Még keresem a szavakat arra a felszabadultságra, ami vasárnap este óta uralkodik rajtam. Azt mondják, hogy harminc kilót nyom az a csodálatos 120 centis bajnoki trófea, de meglepően könnyűnek éreztem. Igen, talán ez a legjobb szó: könnyű. Most olyan könnyű minden.

Mint amikor a vízben emelsz meg valamit, és elcsodálkozol, mennyire egyszerű. Engem is hajt még ez az elképesztő felhajtóerő. Hegyeket tudnék megmozgatni, annyira a hatása alatt vagyok a vasárnapnak. Kell még kis idő, hogy felfogjam, mit értem el és ne kelljen néha megcsípnem magam, nem álmodom-e.

Rengeteg emlék villant be régről

Miután vasárnap leintették a szezonzáró futamot, olyan gyorsan történt minden. Ünneplés, sajtótájékoztató, kötelezettségek, aztán a díjátadó buli. Már hajnalodott, amikor feleségemmel, Johannával visszaértünk a szállodai szobánkba, én pedig lezuhantam az ágyra. Hosszú órák teltek el azóta, hogy kiszálltam az autóból a szepangi pályán, de akkor jött el az első pillanat, hogy volt lehetőségem kicsit belegondolni a történtekbe. Behunytam a szemem, és rengeteg kép villant be régebbről. Furcsa, de nem is a pályafutásom kezdeti éveiből, hanem még annál is korábbról.

Újra láttam magam előtt azt a srácot a pécsi albérletben, aki egyetemre ment, és már kezdett kinőni a gyerekkori ábrándból, hogy egy nap autóversenyző lesz. Nem azért szimulátoroztam, mert azt reméltem, hogy ez az út vezet a valódi pályákra, hanem mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy kiéljem a vágyaimat. Mert egyvalamit már akkor is tudtam: szükségem van a versenyzésre.

Emlékszem, hogy mit gondolt a világról és hogyan érzett az a srác. Az vitte előre, hogy azt csinálhatta, amit igazán szeretett, mindegy milyen formában. És rájöttem, hogy az a fiú még mindig itt van bennem. Mert hiába állt az ágy mellett a WTCR bajnoki trófeája életem leghosszabb napjának a végén, ha azt mondták volna, hogy másnap autóba ülhetek, ugyanúgy gondolkodás nélkül igent mondtam volna, mint annak idején a pécsi albérletben. Végül mosolyogva aludtam el.

Marokkó pofán vágott, de ez kellett

Az autóversenyzés szűnni nem akaró szeretete nélkül sokszor véget érhetett volna az utam még azelőtt, hogy elérek a célig. Volt, amikor abban sem lehettem biztos, hogy lesz következő szezon, és volt, amikor nagyon fájnia kellett egy-egy kudarcnak. Mint két éve Katarban. De nem kell ilyen messzire visszamennem az időben, példának itt van mindjárt a mostani szezon eleje.

Marokkóban borzasztóan kezdődött az évem, néhány pontot szereztem csak a futamokon, és igazi arculcsapásként ért, hogy Gabriele Tarquinihez képest a közelében sem voltam annak, ahol azt elvártam volna magamtól. Utólag azt mondom, nagy szerencsém, hogy Marokkóban kezdődött az idény, mert azt a pályát eleve nem szeretem, sosem voltam kiemelkedő rajta, és ez a tény csak felerősítette eredményekben a gumikezelésben meglévő lemaradásomat. Ha a Hungaroringen vagy a Slovakia Ringen, nekem kedvező pályákon kezdünk, talán nem jött volna ki ennyire a hiányosságom, így viszont idejében komoly figyelmeztető lövéseket kaptam, hogy azonnal neki kell állnom még keményebben dolgozni. Ha valaki úgy igazán szereti, amit csinál, nem hagyja nyugodni egy-egy hiba, és én is így voltam ezzel. Az első két-három hónap ráment arra, hogy addig kerestem a megoldást az adatokban, míg meg nem értettem, hogy pontosan miben kell javulnom, és a szezon feléhez közeledve ezt már a gyakorlatba is át tudtam ültetni.

Az eső mindenkinek esély volt, nekem kockázat

Vannak helyzetek, amelyeket azonban nem lehet befolyásolni. Ilyen volt az időjárás Szepangban. A két időmérő után magabiztos voltam, két pole pozíciót szereztem száraz pályán. De már akkor ismertük az előrejelzést, hogy csapadék várható vasárnap. Ott ültünk a sajtótájékoztatón, és láttam, hogy mindenki szeme felcsillan az eső lehetőségére, mert ez nekik esélyt jelentett – nekem kockázatot. Nem lehetett eldönteni, hogy a szemerkélő eső eláll és a pálya pillanatok alatt felszárad, vagy erősödik a csapadék és még vizesebb lesz.

