Magyar idő szerint vasárnap hajnalban vívták az Ultimate Fighting Championship gáláját Las Vegasban, ahol Max Holloway másodszor is parádés meccsen darálta be José Aldót, a brazil legendát, Francis Ngannou pedig hajléktalan menekültből világbajnoki kihívóvá ütötte magát.
A küzdősportokban gyakran igen kacskaringós úton találkoznak össze a bunyósok, van, hogy úgy érzik, egy életre lerendezték a maguk dolgát, de utána mégis közbeszól valami a súlycsoportjukban, és hopp, máris újra tiszta lappal indulnak.
Így volt a brazil José Aldo, a pehelysúly (66 kiló) egykori megkérdőjelezhetetlen ura is, amikor megtudta, hogy ő ugorhat be a UFC 218 gáláján a sérült Frankie Edgar helyére (akit kétszer is legyőzött), méghozzá az ellen a hawaii Max Holloway ellen, akitől idén júniusban élete legpusztítóbb vereségét elszenvedte. Aldo amúgy legalább 1-2 győztes meccsnyire volt a visszavágóhoz (decemberre le is volt szervezve egy bunyója), de az elnyűhetetlen Edgar váratlan kiesése miatt a UFC szervezőinek háromhetes határidőre kellett egy bunyós, aki be is tud fogyasztani, és meg is érdemel egy bajnoki esélyt.
És hát ha valaki, akkor Aldo biztos megérdemelte, nem csak nagyjából 2008-tól 2015-ig tartó egyeduralma miatt, hanem stílusa miatt is. José Aldo bunyója klasszikus állóharc: gyors, tiszta kombinációkkal, tankönyvbe illő rúgásokkal őrli fel ellenfeleit. Emellett olyan egyensúlyérzékkel és kifinomult védelemmel bír, hogy gyakorlatilag lehetetlen földre vinni, ezért mindenkit rá tud kényszeríteni arra, hogy álva próbálja meg őt legyőzni. Ami sokáig egyetlen embernek sikerül: Conor McGregornak.
Csakhogy a 14 másodperces KO akármilyen gyönyörű is volt, kevesen tartották mérvadónak. Főleg azért, mert McGregor üzleti szempontok miatt áhított világbajnoki címének a UFC egyéves médiakampánnyal ágyazott meg, mely során a nagypofájú ír előbb bemászott a csöndes brazil agyába, majd belülről szétrágta az idegeit. De tényleg, a twitteren, tévéinterjúkban és a végeláthatatlan médiaturné során elképesztő alázást kellett elszenvednie:
Ezért mire az oktagonban végre tényleg egymásnak mehettek, addigra Aldo lelkileg meg volt törve, és „Legyen már vége!”-alapon ugrott bele pontosan abba a kombinációba, amire McGregor készült.
Egyébként Max Holloway is az ír ellen szenvedte el utolsó vereségét (még 21 évesen), méghozzá sima pontozással. Azóta sorozatban 11 meccset nyert meg, és rettegett ütőgéppé vált. De ő már nem egy zseniális thai-bokszos, aki közben állva is tud maradni, hanem már az MMA-ra optimalizált újgenerációs bunyós (mint például Jon Jones), unortodox ütésekkel, kézcsapdákkal, takarékos fejmunkával, gondosan kalibrált, nagy fordulatszámot diktáló meccstaktikával.
Miután McGregor – egyetlen címvédést sem vállalva be – otthagyta a pehelysúlyt, Aldo visszakapta az övét, és szép, összeszedett bunyóval meg is védte azt az amerikai Frankie Edgar ellen. Utána jött idén nyáron a ranglistát kitisztító Holloway elleni első meccs. Ezen Aldo tiszta kombinációkkal dolgozta meg Hollowayt, de az első 10 percben paradox módon mégis a hawaii keze alá dolgozott: ugyanis tudatosan dolgoztatta Aldót, és hiába kapott többet két menet alatt, a harmadikra mégis frissebben állt fel, mint a brazil. És ekkor kezdett igazi offenzívába, a nyomás alatt Aldo mozgása kezdett szétesni, Holloway pedig egyre gyakrabban talált be. És végül jött egy négy egyenesből álló gyönyörű kombináció: bal-jobb, bal-jobb, és Aldo a földre rogyott. Ami utána jött, az nem volt túl szép: a szívós brazil teljesen esélytelenül is még sokáig küzdött a földön a záporozó ütések ellen.
