Index Vakbarát Hírportál

Úgy vágtam neki a szlovákiai versenyhétvégének, hogy a kompenzációs súlyrendszer életbelépésével a szezon során először lehet esélyünk erőből küzdeni a dobogós helyezésekért a Hyundaijal, de még annál is jobban sikerült az elmúlt hétvége, mint azt előzetesen vártam.

Mindig is egyfajta második hazai versenyként tekintettem a Slovakia Ringre, hiszen sok magyar él kint és sokan utaznak ki szurkolni is nekem. A hangulat tehát nagyon hasonló ahhoz, ami a Hungaroringen megszokott, ráadásul személy szerint több lehetőségem is van kiélvezni, hiszen sokkal kevesebb média- és egyéb kötelezettségnek kell eleget tennem a szlovákiai hétvégén, mint a magyarországin általában. Ha ezt az összképet nézem, akkor egyértelmű, hogy

Felálltam a dobogóra, második lettem, de nem tudtam leplezni a csalódottságomat a Hungaroringen. Mindennél jobban nyerni akartam, és nemcsak magam miatt, hanem a szurkolók miatt, akik kibírták a hideget, a szelet, az esőt. Úgy éreztem, hogy hazai pályán a győzelem a közös sikerünk lehetett volna, és azért voltam dühös, mert nem tudtam még emlékezetesebbé tenni ezt a hétvégét. De aztán kis idő múlva rájöttem, hogy megnyertem egy olyan időmérőt, amiről még 24 órával korábban sem álmodhattam, plusz én gyűjtöttem a legtöbb pontot a Hyundaion belül.

Egy szakmailag ilyen pozitív hétvége után pedig nem lehetek csalódott – és már nem is vagyok az!

A most következő már a kilencedik hazai versenyhétvégém lesz a Hungaroringen a világ első számú túraautó-bajnokságában, de még mindig ugyanolyan izgatottan várom, mint legelőször. Hétfőn még hiába volt húsvét, már akkor úgy ébredtem, hogy különleges hét kezdődik, és azóta is folyamatosan emelkedik a pulzusszámom, ahogyan közeledünk a hétvégéhez. Minden évben jó értelemben vett feszültség uralkodik rajtam ilyenkor, ahhoz hasonló, mint amit 2017-ben a katari szezonzáró előtt éreztem, ami a világbajnoki címről döntött köztem és Thed Björk között. Az volt eddigi pályafutásom legfontosabb versenyhétvégéje, és azt, amit a Hungaroringen való szereplés jelent nekem, csak ezzel tudom egy lapon említeni.

Pontosan az valósult meg Marokkóban, amire előzetesen számítottam: a Hyundait komolyan visszavető BoP miatt a fordított rajtrácsos futam jelentette számunkra az egyetlen esélyt a dobogóra és azon belül a futamgyőzelemre.

Be kell vallanom, hogy évek óta nem vártam már annyira szezonkezdetet, mint most. Tavaly és tavalyelőtt ebben az időszakban született a két kislányom, ami természetesen lekötötte a gondolataim jelentős részét. Akkor az volt messze a legfontosabb az életemben, hogy minden rendben legyen a születésüknél, és a kezdeti időszakban otthon. Nem tudtam 100 százalékosan az induló szezonra koncentrálni, de idén újra azt a jóleső izgatottságot érzem az első versenyhétvége közeledtével, mint a pályafutásom korábbi éveiben. Fejben újra vágtam a centit, hogy mikor kezdünk már, újra volt időm várni és ráhangolódni a versenyzésre. Hiszem, hogy ennek a pályán is meglesz az eredménye.

Múlt héten tartották Barcelonában a WTCR szezon előtti kollektív tesztjét, amit már nagyon vártam, mert bár azt tudtam, hogy a Hyundainál milyen komoly munkát végeztünk el a téli szünetben, de azt csak ott láthattam először, hogy a riválisaink hogyan állnak. „Super gridként” hirdették a 2019-es szezon rajtrácsát, és én is osztom azt a véleményt, hogy a mostani minden idők legerősebb túraautós mezőnye.

Az első futam előtt szerintem öt különböző márka összesen több mint tíz versenyzője gondolhatja teljesen reálisan bajnokesélyesnek magát, ami az én első, 2010-es teljes világbajnoki szezonom óta példátlan. Saját magamat is ebbe a körbe sorolom, hiszen amióta gyári versenyző lettem, minden évben az év végi dobogó közelében voltam, egyszer a bajnoki cím is karnyújtásnyira volt. Ráadásul most újra azt a fajta bizsergést érzem, mint az első világbajnoki éveimben, ki vagyok éhezve a versenyzésre. A cél tehát egyértelmű: bármilyen nehéz is lesz, bajnok akarok lenni.

