, hogy szűknek érzi az MMA-t, hogy többre, nagyobbra, történelmibbre vágyik.
Azt a Mayweathert, aki McGregor debütálása idején már bőven ott volt a bokszvilág legszűkebb elitjében, túl 33 profi meccsen, túl Ricky Hattonon és Oscar de la Hoyán. Az amerikai bokszoló 2015-ig egészen elképesztő, 49-0-s rekordot ütött össze, és a Manny Pacquiao – a várakozásokat izgalom szempontjából alulteljesítő – , majd André Berto – a várakozásokat bevételi szempontból alulteljesítő – legyőzése után 38 évesen visszavonult.
Az elmúlt két évben persze végig ott volt a levegőben, hogy mégiscsak visszatér, a legtöbben egy Pacquiao elleni visszavágóra várták volna szívesen. McGregor sokáig annyira nem volt opció, hogy az ír kóstolgatásaira azt válaszolta, fogalma sincs, ki ez az arc, és nem is érdekli. De azután az állandó beszólogatások, a média nyomása (főleg a nagy bulvároldal, a TMZ kampányolt McGregor mellett), meg nyilván némi előzetes piackutatás hatására elkezdtek szállingózni a hírek az elképzelhetetlenről, és miután Mayweather kijelentette, hogy „ó, hát én McGregoron kívül más kedvéért nem is vagyok hajlandó visszatérni a nyugdíjból”, mindenki sejtette, hogy már mindent lepapíroztak.
Így is történt, a tavasz végére az összes fontos részlet nyilvánosságra került, ebből a legfontosabbak:
A meccs körül az első említésétől kezdve óriási feszültség vibrált, és nem a Mayweather-McGregor, vagy a boksz-MMA ellentétek miatt, hanem a közönség és a szakma totálisan eltérő nézőpontja miatt is. Ahogy Jim Lampley bokszszakértő még júniusban tűpontosan megfogalmazta:
ez egy olyan meccs lesz, amit mindenki meg fog nézni, és amit soha nem látott érdeklődés meg felhajtás vesz körül, miközben a boksz meg az MMA értői és szakértői csak gúnyolódnak majd az egészen.
A szakértők és a sportolók elégedetlenkedése és a közönség lelkesedése közti ellentmondás oka roppant érdekes. Kezdjük a szakmával, ami leginkább amiatt fanyalognak, hogy a XXI. század legfontosabb bokszolója nem volt hajlandó visszatérni egy Pacquiao ellen, de képes visszatérni egy 0-0-s mérleggel rendelkező kihívó kedvéért, akinek sem a szakértők, sem a fogadóirodák nem adnak 4-5 százaléknál nagyobb esélyt. Hiszen McGregor-nak hiába jó a keze, nem bokszoló, ha egy Mayweather-kaliberű bajnokkal az ő szabályai szerint mérkőzik meg,
Hogy a sportsajtóban megszületett hasonlatokból való szemezgetést egy mondatban összefoglaljam: A boksz nem Conor McGregor sportja, ezért semmi esélye egy bokszoló ellen. Ezt visszhangozza hónapok óta mindenki, akinek bármi köze van a ringhez, de a legegyszerűbben Mike Tyson fogalmazott:
ki fogja nyírni.
A bokszvilágban ezért sokan azzal vádolják Mayweathert, hogy a kamumeccsel nem csak felemeli az esélytelen McGregort (akinek esélyeiről és esélytelenségéről külön cikket olvashatnak majd a meccs előtt), de a gesztussal le is minősíti a többi bokszolót. Arról nem is beszélve, hogy a mérkőzés elszívja a levegőt (= fizető nézőket) az olyan valódi izgalmakkal kecsegtető bunyók elől, mint mondjuk az évek óta várt, és végre szeptember 16-án megvalósuló középsúlyú csúcstalálkozó a mexikói Canelo Álvarez és a kazah Gennadij Golovkin között.
