Azt tapasztaltam magamon, hogy ha alszom egyet-kettőt a rossz dolgokra, mindig képes vagyok pozitívabban látni a képet. Csak az a baj, hogy most nem tudok aludni. Szombat reggel hétkor indultam Katarból Japánba a Honda Thanks Day programjára, és helyi idő szerint este tízkor érkeztem meg. Amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, már éjjel kettő is elmúlt. Egyedül vagyok a gondolataimmal, feleségem, Johanna hazautazott Mirához, a kislányunkhoz, és szívem szerint én is vele tartottam volna.

Én vagyok Magyarország első világbajnoki érmes autóversenyzője, de egyelőre nem tudok mit kezdeni ezzel a kijelentéssel, ahogyan azzal sem, hogy a számok alapján életem legjobb szezonját zártam. Még túlságosan a csalódottság munkál bennem. Nagyon akartam a világbajnoki címet, és nem csak a nyilvánvaló okok miatt: amiért esélyem volt rá és amiért hét éve készülök rá, álmodozom róla, dolgozok érte. Nekem most ez ennél is többről szólt.

Azt mondtam: ha beledöglök, akkor is megcsinálom!

Ha nagyon őszinte akarok lenni, a Hungaroring után, amikor 61 pontra ugrott a hátrányom, kicsit lemondtam róla, hogy sikerülhet. Onnantól versenyről versenyre éltem, ahogy sokszor le is írtam, mini-világbajnokságnak tekintettem minden fordulót, és mindegyiket meg akartam nyerni – egyenként, de nem foglalkozva a vb-címmel. Lelkileg könnyebb volt így, ráadásul jöttek a sikerek, kaptam a pozitív impulzusokat, növekedett az önbizalmam. 

Csak ott és akkor éltem bele magam újra, hogy meg tudom csinálni. Ezután, amikor Japánban értesültünk a Honda kínai kizárásáról, ami hatalmas pofon volt az egész csapatnak, azt mondtam magamban: ha beledöglök, akkor is megcsinálom! Csak most érzem magamon, hogy mennyire kimerítő volt ezzel a mentalitással végigcsinálni az elmúlt két hónapot, de nem akartam még egyszer elveszíteni a hitemet, és nem is veszítettem el egészen a katari második futam leintéséig.

A fékhiba és az időmérős 11. hely után sem adtam fel, komolyan gondoltam, hogy megpróbálok innen is felállni, hiszen már annyiszor sikerült a szezonban. De sajnos beigazolódott a félelmem, hogy a katari pályán hiába van hely, nagyon nehéz előzni rajta a sok gyors és közepesen gyors kanyar miatt. Ha közel akartál kerülni az előtted haladóhoz, annyi leszorítóerőt veszítettél, hogy túl kellett erőltetni a gumikat, és elszállt a tapadás. A versenyeken egyébként már nem volt semmi gond az autómmal, egyszerűen hiába adtam ki magamból mindent, nem tudtam a Volvók elé kerülni.

Ezzel az alkatrésszel sosem volt problémám

De a kulcsmomentum nem is futamokon, hanem az időmérőn volt, hiszen meg lehetett volna zsinórban hetedszer is az első soros rajthely, és onnan teljesen más lett volna a versenyek képe, milliószor nagyobb nyomás nehezedett volna Thed Björkre. Nem könnyű megemészteni, hogy egy olyan alkatrész, a főfék-munkahenger meghibásodása okozta az igazi vb-esélyeim vesztét, amelyikkel emlékeim szerint egész pályafutásom során soha nem volt problémám. A Q2-es gyors körömben a hetedik kanyarban éreztem először azt, hogy felkeményedett a fékpedál, de akkor még tudtam rendesen fékezni. A baljós jel az volt, hogy utána az egyenesben nem gyorsult az autó, és aztán minden fékezéssel egyre rosszabb lett a helyzet. 

ezért kockáztattam, és megpróbáltam olyan eredménnyel befejezni a kört, hogy legyen esélyem legalább az első tízbe bekerülni, hogy a fordított rajtrácson jó helyről indulhassak. Másfél tizedmásodperc hiányzott ehhez. Sokat gondolkodtam azon, hogy ha csak egy kanyarral később jelentkezik a meghibásodás, már azzal annyival kevesebb időt veszítettem volna, hogy összejön a tizedik hely. Ennek most valamiért így kellett történnie, egy nap talán majd rájövök, hogy miért.