Ez a bizonytalanság nekem messze a legrosszabb forgatókönyv volt. Orosz ruletté vált a verseny, az nyert, aki beletrafált a legjobb gumiválasztásba, aki nem, az akár mindent elveszíthetett. Mi az első futamra jól döntöttünk, de a másodikra rossz választás volt az elöl száraz, hátul esőgumis kombináció.

Pedig a felvezető körig hasonló volt a helyzet, mint az első futam előtt, de aztán rákezdett az eső. Kódolva volt a baleset a rajtba, próbáltam óvni az autót, így az újraindítás után esőgumikon sikerült feljönnöm a nyolcadik helyig. Meg lehetett volna a hatodik is, mert gyorsabb voltam az előttem lévő két Link & Cónál, de nem akartunk kockáztatni, mert agresszív védekezésre számíthattam volna tőlük. Megvolt a tízpontos előny a záró futamra, amelyen enyém volt a pole pozíció, konzervatív hozzáállásra volt szükség.

Kétségbeesetten próbáltam indítani az autót

Ami ezután történt, az az elmúlt tíz év összes tapasztalatával, közte a 2017-es katari szezonzárón vb-címbe kerülő műszaki hiba átélésével együtt is pályafutásom legidegőrlőbb negyedórája volt. Minden verseny előtt lehetőség van megtenni egy kört a pályán úgy, hogy annak a végén még nem a rajtrácsra állunk fel, hanem a boxutcán áthajtva gyakorlunk egy állórajtot.

Ennek a körnek a felénél fura fémes zajt kezdtem hallani a motorból, és ezzel egyidőben történt, hogy a gázadásoknál nem gyorsult az autó. A kör kétharmadánál már lefulladtam, és csak az volt a szerencsém, hogy a pálya lejtett a célegyenesig, így lényegében odagurultam a rajtrácsra, rádión pedig szóltam a csapatnak, hogy a szerelők fussanak elém, hogy a helyemre toljanak. Tíz perc volt a felvezető körig, kipattantam az autóból, beszéltem a mérnökömmel, de ilyen rövid idő alatt a rajtrácson nem lehetett sokat tenni.

Láttam a szerelőkön, hogy nagy a baj, és akkor azt hittem, hogy itt a vége. Azzal váltunk el, hogy áramtalanítsam az autót, hátha az megoldja a problémát. Úgy éreztem magam, mint amikor az akciófilmekben üldöznek valakit, aki beugrik egy kocsiba, és kétségbeesetten indítózik, de csak nem akar indulni…

Aztán egyszer csak megmozdult az autó, el tudtam menni a felvezető körre, ami alatt kicsit magához tért a technika, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ki is bírja a teljes versenytávot.

Transzban vezettem, megszűnt a külvilág

Nem foglalkoztam azzal, hogy Esteban Guerrieri és Mikel Azcona is megelőzött a rajt után, mert tudtam, hogy a harmadik hely elég nekem és hátulról védelmet kapok. Csakhogy Tarquini és Farfus is visszacsúszott, Johan Kristoffersson pedig a mezőny leggyorsabb tagjaként érkezett mögöttem, nem tudtam feltartani. A negyedik helyen sem estem kétségbe, mert láttam, hogy Azcona gyorsabb Guerrierinél, Kristoffersson pedig mindkettőjüknél, úgyhogy próbáltam kizárni mindent, és csak magamra koncentráltam. Így még akkor sem kezdett a bajnoki címen járni az agyam, amikor Guerrieri Hondája enyhén lelassult, mert az Azconával való csatározás közben lesodródott a pályáról, és a fűtől eltömődött a hűtőnyílása.

Hiába volt már mögöttem az argentin, szinte nem is érzékeltem, transzban vezettem egyetlen dologra fókuszálva, hogy célba érjek. Már csak néhány kör volt hátra, amikor egy rádióüzenet zökkentett ki ebből az állapotból, bemondták nekem, hogy Tarquini van mögöttem, Guerrieri pedig már a top 10-en kívül van. Még ekkor sem hittem el, hogy sikerül, mert annyi minden történt aznap, hogy azt gondoltam, még mindig jöhet bármilyen fordulat. Csak amikor megláttam a kockás zászlót, akkor szabadult fel bennem egy-két másodperc alatt a nap összes feszültsége, amit olyan nehéz volt hirtelen feldolgozni, hogy el is érzékenyültem. Egy ilyen hullámvasút végén nyerni óriási katarzis volt, és ennek a hatása alatt vagyok még mindig.

Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a saját módszereimmel szereztem meg a bajnoki címet, nem erőszakoltam meg a stílusomat, nem mentem bele olyan helyzetekbe, amiket kényelmetlennek találtam. Az elejétől a végéig az ösztöneimre hallgattam, és ez vezetett sikerre.

Hálás vagyok mindenkinek, aki hitt bennem, mert erre a győzelemre úgy gondolok, mint mindannyiunk közös sikerére. A rengeteg támogatás nélkül nem jutottam volna el idáig. Köszönök mindent!