De ami – kimondva, de inkább kimondatlanul – még jobban idegesíti a bokszvilágot, az a kockázat. Mert ha Mayweather csak egy kicsit is lelassult az elmúlt két év alatt, ha valahogy mégis belenéz McGregor legendás balkezébe,
És mivel a kiszámított pontozásos győzelmek nagymesteréről van szó, ezért a Money becenevet büszkén viselő Mayweathernél az sem kizárt, hogy elalibizik egy kicsit McGregorral, utána felveszi a pénzt és átsatírozza a mérlegét, oszt' jónapot.
És mindezt miért? Egy újabb beváltatlan százmilliós csekkért, meg azért, hogy a 49 győzelmet 50-re kerekítse, és ezzel egy, a valódi küzdelemről keveset eláruló statisztikai adatsorban a legendás Rocky Marciano elé kerüljön.
De nem csak a bokszolók bosszankodnak, az MMA-szakírók és -rajongók is igen megosztottak. Egyfelől ugyanis ez a meccs jelentheti a végállomást a sportág mainstream felé tartó hosszú menetelésében, de egy esetleges McGregor-siker, vagy még egy tisztes helytállás is komoly presztízsgyőzelmet jelent a sportágnak.
Másfelől viszont a bokszba tett kitérőjével McGregor már a második súlycsoportját jegeli a UFC-ben; mert ahogy a pehelysúlyú, úgy a tavaly ősszel megszerzett könnyűsúlyú címét sem védte még meg egyszer sem, miközben ott várakozik mögötte címmeccsre éhesen Tony Ferguson, Kevin Lee vagy Habib Nurmagomedov. Az általam olvasott MMA-oldalakon a kommentelők – a minden poszt vagy videó alatt megjelenő a Conor-párti trollhadakat leszámítva – már hónapok óta fohászkodnak azért, legyen már vége ennek az egész őrületnek, hogy végre valódi bunyóról valódi híreket olvashassanak.
Az őrületnek azonban nemcsak hogy nincs vége, de lehet, hogy pont McGregorral kezdődik: az elmúlt hónapokban több harcos is vérszemet kapott, és sorra hívták ki a bokszolókat – a kemény öklű, de azért igencsak mackós nehézsúlyú bajnok Stipe Miocic például a Klicskót verő Anthony Joshuával akarja eldönteni, ki is a Föld legkeményebb embere.
És bár McGregor megígérte, hogy valamelyik év végi gálán újból visszatér az MMA-ba, de hát ugyan kit lepne meg, ha a Mayweather elleni sok tízmillió dolláros gázsiját felvéve - Köszi szépen, akkor én léptem! - végleg otthagyná a küzdősport világát, vagy átnyergelne a bokszra.
A szervezetnek McGregor távozása tragédia lenne, ugyanis nem csak legnagyobb sztárját veszítené el, hanem két súlycsoportjának legitimitását is, mivel minden jövőbeni bajnok felett ott lebegne McGregor árnya (pontosabban a pehelysúly bajnoka felett már most is ott lebeg).
Az MMA-szervezet vezetőinek ráadásul ezekben a napokban nemcsak az ír jövője miatt fő a fejük, hanem amiatt is, hogy pont a héten derült ki, hogy a súlycsoporttól független ranglista élén álló Jon Jones, aki McGregorral szemben az oktagonban is veretlen tudott maradni, két éven belül már másodjára bukott le doppinggal, ami miatt megfoszthatják nemrég visszaszerzett félnehézsúlyú övétől, és akár négy évre is eltilthatják. Azaz lehet, hogy a UFC-nek a lélekben megtört Ronda Rousey után újabb kulcsemberétől kell megválnia.
Persze ha a UFC szívóágra kerül, azt nem kis részben magának köszönheti, ugyanis – különösen a világrekordot jelentő tulajdonosváltása óta – nagy ívben tesz saját bunyósaira és a súlycsoportjaira a szakmailag és előmenetel szempontjából irreleváns, de a laikus nézőket bevonzó „money fight”-ok kedvéért.