Hogy ez idén milyen nagy szakmai sikerrel érne fel, ahhoz elég csak végignézni a riválisok során. Mint említettem, kis túlzással a fél mezőnyt fel lehetne sorolni potenciális bajnokesélyesként, de a Barcelonában látottak és a saját megérzéseim alapján most kiemelem azt a 10 pilótát, akit a szezonkezdet előtt a legnagyobb konkurenciámnak tartok az év végi győzelemért folytatott harcban.

A 2019-es szezonra való felkészülésről…

Idén már túl vagyunk két teszten a csapattal, előbb Portugáliában, majd Malajziában jártunk. Utóbbi több szempontból is érdekes volt, először is azért, mert még sosem utaztam ilyen messzire tesztelni. Emiatt kicsit át is kellett állítanom az agyamat, hiszen az egésznek olyan hangulata volt, mintha egy versenyhétvégére érkeztem volna meg. A Kuala Lumpurban való landolást követően a reptérről egyből mentem a pályára, hogy minél előbb egyeztetni tudjak a mérnökökkel, majd másnap kora reggel pályabejárással indítottuk a napot. Kicsit furcsa érzés volt, hogy ezt nem a versenyhétvégék izgalma követte, de a teszten sem unatkoztunk, reggel kilenctől délután ötig szinte megállás nélkül köröztünk a sepangi pályán. Azért mondom, hogy „szinte”, mert volt két kisebb szünet egy-egy teljesen váratlan és hihetetlen intenzitású esőzés miatt. Úgy ömlött az eső, hogy három méterre nem lehetett kilátni az autóból, ezért muszáj volt begurulnunk a boxba. Ha a WTCR idei szezonzáróján is lesz egy ilyen zápor, az igencsak megkeverheti majd a lapokat…

2018 igen hullámzó év volt a pályán: akadtak benne szép pillanatok és sok rendkívül bosszantó is. A szezon végén sokfajta érzés kavargott bennem, ezek közül azonban egyértelműen a hiányérzet volt a legerősebb, amiért nem sikerült megnyernem a bajnokságot, ahogyan azt elterveztem. Most annál elszántabban várom 2019-et, hogy megszüntessem magamban ezt a hiányérzetet. Végre elmondhatom, hogy jövőre is ott leszek a WTCR rajtrácsán, és továbbra is a Hyundai Motorsport gyári versenyzőjeként.

Hongkong érintésével utaztam haza Makaóból, és hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy rögtönzött baráti nyaraláson lennék, mert Johanna mellett egy kisebb magyar társaság is velem tartott, amely részben miattam utazott el a WTCR szezonzárójára. Miközben a többiek ajándékvadászatra indultak egy bevásárlóközpontban, leültem egy padra, gondolataim pedig nemcsak a Makaóban történtek, hanem a jövőm körül is forogtak.

Azzal a ténnyel, hogy az autósport veszélyes, minden versenyzőnek együtt kell tudnia élni, mert a félelemérzet nem lehet erősebb a sebesség iránti vágynál. De van egy-két olyan pálya a világon, amelyen úgy ülsz be az autóba, hogy tudod jól, egyetlen apró hibának is komoly baleset lehet a következménye. Ilyenkor másként érzed magad a kocsiban. Minden érzékszerved még inkább kiélesedik, pattanásig nő benned a feszültség, mert a határaidon táncolsz. Makaó pontosan ilyen pálya.

Hazafelé három különböző repülővel utaztam Japánból: előbb egy belföldi járattal mentem Tokióba, onnan Frankfurtba repültem, majd haza Magyarországra. A hosszú út alatt viszonylag sokat tudtam aludni is, ami mindig segít az események higgadt értékelésében, de most hiába utaztam át a fél világot, amikor hazaértem, még mindig a következő szó jutott először eszembe a szuzukai versenyhétvégéről: bosszantó.

Utazás szempontjából sűrű volt a programom, hiszen hétfőn késő délután értünk haza Johannával és Mirával az Európa-kupás szezonzáróról Barcelonából, de kedd hajnalban már újra útnak indultam a repülőtér felé, hogy egy frankfurti átszállással célba vegyem Tokiót. Egy biztos: sokkal pozitívabb hangulatban tértem most vissza Ázsiába, mint amilyenben október elején a kínai WTCR-versenyhétvégék után hazaérkeztem onnan.

