A kiterjesztett valóság (augmented reality, AR) a sima valóság és a virtuális valóság (virtual reality, VR) egymásra hatásából, összeolvadásából keletkezik, de eddig az AR főleg Hollywoodi filmekben meg pr-ízű játékokban tűnt fel, a rögvalóságot az istennek sem sikerült kiterjesztenie – kivéve az olyan nagyszerű kezdeményezéseket, mint a nemrég bemutatott zombiüldözős alkalmazás.

Aztán június közepén megjelent egy mobiltelefonos szoftver, a Layar, amit készítője, egy holland cég a világ első AR böngészőjének nevezett, és meggyőző erejű videón mutatta be, mit tud.

A Layar az androidos mobiltelefonokba épített kamera, műholdas helyzetmeghatározó és iránytű segítségével azonosítani tudja a valós világ valós objektumait. A középületekről megmondja, mi van bennük, az eladó házakról, hogy mennyibe kerülnek, a szállodákról, hogy van-e bennük szabad szoba, és ha igen, mennyibe kerül. Na, ez az igazi kiterjesztett valóság. Terminátor a Mátrixban, vagy fordítva. De mihez kezd vajon a Layar a saját zsírjában konfitálódó, késő augusztusi Budapesttel?

Augmented Hero

Állunk a Duna Plaza oldalában, magasra tartott mobiltelefonnal (HTC Hero), félig idióta turistát, félig szigorú geodétát idéző pózban, és várjuk, mi okosat mond a Layar a Duna Plazáról. Semmit. Ahogy a neve is utal rá, a Layar rétegekkel dolgozik: a kamera veszi az épület képét, és attól függően, hogy milyen réteget kapcsolunk be, megjeleníti a hozzá tartozó információt többek között a Wikipediáról, a Flickr-ről, a Greenbookings-ról és a Qype-ról. A Duna Plazáról egyik sem tud semmit, cserébe a Wikipedia felismer számos említésre méltó objektumot. A képernyőn megjelenő gömbök mutatják a Gyöngyösi utcai metrómegállót, a „Szusza Ferenc Stadiumot” (Újpest) sőt a „Budai II. László Stadiumot” is (Rákospalota), és a távolban folyton felsejlik Pestújhely, mint kihagyhatatlan látványosság.

A telefon kijelzőjén megjelenő rács nem sokat számít, a program láthatóan nem magukat a tereptárgyakat ismeri fel (a Duna Plazától Pestújhely egyáltalán nem is látszik), hanem a gps-adatok alapján ismeri a pozíciót, és olyan helyeket jelenít meg, amelyeket a Wikipedia cikkírói elláttak geotagekkel (a helyszínhez kapcsolt földrajzi koordinátákkal.) Látványosabb, mint amilyen hasznos, bár kétségtelen, hogy eltévedt turistákon sokat segíthet, ezt azért a sima Google Maps is tudja.

A Layar nem ismeri fel a Váci úti Ibis Hotelt sem, helyette a Hegedűs Gyula utcai Adina Apartment Hotelt ajánlja, és a Lehel téri templommal sem tud mit kezdeni, viszont látni véli a Hősök terét, a Szépművészeti Múzeumot és a legközelebbi metróállomást. A Nyugati pályaudvart azonban magabiztosan azonosítja Nyugati railway stationként, és ha akarnánk, egy kattintásra mindent megtudhatnánk az épületről, a nagykörúti Corinthia Grand Hotelnél pedig megtörténik a csoda: a Greenbookings réteg örömmel közli, hogy a szálloda ötcsillagos, 41 méterre van tőlünk (a körút másik oldalán), és már 111 dollárért van szabad szoba.

Ez utóbbi állítást ellenőrizzük is: a recepciós közli, sőt írásba is adja, hogy egy „standard szoba” adóval 151 euróért lenne aznap estére, plusz 28 euró a reggeli, de a meglepő árkülönbséget betudjuk annak, hogy a neten mindig olcsóbban lehet szobához jutni, mint az utcáról beesve.

Kifejezetten megnyugtató, hogy a Layar hiányosságaiért csak magunkat okolhatjuk: ha például a Wikipedián minden Budapesti épület rendesen meg lenne címkézve, a tökéleteshez közelítene a kiterjesztett valóság.

És a Layarben amúgy sem az az érdekes, hogy mit tud most, embrionális állapotában, hanem hogy mire lesz képes 1-2 év múlva. Ijesztően hangzik, de nem nehéz elképzelni, hogy egy derűs nyári napon egy arckereső pluginnal augmentált Layar büszke tulajdonosaként rójuk az utcákat, ha szembejön valaki, ráirányítjuk a kamerát, és máris tudjuk, mennyi idős, hol dolgozik, miről twitelt utoljára, és vannak-e közös ismerőseink a Facebookon. Akkor kell majd elköltözni egy lakatlan szigetre.