De a szakmai fanyalgás egy dolog, egy másik az, hogy a fanyalgók is ugyanúgy meg fogják nézni a meccset, mint a rajongók meg a feltüzelt laikusok. A legtöbb előzetes kalkuláció szerint meg fog dőlni a Mayweather-Pacquiao-meccs 4,4 milliós pay-per-view eladása, a 100 dollárért vesztegetett HD-közvetítések mellett még nyugodtan számolni lehet a helyszíni jegyekből becsurgó 70 millió dollárral. A Showtime egyik fejese még júniusban azt sem tartotta kizártnak, hogy a meccs összbevételei elérhetik az 1 milliárd dolláros álomhatárt. Hát, majd meglátjuk.
Az, hogy mennyit fog keresni a két bunyós, a szerződés szerint szigorúan titkos, de iparági becslések szerint minimum (és ez a minimum tényleg minimum) 300 millió dolláron (77 milliárd forint!) fognak megosztozni, méghozzá kiszivárgott értesülések szerint 70-30 vagy 75-25 arányban (természetesen Mayweather javára). Tessék számolni, utána szörnyülködni! Ehhez jönnek még a szponzori pénzek; Mayweather például külön szerződést között a bevonuló sapkájára, a győzelmi sapkájára, a köntösére meg a nadrágja minden egyes négyzetcentiméterére, és összesen 25 millió dollárt fog kasszírozni.
Az impresszív számoknál persze sokkal érdekesebb a kérdés: Ugyan mi az, ami miatt mindenki be van zsongva a meccstől?
A siker egyik kulcsa ugyanabban a negatív publicitásban rejlik, mivel
Mayweather úgy bunyózott össze a bokszüzletnek 41,3 milliárd dolláros bevételt a gáláival, hogy a közvetítések vásárlóinak nagy része 10 éve, a 2007-es Oscar De La Hoya elleni meccse óta azért fizet ki pénzt, nehogy lemaradjon a – kicsit, de csak kicsit sarkítok – a kőbuta, megúszós, időhúzó, a bunyót hazudó király trónfosztásáról. Ezt a negatív publicitást a mostani meccs kapcsán sem szokás elhallgatni:
Mayweathert ugyanolyan unalmas hallgatni, mint nézni. Csak a veretlenségi sorozata és az iránta érzett gyűlölet az, ami az embereket arra sarkallja, hogy megnézzék a meccseit.
És ebben nagyon hasonlít McGregorra, aki annak idején óriási arccal rúgta rá riválisaira a UFC ajtaját, és pökhendiségéből botlásai ellenére sem vett vissza – más kérdés, hogy az ő küzdelmi stílusára nem lehet panasz, és kategóriákkal okosabbnak meg viccesebbnek tűnik Mayweathernél.
De a lényeg, hogy nincs tökéletesebb recept annál, mint amikor a szurkolótábor két olyan hiperegoista figura között hasad meg, akiknek a megítélése külön-külön is iszonyúan megosztja az embereket.
Bár a meccset népszerűsítő maratoni (és kb. a második állomás után dögunalmas) sajtóturnén megvoltak a kötelező bizonygatós-feszítős körök, az összhatás mégis az volt, hogy miközben McGregor azt részletezte, milyen könnyen elintézi majd ellenfelét, meg hogy négy meneten belül jön a KO (ugye egy olyan bokszolóról van szó, akire 49 meccse alatt összesen egyszer számoltak rá), és „mészárlás lesz”, addig Mayweather részéről – persze a szokásos keménykedés mellett - érezhető volt az a törekvés, hogy felhúzza a maga szintjére ellenfelét, és minél kompetitívebbnek állítsa be a meccset. Egyfelől kiemelte ellenfele előnyeit:
Ha összevetsz minket, azt látod, hogy magasabb, hosszabbak a kezei, tetőtől talpig nagyobb nálam, emellett pedig jóval fiatalabb is, ami szintén mellette szól.