Bevallom, az elmúlt két kínai versenyhétvége után eléggé csalódott voltam , és most éppen egy olyan jó hírre volt szükségem, minthogy idén először autóba ülhetek a saját csapatomban, a M1RA-ban is.

amelyen természetesen szeretném a tapasztalatommal segíteni a csapatot és Nagy Danit a minél jobb bajnoki helyezés elérésében. Ez a hétvége most nem rólam szól majd, hanem a reményeim szerint róluk.

Van az a furcsa helyzet, amikor az agy tudja, hogy mi a realitás, de a szív minden ésszerű érv ellenére is rendíthetetlenül remél. Pontosan így éreztem magam, amikor múlt héten megérkeztem Vuhanba, ebbe a közép-kínai városba, amelynek az utcai pályájáról addig szinte semmit sem tudtunk.

Most jól jön, hogy nincs megállás a WTCR programjában, és alighogy véget ért a ningpói hétvége Kínában, máris ráfordulunk a vuhani versenyekre. Bevallom, még egy-két nap távlatából is rendkívül bosszantanak a legutóbbi fordulóban történtek, de nem akarok benne ragadni egy buta negatív spirálban, ezért örülök neki, hogy az idő rövidsége miatt lehetőség sincs az önsajnálatra, mert egyből jön a következő kihívás. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a ningpói eseményeken csak úgy tovább lehet lépni. Muszáj érzelemmentesen kielemezni a hibákat.

Azok után, hogy legutóbb két és fél hónappal ezelőtt rendeztek versenyt a WTCR-ben, amikor ráadásul megszereztem a szezonbeli első futamgyőzelmemet Szlovákiában, természetes lenne, ha azzal kezdeném a blogomat, hogy mennyire izgatottan várom a kínai folytatást. De be kell vallanom, hogy nagyon nehéz szívvel vágtam neki az útnak, amely Bécsen és Pekingen keresztül vezetett a világkupa hétvégi fordulójának helyszínére, Ningpóba.

Michelisz Norbert szurkolói kérdésekre válaszolt, amiből többek közt az is kiderült, hogy ki lett a második kislánya keresztapja és melyik három Forma–1-es autót próbálná ki.

Ha valaki a szezon előtt azt jósolja nekem, hogy a WTCR nyári szünetét a bajnokság harmadik helyén töltöm, akkor kicsit csalódott lettem volna. De látva azt, hogyan alakult a szezon eddigi része, mennyi dobogós, sőt akár futamgyőzelmi esélyt veszítettem el rajtam kívül álló okok miatt, akkor inkább megnyugvással tölt el az, hogy ezzel együtt is ott vagyok a bajnoki cím legnagyobb esélyesei között, mert ez azt jelenti, hogy erős a csomagom.

Most érzem magam a legjobban egy versenyhétvége után ebben a szezonban, ami azért érdekes, mert szombat délben még semmi esélyt nem láttam arra, hogy a Slovakia Ringről pozitív hangulatban távozom majd. A második időmérő jelentette a fordulatot szombat délután, amelyen be kell vallanom, kicsit dühből is vezettem. Őszintén szólva ott és akkor féltem, hogy túlságosan is elragadnak az indulataim az autóban…

Múlt hétvégén szívem szerint én is autóba ültem volna a Hungaroringen a TCR Európa-kupában, annyira jó volt látni azt, ahogyan a M1RA minden egyes tagja tette a dolgát. Már egy ideje nem tudtam személyesen ott lenni a csapat mellett egy versenyhétvégén, így most szembesültem azzal, hogy milyen sokat fejlődtek a srácok, mennyivel bejáratottabbak lettek a folyamatok. Szóval azt mondogattam magamban, de jó lenne ebben a közegben versenyezni! Ez amúgy könnyen össze is jöhetett volna ezen a hétvégén…

Rám bízta a döntést az orvos, hogy az ismertetett kockázatok ellenére bevállalom-e a versenyzést a sérült jobb csuklómmal. Bevállaltam, és harmadik helyezésnek nagyon régen örültem annyira, mint vasárnap este Vila Realban. Egyszerre éreztem büszkeséget, hálát és megkönnyebbülést. Büszke voltam, mert kibírtam a fájdalmat, hálás voltam, hogy a csapat éjt nappallá téve megjavította az autómat, és megkönnyebbültem, amiért komolyabb következménnyel járó rásérülés nélkül megúsztam a versenyhétvégét.

