Érdekes volt visszaolvasnom a március 20-i blogbejegyzésemet, amivel itt jelentettem be a M1RA megalakulását.

Eredményközpontú a projekt, már az első évben a bajnoki címért szállnánk harcba

– írtam akkor, és szinte napra pontosan nyolc hónappal később a M1RA megnyerte a TCR International Series csapatbajnokságát.

Tudom, sokan kicsit elrugaszkodottnak tartották, hogy vadonatúj csapatként, rögtön az első évünkben ilyen jelentős célt tűztünk ki magunk elé, de egy pillanatra sem bántam meg, hogy ezt így ki mertük mondani. És akkor sem vélekednék máshogyan, ha nem tudtuk volna valóra váltani. Győztes habitusú emberekből áll a csapat, akiket a nagy célok hajtanak előre. Azzal tettük meg az első lépést a bajnoki cím felé, hogy kimondtuk, akarjuk – már az első évben is. És hiba lett volna, ha ezt nem tesszük meg.

Nekem nem a bajnoki cím számított

Most viszont már bevallhatom: nekem nem az számított, hogy megnyerjük-e a bajnokságot vagy sem. Véletlenül se értse ezt félre senki, hiszen óriási, nemzetközi sikerről van szó, és egy ilyen gyönyörű trófea, mint amit Bári Dávid átvett a dubaji díjátadón, rettentően sokat jelent a csapatnak, személy szerint nekem is. Megkoronázta a fiúk egész éves teljesítményét. Nagyon akartam, hogy összejöjjön, leírhatatlanul büszke és boldog vagyok miatta. De én m ár jóval a dubaji TCR-szezonzáró előtt rájöttem arra, hogy sokkal többet nyertem, mint amit egy bajnoki cím adhat.

Először csak itthonról, elsősorban Dávidon láttam, hogy milyen elánnal és szenvedéllyel veti bele magát a munkába. Aztán a szezon harmadik versenyén, Spa-Francorchampson már én is ott lehettem a helyszínen, és akkor kezdett tudatosulni bennem, hogy a M1RA jóval több egy csapatnál, ami bajnoki címeket nyerhet.

Mindig mi dolgoztunk a legtovább

Akárhány hétvégén voltam ott a szezonban tulajdonosként vagy versenyezve, nem emlékszem olyan alkalomra, hogy ne mi maradtunk volna legtovább a boxban dolgozni, még akkor is, ha egyébként minden a legnagyobb rendben volt az autókkal. Mert még harmadszorra is le akarták mérni a fiúk ezt, negyedszerre is le akarták ellenőrizni azt, hogy a lehető legjobb legyen. Az emberek, akik a csapatot alkotják, ők az igazi nyeremény. És többet érnek, mint egy vagy akár öt bajnoki cím.

Hogy mennyire profi munkát végzett a csapat, az látszik egyrészt abból, hogy Tassi Attila és Roberto Colciago egészen az utolsó versenyhétvégéig harcban volt a pilóták bajnoki címéért, másrészt a két egy-egy fordulóra beugró pilótánk eredményességéből is. A 17 éves Giacomo Altoé és a brit Josh Files is a M1RA-val szerezte meg karrierje első dobogós helyezését a TCR Internationalben, holott mindketten versenyeztek korábban a sorozatban. Életkortól és tapasztalattól függetlenül minden pilóta rögtön az élmezőnybe került nálunk, ami a csapat erejét mutatja.

Roberto tapasztalata nélkülözhetetlen volt

Külön kitérnék két állandó pilótánkra. Roberto Colciago azt hozta, amit vártunk tőle a szezon előtt, sokáig nem csak matematikailag volt harcban az egyéni bajnoki címért. Sajnáltam, hogy az oscherslebeni balesetben annyira megsérült a bordája az ütéstől, hogy ki kellett hagynia a thaiföldi versenyt, mert ezzel került nehéz helyzetbe az év végi összetettben. Mindettől függetlenül a tapasztalata és autóismerete nélkülözhetetlen volt a sikereinkhez, és emiatt is szerződtettük a csapatba. Jó volt látni, ahogy a nagy életkorbeli különbség ellenére összecsiszolódott Attikával, aki mindig bátran fordulhatott hozzá szakmai kérdésekben is.

Attila egy nap bajnok lesz

Ami pedig Attikát illeti, tudom, hogy mit érez most. Egy versenyző ha látja a győzelem lehetőségét, akkor meg akarja ragadni minden áron, mert sosem lehet tudni, mikor lesz legközelebb esélye rá. Én is ebben a cipőben járok a WTCC-ben, de az én szememben az nem is kérdéses, hogy Attikának még sok lehetősége lesz bajnokságot nyerni. Emlékszem, a csapat bejelentése után Dáviddal és vele hármasban mentünk az M4 Sport stúdiójába, és adás előtt átbeszéltük a célkitűzéseket. Attika akkor azt mondta, hogy szeretne futamot nyerni és az első háromban végezni a bajnokságban.

Örültem, hogy így fogalmazott. Ugyan tavaly még csak 11. volt a TCR-ben, de már szezon előtt a telemetria adatokból és a közös szimulátorozásokból láttam, hogy mekkora potenciál van benne. Tudtam, hogy jobb körülmények között képes lehet szárnyalni 17-18 évesen is. Büszke vagyok rá, és nemcsak a bajnoki második helye miatt, hanem azért is, amilyen fegyelmezetten és éretten csinálta végig ezt az évet. Egyedül a tapasztalat hiányzik még neki, mert vannak olyan dolgok, amiket csak az idő taníthat meg az embernek. Voltak hullámvölgyek ebben a szezonban, de még sok ilyen hullámvölgyet kell átélnie, hogy még inkább megedződjön. A képességei viszont már most megvannak ahhoz, hogy bajnok legyen. És egy nap az is lesz.

Elkerülném a hibát, amit egyszer már elkövettem

Most fontos feladatunk a téli szünetben, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy ez a bajnoki cím nagyszerű dolog, de nem kényelmesedhetünk el miatta. Fiatal csapat vagyunk, és gyorsan jött a siker, ilyenkor könnyen beleesik abba a hibába az ember, hogy kicsit elbízza magát. Velem is megtörtént. 2006-ban, pályafutásom legelején a Hungaroringen két pole pozícióval kezdtem a Suzuki-kupában, és mindkét futamot megnyertem. Utána elhittem, hogy már mindent tudok az autóversenyzésről, aztán persze jöttek a pofonok.

Ahogy nekem akkor, úgy most M1RA-nak is fejlődnie kell tovább, mert

2017 nagyon fontos állomás volt az életünkben, de még messze vagyunk a végcéltól. Egy biztos: ilyen emberekkel élmény lesz folytatni az utazást!