Aldo sokat tanult az előző meccsükből: nem adott ki mindent magából az elején, viszont elővette az első meccsen – állítólag sérülés miatt - hanyagolt combrúgásait. Fejmozgásával is kerülte az amortizáló ütéseket, és szépen vált le az ellenfél kombinációi után. És mégsem tudta elkerülni a végzetét. Holloway állandóan nyomás alatt tartotta, látszólag nyitott védekezésével állandóan lendületes kombinációkra ingerelte a brazilt, de milliméterre kiszámított fejmozgásaival mindig elkerülte a büntetést.
Közben viszont okosan amortizálta őt, nem csak fejre, hanem testre is. Tudatosan játszott arra, hogy ellenfele kemény fogyasztáson volt túl (csak kétszeri próbálkozásra lett meg a 66 kiló), ami miatt joggal feltételezhette, hogy Aldo állóképessége nincs épp a topon.
Holloway már az első menet végén is azt kiáltotta oda a kommentátori állásba, hogy „Aldo elfáradt!”, és a harmadik menetre a brazil szuper kombinációi és éles combrúgásai ellenére tényleg elfogyott. Hollowaynek nem okozott gondot, hogy az oktagon falához terelve a brazilt leszűkítse a teret, egy sebességgel feljebb kapcsoljon, majd - tényleg nincs jobb kifejezés - pürévé verje Aldót. Aki egy ideig becsülettel próbálta tartani a lépést, de utána már érezte, hogy nem marad sokáig talpon, belemenekült egy levitelbe. De ez már egy utolsó, kétségbeesett húzás volt, amit Holloway könnyedén megkontrázott, majd pedig addig ütötte Aldót, amíg néhány másodperccel a menet vége előtt a bíró meg nem elégelte az egyoldalú verést, és le nem állította a végig nagyon fair, nagyon technikás és szikrázóan kemény címmeccset.
Francis Ngannou (10-1) kameruni melósként kereste a kenyerét, de soha nem tudott félretenni annyit, hogy belekezdhessen abba a bokszkarrierbe, amire mindig is vágyott. Így azután 26 évesen Párizsba ment, hátha ott nagyobb sikerrel jár. Eleinte ott is az utcán élt, alkalmi munkákból tartotta el magát, mígnem 2013 augusztusában felkarolta őt Fernand Lopez Owonyebe, az MMA Factory edzője. Eltelt négy és fél év, és Ngannou már Las Vegasban edz, és pár hónap múlva Stipe Miocic-csal verekedhet meg a UFC nehézsúlyú világbajnoki övéért.
Ngannou a UFC 218-on az egyik legnagyobb küzdősport-veteránnal, a holland Alistair Overeemmel meccselt (akinek rengeteg K1-meccsén kívül ez már az 50. MMA-küzdelme volt, ami döbbenetes szám). Pár éve még úgy tűnt, hogy a doppingszabályok szigorítása miatt a nem kevés anyaggal kitömött holland gyorsan ki fog kopni az élmezőnyből. De a nehézsúlyban kicsi a merítés, ráadásul Overeem ügyesen kalibrálta át edzésmunkáját a sok más hanyatlóban lévő bunyós karrierjét is újjáélesztő Greg Jackson-Mike Winkeljohn albuquerquei edzőpárosnak köszönhetően.
De mindez kevés volt Ngannou ellen. Overeem eleinte megpróbálta fogásból keresni a lehetőséget arra, hogy térddel megfogja ellenfelét, de hiába (az oktagon falánál közben Ngannou előhúzott egy igazi oldschool taktikát: a lábra taposást). Utána viszont amikor a holland egy jobbhorog elől elhajolva maga is horoggal akart visszavágni, Ngannou elkapta egy irtózatos balfelütéssel. Többre nem is volt szükség, és
Egyébként az oktagonban ritkán látható módon Ngannou a meccs utáni nyilatkozatában a rá irányuló érdeklődést kihasználva felhívta a figyelmet arra, hogy Líbiában a menekülteket rabszolgasorba taszítják, és ez így nagyon nincs jól. Riszpekt!
