Eltelt a WTCC-évad több mint a fele, a tíz versenyhétvégéből még négy van hátra. Mivel csak október közepén folytatjuk a küzdelmet Kínában, a hosszú szünet arra is jó, hogy megnézzük, mi történt idáig. Az eddigi hat fordulóból azt a pillanatot ragadtam ki, ami a legelőször eszembe jutott róla. Plusz egy-egy filmcímmel is elneveztem őket.

Marokkó – Family Guy

Az időmérőn nem jött össze az első hely – ez ugrik be először, ha a marokkói idénynyitóra gondolok. A Q3-ig minden rendben ment, megvolt a tempóm, de ott egy elfékezés miatt csak harmadik lettem. Volt kis gondunk a fékkel, a Q2 és Q3 között gondolkodtunk azon, hogy kicseréljük a féktárcsákat és fékbetéteket, ahogyan azt később hasonló szituációban Argentínában meg is tettük, de Marokkóban másként döntöttünk. Utólag nem akarom ezzel magyarázni a hibát, mert az én dekoncentráltságom is szerepet játszott benne. Akkoriban született a kislányom, Mira és a saját csapatom, a M1RA is az első heteit élte a TCR-ben.

Ez akkor tudatosult bennem, amikor az időmérő végén egyáltalán nem voltam bosszús az elúszott pole pozíció miatt. Furcsa érzés volt, hogy szinte meg sem rázott.

Monza – Dühöngő bika

Az ütközés Mehdi Bennaival – pontosabban az érzés, amikor rájöttem, hogy annyira megsérült az autóm, hogy véget ért a versenyem, még mindig élénken él bennem. Abban a pillanatban még nem gondoltam, hogy ekkora a baj, hiszen megúszhattam volna az esetet technikai probléma nélkül is, ám kicsivel utána, amikor nem fordult az autó, már tudtam, hogy itt a vége. Az első helyről kiesni mindig szörnyű érzés, és ezen az sem segített, hogy miután Bennanival beszélgettünk a történtekről, egyértelművé vált, hogy ő hibázott. Dühös voltam miatta, mert összejöhetett volna az első futamgyőzelmem a szezonban. 

Hungaroring – A remény rabjai

Rendkívül csalódott voltam a sajtótájékoztatón. Ami a szívemen, az a számon állapotban azt mondtam, hogy elszálltak a vb-esélyeim, és kész vagyok a csapattársamat, Tiago Monteirót támogatni a győzelemben. Harmadik helyen haladtam a nyitófutamon, amikor Thed Björk nekem jött a Volvójával, és defekt miatt kiestem. Ugyan nem az első helyről nulláztam, de hazai pályán legalább olyan mérges voltam emiatt, mint Monzában a Bennani-féle esetnél.

Ma már tudom, jó nagy butaság volt ez tőlem, sőt már egy-két órával később is megbántam, amikor kicsit lehiggadtam. Ugyan az akkori 61 pontos hátrányom az éllovas Monteiróhoz képest rémisztően soknak tűnt, azzal próbáltam erőt önteni magamba, hogy a főfutamon a szezon során először egyértelműen jobb volt a tempón Tiagóénál.

Nürburgring – Az ördögűző

Természetesen a pole pozíció jut eszembe először a németországi hétvégéről. Egy olyan pályán, mint a Zöld Pokol, ahol az átlagosnál jobban számít a pilóták egyéni kvalitása és amelyen ráadásul a Honda kis lemaradásban is volt a Volvo, Citroën párossal szemben, nagy elégtétel volt megnyerni az időmérőt. De ez akkor nemcsak szakmailag volt siker, hanem érzelmileg is óriási lökést, lendületet adott, hiszen elég mélyen voltam előtte. Utána kicsit sajnáltam, hogy a főfutamon nem tudtam győzelemre váltani az első rajthelyet, és csak második lettem, de belül éreztem, hogy végre a jó úton indultam el.

Vila Real – Drágán add az életed!

Az időmérő az első emlékem a portugáliai hétvégéről, de nem a megszerzett pole pozíciónak vagy az ezzel megágyazott szezonbeli első futamgyőzelmemnek köszönhetően, hanem a rosszullétem miatt. Vírusos betegséggel küszködve utaztam ki Vila Realba, és hiába hittem azt, hogy jobban lettem, az időmérő közben kemény émelygés gyötört. Lényegében mentem egy-két kört, aztán jöttem ki a boxba, szálltam ki a kocsiból, és a ventilátor elé állva próbáltam összeszedni magam.

Korábban is volt már olyan szituáció, ami nagyon megviselt fizikailag, például, ha jól emlékszem 2015-ben Argentínában olyan hőség volt, hogy 70 fok volt a pilótatérben, úgy kellett vezetni. De ez is semmi volt ahhoz képest, amit azon a néhány körön átéltem Portugáliában. Azért a pole pozícióért elsősorban a saját testemet kellett legyőznöm, ezért is maradt emlékezetes.

Argentína – Hajsza a győzelemért

A pillanat, amikor láttam, hogy Nick Catsburg defektet kapott, és ezzel tudatosult bennem, hogy meg fogom nyerni a futamot – ez a jelenet villan be elsőként a termasi versenyről. Jól sikerült az időmérő is, zsinórban negyedszer végeztem Monteiro előtt, és tudtam, hogy a második helyről indulva egy jó rajttal lehet esélyem az újabb győzelemre. Ez nem jött össze, Catsburg nem hibázott a rajtnál, így annál nagyobb meglepetés volt, hogy a defektjének köszönhetően nyerni tudtam. Persze a nyitófutamról is van egy emlékezetes eset, amikor Monteiro nekem jött, de látva a telemetriát, visszanézve a felvételeket és tapasztalva az első reakcióját, hogy azonnal bocsánatot kért tőlem, számomra egyértelmű, hogy nem szándékos manőver volt. Ahhoz túl nagy erejű volt az ütközés, hogy a saját versenyét ne kockáztatta volna vele.

Gondolok itt elsősorban a monzai, hungaroringi és argentínai ütközésekre, amelyekben bár nem én hibáztam, de még nagyobb odafigyeléssel az ilyen esetek egy része elkerülhető lenne. Nem hiszek abban, hogy van olyan pilóta, aki pechesebb a másiknál, a szerencse-balszerencse faktor hosszú távon kiegyenlítődik. Én a felkészülésben hiszek, ezért most a szünetet kihasználva rengetegszer visszanézem az említett eseteket, próbálok tanulni belőlük. Mert ha ugyanolyan koncentrált leszek a folytatásban, mint a legutóbbi három helyszínen voltam, akkor önerőből is elérhető a nagy cél: a világbajnoki cím.