Együtt mentünk a doppingvizsgálatra, Björk meg volt zavarodva

Pedig addig tökéletesen alakult minden. Az első szabadedzésen az előzetes várakozásaimhoz képest fényesebb volt a helyzet, könnyen szereztem meg az első helyet, és úgy éreztem, hogy még bőven van bennem tartalék. Ez a második szabadedzésen ki is derült, új pályacsúcsot sikerült felállítanom, amivel szerettem volna üzenni Björknek, hogy itt vagyok, harcolok. Láttam rajta, hogy megzavarta a dolog, mert utána együtt mentünk doppingvizsgálatra, és szokatlanul bizonytalannak tűnt. Csütörtök este úgy feküdtem le, hogy még soha nem éreztem magamhoz annyira közel a világbajnoki címet.

Egy nappal később mégis Thed Björk szezonja koronázódott meg. Őszintén mondom, hogy megérdemelten lett világbajnok. Már a szezon előtt is hangoztattam, hogy egy olyan kiélezett évben, mint amilyen a 2017-es lehet, a kiegyensúlyozott teljesítmény lesz a siker kulcsa. Ebben mindannyiunk közül egyértelműen Björk volt a legjobb. Felesleges belemenni abba, hogy mi lett volna, ha Bennani vagy Monteiro nem jön nekem Monzában és Argentínában, ha nincsen a kínai kizárás, vagy a katari fékhiba… A kiegyensúlyozott teljesítményhez mindennek a helyén kell lennie, az sosem csak a pilóta elismerése, hanem ugyanúgy a csapaté is.

Csak egyetlen dolgot bántam meg ebben a szezonban

Megnyugvással tölt el, hogy úgy érzem, kihoztam a maximumot magamból idén. Ha visszapörgetem az évet, talán csak egyetlen olyan eset van, amelyikben utólag másként csinálnék valamit: a hungaroringi időmérőn elengedném az utolsó gyors körömet, amivel hatodik lettem, és helyette rámentem volna a fordított rajrácsos első sorra. Ezen kívül semmit sem bántam meg.

Valamelyest javít a hangulatomon, hogy a Honda Thanks Dayen olyan világsztárokkal találkozhatok, mint Marc Márquez, Dani Pedrosa vagy Jenson Button, akikkel nagy élmény lesz beszélgetni, és akik elterelik a gondolataimat. Ugyanakkor egész szezonban a nehéz pillanatok után mindig jött egy újabb esély, jött egy pozitív élmény, ami segített túllendülni, és most ez hiányzik igazán.

Gyári pilóta maradnék, de még nincs szerződésem

Hogy hol és hogyan, azt még nem tudom, 2018-ra egyelőre nincsen szerződésem sem a Hondával, sem mással, és bár szeretnék gyári pilóta maradni, még az is előfordulhat, hogy nekem kell megteremtenem a versenyzésem anyagi feltételeit, amire garancia nincsen. De ott akarok lenni a pályán, mert élveztem, hogy életem formáját tudtam hozni az év második felében, és be akarom fejezni azt, amit a Hungaroring után elkezdtem.

Rengeteget tanított ez az év. Amikor reggelente bemegyek Mirához, és rám mosolyog, utána tudom, hogy történhet bármi, az a nap már nem lehet olyan rossz. Ehhez hasonlóan sokat számított az időmérő utáni nehéz pillanatokban, hogy Johanna ott volt mellettem. Nem kellett beszélnünk sem, csak néhány percet ültünk egymás mellett csendben, és már attól jobban éreztem magam. Tudom, hogy ha hazaérek, ő vár rám Mirával együtt. Amikor erre gondolok, rájövök, hogy talán a pályán nem volt szerencsém, de azon kívül nagyon is. Van egy gyönyörű feleségem, csodás kislányom és egy sikeres versenycsapatom.

Most, hogy jobban belegondolok, ez a magányos szállodai szoba tényleg szimbolikus: épp olyan ideiglenes vendég vagyok benne, mint az üresség érzése bennem. Mert