Hazafelé három különböző repülővel utaztam Japánból: előbb egy belföldi járattal mentem Tokióba, onnan Frankfurtba repültem, majd haza Magyarországra. A hosszú út alatt viszonylag sokat tudtam aludni is, ami mindig segít az események higgadt értékelésében, de most hiába utaztam át a fél világot, amikor hazaértem, még mindig a következő szó jutott először eszembe a szuzukai versenyhétvégéről: bosszantó.

Segítettem Gabrielét az időmérőn

Már a legelejétől kezdve nem alakult ideálisan a szuzukai teljesítményem, ugyanis az időmérőkön nem volt meg az a tempóelőnyöm a márkatársakkal szemben, ami a szezon korábbi szakaszában általában jellemző volt. Érzésre jó időket mentem, nem tudnék mondani olyan hibát, ami miatt benne maradt volna egy-két tized a gyors köreimben. Mindkét időmérőn Gabriele Tarquini volt a leggyorsabb hyundaios, akit a csapattársaként szélárnyékot biztosítva segítettem a kvalifikációkon. Látva a bajnoki esélyeket, teljesen logikus döntés volt a BRC részéről, hogy megkértek erre, hiszen Szuzukában sokat számít a szélárnyék, és kettőnk közül Gabrielének volt sokkal nagyobb esélye a bajnoki címre már két versenyhétvégével a vége előtt is. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy ha egyenlő mértékű szélárnyékot kaptunk volna, akkor sem tudtam volna gyorsabb lenni nála, maximum arra az időre lettem volna képes a telemetria alapján, amire ő. Ennek tudatában sem voltam elégedett a pénteki nap végén, mert az a két-három tized, amivel most lemaradtam tőle, eddig általában az én szemszögemből jelentett előnyt.

Igazságtalan rajthelyes büntetés

Ami igazán bosszantó volt az időmérők után, az nem is a megszerzett 8. és 7. helyezés volt, hanem az, hogy az első futamra öt másik versenyzővel együtt három rajthelyes büntetést kaptam. Az ok az volt, hogy az időmérő egy szakaszán balesetveszélyesen lassan mentünk, de ebben a helyzetben teljesen vétlennek éreztem magam, és nem értettem, hogy miért kerültem azonos elbírálás alá a többiekkel. Miután kijöttem a boxutcából, arra érkeztem meg Thed Björk mögé, hogy ő nagyon lassan halad a pályán. Ösztönösen arra gondoltam, hogy azért megy ilyen lassan, mert mögöttünk érkezik valaki nagy tempóval, aki az én figyelmemet elkerülte, ezért lelassítottam mögötte pont a biztonságot szem előtt tartva. Ezután azonban beszorultam mögé, mert Tarquini kicsit mellém érve lassított vissza, így takarta az oldalsó visszapillantóm látószögét, és a belsőből sem tudtam felmérni a viszonyokat, mert közben megérkeztek mögénk a többiek, akiket szintén megbüntettek. Az első adandó alkalommal, amikor tisztán láttam a tükörben, és meggyőződtem arról, hogy Björk mögül kilőve nem fogok összeütközni egy gyors körön érkező versenyzővel, mentem tovább normál tempóban megbontva a sort. Igazságtalannak éreztem, hogy egy kalap alá vettek a büntetéssel a többiekkel, mert az adott szituációban nekem nem volt választásom.

