Előregondolkodás nélkül elfogadtam volna a Zandvoortban végül elért eredményeket és az értük járó 28 pontot. Annak fényében, hogy a Hyundai volt a legnehezebb autó a mezőnyben, tudtuk, hogy rendkívül nehéz hétvégére számíthatunk, ráadásul egy olyan pályán, amelyen tavaly a szezon mélypontját élte meg a márka. Most, hogy az aggasztó előjelek ellenére sikerült jól szerepelnem, rendkívül pozitív hangulatban várom a folytatást.

Több volt az első időmérőben

Ugyan a második szabadedzésen a harmadik helyen zártam, ettől csak minimálisan javultak az elképzeléseink az erőviszonyokról, reálisan ezután is a 8–15. hely közé lőttük be a Hyundai esélyeit az első időmérőre. Ez nagyjából be is jött, hiszen a márka legjobbjaként Nicky Catsburg 11., én 13. lettem, Augusto Farfus és Gabriele Tarquini pedig a legjobb 15-ön kívülre szorult. Ennél úgy érzem, tudtam volna előrébb is lépni, de sokakhoz hasonlóan nem volt lehetőségem megfutni az utolsó gyors kört a kvalifikáció piros zászlóval való leintése miatt. Azért voltam mégis bizakodó, mert tudtam, hogy legalább Catsburg tempójára én is képes vagyok, hiszen a végül elért legjobb időmet nem 100 százalékos állapotú gumikon futottam meg. Ennek oka az volt, hogy a második éles próbálkozásom legelején egész pályás sárga zászlós, úgynevezett Full Course Yellow figyelmeztetést kapott a mezőny, ami miatt vissza kellett lassítani 60 km/h-ra, és a hátralévő idő rövidsége miatt ennek a lassú körnek a befejezése után kint maradtam egy gyors körre annak ellenére is, hogy a gumik már nem voltak tökéletesek. 

Egyedül emiatt van egy kis hiányérzetem

Az első futamom érdemben sajnos csak a harmadik körig tartott. Már a rajt után éreztem, hogy nehezen tudom jobbra kormányozni az autót. Először azt gondoltam, hogy csak a guminyomással nem stimmel valami, és bíztam benne, hogy gyorsan rendeződik a helyzet, ezért a lényegesen lassabb autóval is igyekeztem védeni a helyemet. Csakhogy a várt javulás helyett további romlás következett be, ezért a harmadik körben jutottam el odáig, hogy nincs értelme tovább küzdeni a nálam jóval gyorsabb ellenfelekkel egy nehezen irányítható autóval, mert ez előbb-utóbb versenybalesethez vezethet. Miután kiálltam a boxba, és kerékcsere után visszatértem a pályára, szerencsére már minden rendben volt a kocsival. Kiderült, hogy lassú defektem volt a bal első gumiban. Minimális hiányérzetem egyedül emiatt a futam miatt van, mert a 12. rajtpozíciómat jó eséllyel megtarthattam volna, tehát négy pontot veszítettem.

Megérte az alapos háttérmunka

Szombatról vasárnapra rengeteget dolgoztunk a csapattal, és valami hasonlót sikerült elérnünk, mint a Hungaroringen: az alapos háttérmunkának köszönhetően találtunk egy-két tizednyi gyorsulást a riválisokhoz képest. Ennek idén óriási jelentősége van, hiszen az első kvalifikáción engem is mindössze másfél tized választott el az ötödik Mikel Azconától, mégis csak 13. lettem. Szóval ennek a javulásnak köszönhetően lett lehetőségünk a Q3-ért küzdeni, amire a legszebb álmainkban számítottunk csak. Az esélyeim ugyanolyanok voltak a Q3-ban, mint a Hungaroringen, a különbség az volt, hogy ezúttal mindenki össze tudott rakni egy erős kört, így a három Link & Cóval szemben nem lehettünk versenyképesek. Legjobb hyundaiosként a negyedik lettem (Muller kizárása miatt harmadik), aminek azért is örültem, mert szinte tökéletes kört autóztam a Q2-ben és a Q3-ban is.

Próbálok tanulni Farfus rajtjából

A második futam azon kívül, hogy Yvan Muller lecsúszott az ívről, így meg tudtam előzni, eseménytelenül telt, viszont fontos pontokat szereztem a hetedik hellyel. A zárófutam annál izgalmasabb volt. A rajtnál ugyanaz a hiba következett be, mint a Hungaroringen és a Slovakia Ringen: kipörögtek a kerekeim. Ellenben mellettem Augusto Farfus tökéletes rajtot vett, már a telemetriát is nézegettem, mert valamit elképesztően jól eltalált, amiből próbálok tanulni a jövőre nézve. Miután megelőzött, az volt a célom, hogy a negyedik helyet megvédjem Mullerrel szemben, aki ezen a hétvégén a leggyorsabb volt a pályán. Az első öt-hat körben nem sok nyugalmat hagyott nekem, folyamatosan próbálkozott, de a jó előzési pontokon időben megkezdtem a védekezést, így nem tudott beszúrni mellém. Ezután szerintem elhasználta a gumijait, és kicsit leszakadt. A 8-10. kör tájékán én is küszködni kezdtem az első gumikopással, így sajnos picit lemaradtam az élbolytól.

Nemcsak ajándék, hanem felelősség

Engem is váratlanul ért, amikor a futam legvégén, az utolsó körben, nagyjából három kanyarral a vége előtt rám szóltak a csapatrádión, hogy előzzem meg Farfust. Amikor az embernek ilyen lehetősége adódik, egyszerűen el kell fogadni a plusz pontokat. Én is voltam már hasonló helyzetben, amikor nekem kellett figyelembe vennem a csapatérdeket. Ezen a szinten a legtöbb versenyző erre fel van készülve, bár senki sem örül, ha át kell adnia a pozícióját. Augusto megérdemelte volna, hogy felálljon a dobogóra, és én is csak tiszta küzdelemben élveztem volna az előzést, ugyanakkor a csapat döntése nekem lelkileg sok pluszt adott. Ez nem egyszerű ajándék, nagy felelősség jár vele, hiszen a folytatásban tartanom kell a szintet, hogy a márka legjobbja maradjak.