Miután Pünkösd hétfőn leintették a harmadik futamot Zandvoortban, és véget ért a szokásos csapatértekezletünk, abban a pillanatban átvedlettem versenyzőből családapává. Autóba pattantam, és másnap reggel kilenckor már Pécsre értünk a Hollandiába is velem tartó édesapámmal. Azóta csak egy olyan nap volt, amikor egy kis időre elszakadtam a két kislányunk és Johanna mellől, amikor az M4 Sport monacói Forma–1-es közvetítése miatt Budapestre utaztam.

Élvezzük életünknek ezt a szakaszát

Nézzétek el nekem, hogy a szokásoshoz képest most később jelentkezem a blogommal, de egy néhány hetes és egy alig több mint egy éves babával a fedélzeten alig vártuk, hogy Zandvoort után legyünk, mert most van egy hosszabb szünet a bajnokságban, és most van lehetőségünk igazán megélni, hogy nemrég négyfősre bővült a kis családunk. A gondolataim és az időm jelentős részét Mirának és Emmának szentelem ezekben a napokban, és Johanna nevében is bátran mondhatom, hogy hihetetlenül élvezzük életünknek ezt a szakaszát. Mira már abba a korba ért, hogy jár és igényli a mozgást, úgyhogy sokat sétálunk, sok időt töltünk a játszótéren, ahol ismerkedünk a hasonló korú gyerekekkel. Emma is gyönyörű szép baba, és bár az éjszakáink igen kemények, hosszúak voltak, az utóbbi egy-két napban már tudtunk rendesen aludni. Sok segítséget kapunk a két nagymamától is, így mindenkire jut kellő energia és idő. Boldogok vagyunk, azt hiszem, most ez a legfontosabb.

20-30 ilyen ütközés van egy szezonban

Néha eszembe jutnak a Zandvoortban történtek. Sejtem, hogy sokaknak az a kép vésődött be az emlékezetébe erről a WTCR-fordulóról, ahogyan Yvan Mullerrel összeütköztünk, és az ő Hyundaia félig felmászott a szalagkorlátra. Nagyon látványos és drámai hatású volt a balesetünk, de anélkül, hogy el akarnám bagatellizálni az esetet, az autóban ülve – legalábbis az én szemszögemből – egyáltalán nem volt ilyen veszélyes a helyzet. Zandvoort egy régi vágású, nem a modern Forma–1-es sztenderdek szerint épült pálya, amelyen sokszor szűk a hely, és mi is egy olyan kanyarban ütköztünk össze, ahol ez benne volt a pakliban. Muller külső íven akart előzni, én belső íven úgy fordultam, hogy erre ne legyen lehetősége, és azt gondolom, hogy mindketten azt tettük, amit kellett. Ilyen ütközésekből 20-30 is van egy szezonban, de csak nagyon ritkán alakul ki belőlük ilyen látványos baleset. Ezúttal is csak azért történt, mert az ütközés hatására megsérült a futóművem és irányíthatatlanná vált az autóm. Ez egy tipikus versenybaleset volt, ezért a tíz rajthelyes büntetésemmel sem értettem egyet, de azt elfogadom, hogy nem én vagyok a legobjektívebb személy, hogy ezt megítéljem.

Nincs miért beszélnünk Mullerrel

Amikor kiszálltunk az autóból, az első gondolatom az volt, hogy remélem, Mullerrel minden rendben van, ezért meg is indultam felé, hogy erről meggyőződjek. Ahogy közeledtem, láttam, hogy eléggé pipa, és a heves gesztikulációjából arra a következtetésre jutottam, hogy szerencsére nagy baja nem lehet, úgyhogy inkább arrébb mentem, mert sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas arra, hogy az álláspontjainkat ütköztessük. Természetes, hogy amikor az emberben még ilyen frissen él egy baleset élménye, amiben ráadásul az ő autója húzta a rövidebbet azzal, hogy felszaladt a szalagkorlátra, akkor elsőre nem tudja feltétlenül reálisan megítélni a történteket. Azt hiszem, hogy egy négyszeres világbajnok élt már meg annyi nehéz szituációt a pályafutása során, hogy később be tudja látni, hogy valójában mi zajlott a pályán. Éppen ezért nem tervezem és nem gondolom, hogy meg kellene beszélnünk az esetet, hiszen nem szorulok rá arra, hogy magyarázkodjak. Egyszerűen nincs miért.

Viccelődtünk: jobban járok, ha maradok

Miközben a Mullerrel való ütközéssel kapcsolatban nincsenek negatív érzéseim, a Hyundai zandvoorti versenyképessége miatt vannak. Még a kiutazásom előtt, csütörtökön hozták nyilvánosságra a frissített BoP-t, amely a Hyundai számára teljesítménycsökkentést és hasmagasság-növelést hozott, a többi márkának pedig súlykedvezményt. Amikor a bőröndömbe pakoltam, Johannával még viccelődtünk is, hogy jobban járnék, ha nem mennék sehova. Sajnos beigazolódtak a félelmeim, hiszen már a Zandvoortot megelőző fordulóban, a Nürburgringen is szoros volt a mezőny. Az egyik időmérőn az első és a tizedik helyezett között mindössze 3,5 másodperc volt a különbség egy 25 kilométeres pályán, amit ha arányosítunk egy átlagos, 4-5 kilométeres körre, akkor ez csak 6-7 tizedes differenciát jelent. Mindez a világ legnehezebb, az egyéni vezetői képességeket is leginkább kidomborító pályáján.

Nem éreztem a munka értelmét

Minél több idő telik el Zandvoort óta, annál higgadtabban tudom értékelni a BoP változásait. A szezon előtt arra számítottam, hogy ebben a bajnokságban nem fogják hagyni azt, hogy egyetlen márka uralja az egész évet. Ugyanakkor hiába voltam felkészülve rá, az autóban ülve nehéz volt megélni a helyzetet. Főleg azért, mert pályafutásom során mindvégig a fejlődés lehetősége vitt előre. Mindig tisztában voltam azzal, hogy vannak hiányosságaim, amelyeken muszáj dolgoznom, hogy elérjem a legjobbak szintjét. Mindig ösztönzött a tudat, hogy érdemes keményen dolgozni a fejlődés érdekében. A mai napig az tart lázban, hogy egyik futamról a másikra, egyik szezonról a következőre jobb versenyzővé váljak. De Zandvoortban nem éreztem a sok befektetett energia és munka értelmét. Még így is szerencsés helyzetben voltam, mert a Hyundaion belül világbajnok márkatársaim vannak, akik elképesztően erős referenciát jelentenek. Nekik köszönhetően Zandvoortban is meg tudtam találni a motivációmat a velük való összehasonlításokban annak ellenére, hogy a pontszerző helyezésekre esélyünk sem lehetett.

De nem ezért vagyunk ebben a bajnokságban, hanem azért, hogy győzelmekért harcoljunk. Mert képesek vagyunk rá!