Előre dörzsölték a kezüket azok, akik szeretik a nyílt sisakos adok-kapokot, mivel a 18-0-s mérleggel rendelkező könnyűsúlyú (70 kilós) Justin Gaethje szinte minden meccsén hülyére vereti magát, és utána mintha mi sem történt volna, átgázol a verésben kimerült ellenfelén. Ez volt a forgatókönyv a UFC-ben való júliusi debütálásánál az amúgy kiváló Michael Johnson ellen is.
Eddie Alvarez szintén kőkemény, a pokol tornácáról is visszatérő bunyós (amúgy Michael Chandler elleni első meccse minden idők egyik legnagyobb küzdelme). De miután végre megkaparintotta a UFC világbajnoki övét, az egy súlycsoporttal feljebb lépő Conor McGregor csúnyán leiskolázta a UFC 205-ön, azóta meg csak egy szabálytalanság miatt eredmény nélküli meccsre futotta Dustin Poirier ellen (ami azt takarja, hogy Alvarez néhány csúnya illegális térdessel küldte padlóra ellenfelét).
Érdekesség, hogy Gaethje és Alvarez személyében két másik világszervezet, a World Series of Fighting és a Bellator bajnoka csapott össze a UFC-ben. Méghozzá egy rengeteg szép taktikai megoldást mutató összecsapásban.
Az első menettől kezdve rengeteg kemény testütést vitt be, amivel a második menetre el is szívta ellenfele erejét. De közben szép lassan maga is kezdett leépülni: rengeteg combrúgást kapott (biztos posztol majd egy képet a lábáról, elég gusztustalan látvány lesz), arcán pedig egy darázscsípéshez hasonló duzzanat jelent meg. A harmadik menetben úgy tűnt, hogy egyikük sem fog megtörni, azután egy perccel a vége előtt villant Alvarez térde, Gaethje pont belenézett a rúgásba, és az eddig megtörhetetlennek tartott bunyós úgy rogyott össze, mint egy a mosogató szélére csapott rongy.
Henry Cejudo kétség kívül a világ legjobb légsúlyú (57 kilós) bunyósa, akit nem Demetrious Johnsonnak hívnak. A pekingi olimpia szabadfogású bajnoka 2013-ban váltott az MMA-ra, és azóta teljes értékű, komplex bunyóssá képezte magát, akit tényleg csak a minden idők legnagyobbjai között jegyzett Johnson tudta megállítani – igaz, ő meglehetősen simán.
Ellenfele a valaha a UFC üdvöskéjének tartott, ma már hanyatló szupersztár, Anthony Pettis (akit erről a mozdulatáról az is mindenki ismer, aki soha nem nézett UFC-t) öccse, Sergio volt, aki maga is szorgosan építi MMA-karrierjét (16-2-es mérleggel lépett az oktagonba), de nem jegyzik a legjobbak között.
A kiváló kickbokszos Petttis ellen Cejudo nem akart kockáztatni, pár kemény ütésváltást követően erőlködés nélkül vitte földre az első menetben. De Pettis nyilván heteket töltött el úgy, hogy edzőpartnerei a legkellemetlenebb pozíciókból sanyargatták, és nem hagyta, hogy Cejudo igazán nagy előnyt kovácsoljon a helyzetéből. Viszont sem a második, sem a harmadik menetben nem tudta megakadályozni, hogy újból a hátára ne kerüljön, ráadásul állóharcban is előjött, miért is idegesítő a jó birkózók elleni küzdelem: miközben arra ügyelt, hogy ne kerüljön a földre, elég sok ütésbe nézett bele. Így aztán Cejudo egy izgalommentes meccsen sima pontozásos győzelmet aratott. Hamarosan elkezdődhet készülni a Demetrious Johnson elleni visszavágóra.
Borítókép: Francis Ngannou. Fotó: Gregory Shamus / Getty Images Hungary.