Nehézség a motorerőhátrány miatt

Az első futamon így a nyolcadik helyett a tizenegyedik helyről kellett rajtolnom, és sajnos beragadtam Pepe Oriola mögé. Ugyanaz volt a helyzet, mint egy héttel korábban a TCR Európa-kupa szezonzáróján Barcelonában a hiába üldözött Volkswagennel, mert az az egy-két jó előzési pont Szuzukában is egy hosszabb egyenes után következik, ahol a nagyobb motorerejű autók pont annyi előnyre tudnak szert tenni, hogy csak nagyon rizikósan lehet bevetődni melléjük féktávon. Ezúttal Oriola Cuprája volt ilyen előnyben az Hyundaiomhoz képest, így ebben a futamban sajnos nem volt több a pont nélküli tizenegyedik helynél. A második futamon már a negyedik pozícióból rajtoltam, és hasonló helyzetben voltam a harmadik helyen szintén nagy motorerejű Audit vezető Denis Dupont-nal szemben, a legfőbb különbséget az jelentette, hogy dobogós helyezésért jelentősebb kockázatvállalásra is hajlandó az ember. Nem sokon múlt, hogy nagy lendületről Dupont mellé fékezve sikerült megfognom az autót, és nem kellett levágnom a sikánt, de nagyon örültem a sikeres előzésnek.

Boldog voltam a harmadik hellyel

Ezután üldözőbe vettem a második helyért Oriolát is, akinek azonban nagy előnye volt, és ahhoz, hogy felértem rá, eléggé nyomnom kellett, így elhasználódtak az első gumijaim. Mire támadási közelségbe értem, már nem volt meg a tempóelőnyöm, ezért annál többet nem tehettem, hogy megpróbáltam nyomást helyezni rá. Bár Oriola aprókat hibázgatott, akkorát egyszer sem, hogy lehetőségem nyíljon az előzésre. Ennek ellenére boldog voltam a harmadik hellyel is, elsősorban lelkileg óriási szükségem volt arra, hogy újra felálljak a dobogóra. A pódiumon állva mégsem tudtam felhőtlenül örülni, hiszen már a harmadik futamon járt az eszem, a díjátadó közben is azt tervezgettem már, hogy mit kell csinálnom a hetedik helyről rajtolva. Sajnos a második és a harmadik kanyar között pont előttem olyan szerencsétlenül keresztbe csúszott egy autó, hogy rá kellett lépnem a fékre, aminek következtében pozíciókat veszítettem, utána pedig Esteban Guerrieri szorított le az ívről, így visszacsúsztam a 11. helyig.

Björk és Vervisch kérdéses előzése

Onnantól lényegében az utolsó körig ment az eszméletlen csatázás, oda-vissza előzgettük egymást öten-hatan. Ez egyrészt izgalmas volt, másrészt a rajtbüntetésem mellett ez a futam volt az, ami a leginkább felbosszantott Szuzukában. Több olyan alkalom is volt, amikor már előkészítettem egy előzést, például Rob Huff-fal szemben, amit már meg is kezdtem, amikor Oriola meglökött hátulról, és emiatt elúszott a lehetőség. Vagy egy másik folyamatban lévő előzésem közben szintén Oriola volt az, aki levágta a sikánt, ami miatt bele kellett fékeznem. A legbosszantóbb eset azonban az Yvan Mullerrel való összeütközésem után történt, ami egyébként egy megszokott túraautós versenybaleset volt. Ezután ugyanis Björk és Vervisch úgy ment el mellettem, hogy mindketten levágták a sikánt. Arra számítottam, hogy visszaengednek maguk elé a jogosulatlan előnyszerzés miatt, de ezt nem tették meg, ráadásul utólag büntetést sem kaptak érte. A kilencedik helyen intettek le, de úgy gondolom, hogy a hetedik pozíció illetett volna meg. Összességében volt már sokkal rosszabb hétvégém is ebben a szezonban, ráadásul a dobogóra felállni mindig jó érzés, de az említett esetek még hazaérve is nagyon zavarnak.

A makaói szezonzáró előtt már csak matematikai esélyem maradt a bajnoki címre, de amíg a minimális sansz megvan, addig nem szabad feladni. A szuzukai dobogóból építkezve szeretném szép eredményekkel zárni a szezont, hogy a sok viszontagság ellenére 2018-ról ne az a b-betűs jelző jusson elsőre eszembe.