Ha el kellene döntenem, hogy félig teli vagy félig üres a pohár a makaói versenyhétvége után, akkor most egyértelműen azt mondanám, hogy félig teli. De őszintén szólva a második időmérőn elszenvedett baleset után nem hittem volna, hogy így gondolom majd, ahogy azt sem, hogy pontelőnnyel várhatom a WTCR december közepi, malajziai szezonzáróját.

Nagyon közel volt a pole pozíció

Úgy utaztam ki Makaóba, hogy azt vártam, erőből ott lehetünk a Hyundaijal a top 5-ben mindkét időmérőn, és ennek megfelelően jól is indult a hétvégém. Az első időmérőn a várakozásaimnak megfelelően erősek voltunk, és csak minimális különbséggel maradtam le az első helyről. Kicsit sajnáltam, mert úgy éreztem, hogy megszerezhettem volna a pole pozíciót is, de sajnos a piros zászlós megszakítás után rosszul osztottuk be a hátralévő mintegy tíz percet. Úgy kalkuláltunk, hogy két gyors kör még belefér, de a másodikra már nem értem fel a kockás zászlóig. Mivel addig minden körben javultam, és így is csak kevéssel kaptam ki Yvan Mullertől, abszolút benne lett volna a pakliban, hogy azzal a körrel tudok még annyit gyorsulni, hogy megelőzzem. Ezt azonban hamar el tudtam engedni, hiszen Esteban Guerrieri 13. helyét látva összességében így is jól alakult számomra az első kvalifikáció, elégedett lehettem a megszerzett második hellyel. Aztán jött a második időmérő, aminek újra a top 5 célkeresztbe vételével vágtam neki, de ennek a végén elégedettség helyet majd szétrobbantam a dühtől…

Utólag mindig könnyű okosnak lenni

A Q1 végéhez közeledve kényelmes továbbjutó helyen álltam, csakúgy mint Nicky Catsburg a Hyundaion belül. Ezután mi ketten már csak azért mentünk ki a pályára, hogy szélárnyék adásával segítsük a másik két hyundaios versenyzőt. Ugyan Makaó egy szűk utcai, kanyargós pálya, de az első szektorban a harmadik kanyarig van egy körülbelül fél perces padlógázzal teljesített rész, amelyen akár két-három tizedet is jelenthet a szélárnyék. Én Gabriele Tarquinit próbáltam segíteni, és a saját érdekem is az volt, hogy minél többen jussunk be a top 10-be, hiszen annál több lehetőségünk lett volna a taktikára, amivel engem segíthet a csapat a futamokon.

Sajnos az első szélárnyékos kör nem sikerült jól Gabrielének, ezért 2 perc 45 másodperccel a vége előtt, ránk szóltak a rádión, hogy sietnünk kell, hogy még egy kísérlet beleférjen. A felvezető körön még kétszer megkaptam az utasítást, hogy sietni kell – a második üzenet közvetlenül a Gordon Sheddennel való ütközés előtt érkezett. Rendkívül szerencsétlen volt az egész szituáció, hogy pont előttem, egy rosszul belátható helyen állt bele a falba az Audival, amivel aztán a pálya felét eltorlaszolta, ráadásul rajtam is nyomás volt, hogy időben felérjünk a gyors körre. Ha nem sietek annyira, elképzelhető, hogy el tudom kerülni az ütközést, ezért is voltam borzasztóan mérges a helyzetre. Utólag könnyű azt mondani, hogy ki se kellett volna mennem már a pályára, de azzal, hogy ilyen balszerencsésen állnak össze a dolgok, nem lehetett előre számolni.