Sikerült feltöltődnöm az elmúlt hetekben, nem is emlékszem, hogy mikor töltöttem legutóbb ennyi időt otthon. A két pici mellett persze nem a jó nagy alvásokról szólt ez az időszak, de a Vila Real-i versenyhez közeledve tudatosan figyeltünk arra Johannával, hogy az elmúlt napokban fizikailag is kipihenjem magam, és készen álljak a szezon újabb kihívására.

Miután Pünkösd hétfőn leintették a harmadik futamot Zandvoortban, és véget ért a szokásos csapatértekezletünk, abban a pillanatban átvedlettem versenyzőből családapává. Autóba pattantam, és másnap reggel kilenckor már Pécsre értünk a Hollandiába is velem tartó édesapámmal. Azóta csak egy olyan nap volt, amikor egy kis időre elszakadtam a két kislányunk és Johanna mellől, amikor az M4 Sport monacói Forma–1-es közvetítése miatt Budapestre utaztam.

Amióta hazaértem Németországból, az elmúlt napokat úgy szerveztük meg Johannával, hogy csak négyesben voltunk Mirával és Emmával. Azt nem állítom, hogy teljesen ki is pihentem a nürburgringi versenyt, mert a picik tettek arról, hogy éjszakánként is bújhassam a telemetria-adatokat... De nagyon jó volt családi légkörben kicsit kiszakadni a külvilágból, ami olyan jól sikerült, hogy több mint egy napig észre sem vettem, hogy lemerült a telefonom.

Tizenkét órás autóutat tettem meg Németországból hazafelé, ami alatt nemcsak időm, hanem jó társaságom is volt ahhoz, hogy átgondoljam a Nordschleifén történteket, hiszen édesapám jött velem. Amikor nekivágtunk a maratoni útnak, egyértelműen a csalódottság szó fejezte ki leginkább a lelkiállapotomat. De vasárnap hajnalban, amikor Pécsre érve kiszálltam a kocsiból, azt már úgy tettem, hogy nem dőlt össze a világ. Hasonló érzések kavarognak bennem, mint a marokkói szezonnyitó után: sikerült pontokat gyűjtenem, de nem jött ki a maximum a lehetőségeimből.

Olyan gyorsan történt minden az elmúlt bő egy hétben. Alig voltunk túl a hungaroringi WTCR-hétvégén, amikor múlt kedden már a Nagy Futamon vettem részt Budapest belvárosában. Nem vagyok hozzánőve a telefonomhoz, de aznap a szokásosnál gyakrabban forgattam a kezemben, sokkal többször tapadt a tekintetem a képernyőjére. Reggel úgy indultam el Pécsről, hogy Johanna már érezte, hamarosan itt az ideje Emma érkezésének.

Ugyanakkor bármilyen sok pontot is szereztem az elmúlt hétvégén, bosszant, hogy két pole pozícióból egyet sem váltottam futamgyőzelemre. Van, amikor egy 5–7. helyezésnek is őszintén tudok örülni, de most hiába álltam fel kétszer is a dobogóra, be kell ismernem, hogy nem hoztam ki a maximumot a lehetőségeimből.

Álltam a dobogó legfelső fokán és füstölt el az autóm a felvezető körön. Nyertem több mint hét másodperces előnnyel és mondtam le összetörve a világbajnoki címről. Megjártam a mennyet és a poklot, kóstoltam az édeset és a keserűt. Voltam az ország legbüszkébb és legcsalódottabb embere.

Nyolcadik éve készülök a hazai versenyekre, és megtapasztaltam már szinte mindent magyar földön. Egyvalamit megtanultam:

Volt időm nyugodtan végiggondolni a marokkói szezonnyitó eseményeit, mert csak hétfőn este indult hazafelé a repülőjáratom. Nem emlékszem az elmúlt tíz évből olyan versenyhétvégére, amikor ennyi műszaki probléma hátráltatott volna, de amikor hétfőn reggel a szálloda étkezőjében ücsörögtem a kávém felett, egyáltalán nem drámai hangulatban idéztem fel magamban a történéseket. Sőt ha lehet, még inkább bizakodó és pozitív vagyok most a szezonnal kapcsolatban, mint voltam egy héttel ezelőtt!