Másfelől pedig a valóban 40. évét taposó (hogy ez az adat miért csalóka, arról a szombati technikai beharangozókban olvashat) amerikai saját képességeit is igyekezett lehúzni olyan kijelentésekkel mint hogy:
Nagyon be vagyok rozsdásodva, már nem vagyok a régi, már nem vagyok olyan gyors, mint amilyen voltam!
Az esélykiegyenlítő színjáték legbizarrabb és legátlátszóbb húzása talán az volt, amikor Mayweather kiposztolta a májusban megnyitott Las Vegas-i sztriptízbárjának a hirdetését, ami azzal csalogatta a nagyérdeműt, hogy a tulaj is minden este ott csapatja, mintha nem lenne holnap, vagyis izé, augusztus 26.
— Floyd Mayweather (@FloydMayweather) 2017. augusztus 18.
A promónak viszont volt egy soha nem látott, teljesen újszerű eleme, ami azt a tényt használta ki, hogy az ír még soha nem vívott egyetlen bokszmeccset sem, ezért senki nem tudja, valójában hogyan is bokszol. Ezért az edzéseiről gondosan adagolva publikálta a csapata a videókat és képeket, melyek persze mind bokszfenoménnak mutatták McGregort. Az egyik felvételből minibotrány kerekedett, Paul Malignaggi, az egyik edzőpartnere sértődötten otthagyta a McGregor-csapatot, mert Dana White UFC-elnök nyilvánosságra hozott egy – valószínűleg manipulatívan – összevágott felvételt arról, hogyan veri meg az ír az egykori profi bokszolót.
McGregort egyébként is körüllengi a két lábon járó önmegvalósító kézikönyvek aurája, miszerint amibe belevág, abban a csúcsra jut. Pár éve például ráragadt a „Mystic Mac” becenév, mivel a legbeképzeltebbnek tűnő prognózisai is bejöttek saját meccseiről és az MMA-ban rá váró jövőről.
És hát ne felejtsük el a labda gömbölyű fociigazság boksz-megfelelőjét, a mindenkinek lehet egy szerencsés ütése-elvet. Mert sokan gondolják/várják azt, hogy még a világ legjobban védekező bokszolója is hagyhat réseket, és ha egyszer McGregor betalál, akkor ki tudja.
A siker harmadik garanciája a modern tömegkultúrában gyökerezik, ahol mindig is népszerű volt a crossover műfaja, az elkülönülő univerzumok ikonjainak egymásnak feszülése, amikor a Run DMC beköltözik az Aerosmith szomszédjába, vagy amikor Superman összecsattan Batmannel.
A két küzdősport, az óriási hagyományokkal rendelkező boksz és a feltörekvő MMA rivalizálása sem a mostani meccsel kezdődött. A két sport közti forgalom azonban igen gyér, ráadásul zömmel egyirányú: néha sikerült leszerződtetni a UFC-be egy-két bokszolót, akik azután általában gyorsan a földön találták magukat, és tehetetlenül várták, hogy ellenfelük lefojtsa őket.
Tény, hogy pár MMA-s belekóstolt a bokszba (a dolog nem idegen, elvégre az ütések szerves részét képzik az MMA-nak), de komolyabb sikereket még a legendás Anderson Silva sem tudott felmutatni; sőt, igazából senkit nem is érdekelt.
A UFC ráadásul soha nem tudott versenybe szállni a keresetek terén a profi boksszal; még egy középszintű bokszolónak sem érte meg az, hogy elhagyja a szorítók meghitt világát. Mayweather például kiröhögte a UFC főnökét, Dana White-ot, amikor elsőre 25 millió dollárt ajánlott neki, és nem véletlen, hogy a szervezésben a UFC csak másodhegedűs a Showtime mögött.