Két óra kellett, hogy lehiggadjak

Kicsit úgy éreztem magam, mint a 2017-es katari szezonzáró időmérőjén, amikor egy fékhiba miatt nem tudtam folytatni a küzdelmet. Az is és a mostani is egy „ezerből az egy” szituáció volt, ami több ponton is alakulhatott volna másként, de valamiért így kellett történnie. Az esetet követő két órában rendkívül magam alatt voltam, ilyenkor persze az is megfordul az ember fejében, hogy ezen akár a bajnoki cím is elúszhat. De már sokszor voltam hasonló szituációban, amikor fel kellett állnom a padlóról, és megtanultam, hogy csak előre szabad nézni. Úgyhogy letelt a két óra, lerendeztem magamban a történteket, és utána már csak arra koncentráltam, hogy a szombati futamon megragadjam a második rajthely kínálta esélyt a sok pont megszerzésére.

Akkor már azzal is foglalkoztam, hogy két Link & Co, Muller és Andy Priaulx közül kell rajtolnom, és különböző forgatókönyveket vázoltam fel magamban, hogy ha ez és ez történik, akkor hogyan reagálok. Végül egyik verziót sem kellett alkalmaznom, mert simán eljöttünk a rajtnál és később sem történt semmi akció közöttünk. A rajtnál próbáltam elkapni Mullert, de túl jól tette a dolgát, hogy erre esélyem legyen, és a futamon is azt éreztem, hogy végig kontrollálja az eseményeket, több tartaléka van, mint nekem. Ugyanez igaz volt hátrafelé is, én hasonlóképpen ellenőrzés alatt tartottam Priaulx-t, így eseménytelen, de belülről annál fárasztóbb futam végén lettem második.

Kell a csapattaktika, nincs más út

A hátralévő két versenyen a 12. helyről rajtolva egyetlen célom volt: épségben célba érni az autóval. Makaón a mezőny sűrűjéből indulni mindig balesetveszélyt hordoz magában, én viszont legalább tíz pontot szerettem volna összehozni a két futamon, így el akartam kerülni az ütközéseket. A rajtjaim jól sikerültek, főleg a harmadik futamon, de az első kanyarokban való helyezkedésben tudatosan a belső ívet választottam, a kockázatosabb, de jobb előzési lehetőséget kínáló külső helyett, amivel mindkétszer veszítettem egy-egy helyezést.

Később próbáltam előzni, például Tom Coronelt nagy nyomás alatt tartottam, de egyszerűen nem volt olyan lehetőség, amikor ésszerűtlen kockázatvállalás nélkül akciót indíthattam volna. Összejött a tervezett tíz pont vasárnap is, ami annak is köszönhető volt, hogy a Hyundai újra mögöttem állt, és Catsburg az ötödik helyét is feladta azért, hogy én eggyel több pontot szerezzek. Tudom, hogy sokaknak ez furcsa, de miután a Link & Co plusz kilenc ponthoz juttatta Mullert hasonló csapatutasítással, mi sem hagyhattuk veszni azt az egyet sem. Ha valaki bajnok akar lenni, annak egy ilyen szoros szezonban az az egyetlen lehetősége, ha a csapat minden erejével a legesélyesebb versenyzőjét segíti. 2010 előtt ugyanerről szólt a WTCC, az az azóta eltelt években pedig csak azért nem volt ilyen szinten jelen a csapattaktika, mert mindig volt egy kiemelkedő autó. De ha három különböző márka ilyen szoros harcot vív egymással, akkor nincs más út a győzelemhez.

Amiért Makaóba utaztam és amit nagyon akartam, azt teljesítettem: pontelőnnyel utazhatok a malajziai szezonzáróra, ami lélektani előnyt jelent. Hátra nem dőlhetek, hiszen még 85 pont gyűjthető, amihez képest minimális az előny, ráadásul ugyanolyan érzéseim vannak, mint Kína után, hogy a tendencia a Link & Cónak kedvez. Makaóban háromból három futamot ők nyertek meg, és szerintem még mindig van tartalék az autójukban, miközben mi a határainkat feszegetjük. Nagy harc vár ránk, és egyet megígérhetek: az utolsó utáni pillanatig küzdeni fogok a bajnoki címért!