Olyan ínséges időket élünk, hogy egy Google Wave-accounttal jobban lehet csajozni, mint egy piros Porsche 911-gyel. De mire ez a felhajtás? Szereztünk egyet, és kipróbáltuk a Google forradalminak kikiáltott üzenetküldőjét, ami a cég szerint olyan, ahogyan az email kinézne, ha ma találták volna föl, és nem ötven évvel ezelőtt.
Ha még nem tudnák, mostanában az a legnagyobb májer, akinek van Google Wave-accountja. Annál, akinek van Google Wave-accountja, már csak egy nagyobb májer létezik: az, aki meghívókat is tud küldeni. A Google-nek szeptember végén sikerült úgy elindítania az új levelező nyilvános tesztjét, hogy a wave-ezés körül kisebb hisztéria alakult ki, mert kipróbálni csak várólistás sorban állás után, vagy meghívóval lehet. Így akinek már sikerült accountot szereznie, fensőbbséges arckifejezéssel jár-kel a világban, akinek meg nincs, a net legsötétebb bugyraiban ácsingózik érte, kiszolgáltatva magát a meghívókufárok kényének-kedvének.
De mire ez a felhajtás? Arra, hogy a Google Wave a beharangozók szerint forradalmi alkalmazás, az email jövője, vagy a jövő emailje, új paradigma, amely alapjaiban változtatja meg kommunikációs szokásainkat.
Ha belépünk, ebből elsőre annyi látszik, hogy a Wave-ben az üzeneteket nem üzenetnek, hanem wave-nek (hullámnak) hívják, és ennek megfelelően nem is annyira a postai levelekre hasonlítanak, hanem wikibejegyzésekre, amelyeket elküldésük és kézhez kapásuk után is lehet szerkeszteni. Új üzenet írása helyett tehát indítsunk egy új hullámot, és válasszuk ki a kontaktlistából a címzetteket, vagyis az induló beszélgetés résztvevőit. Ők, ha éppen bent vannak a Wave-ben, élőben láthatják, ahogy fogalmazzuk, esetleg módosítjuk az üzenetet, kitöröljük a helyesírási hibákat, nagyjából úgy, ahogy az azonnali üzenetküldőkben szokás. A wave-eket valós időben lehet formázni, már akinek arra van gusztusa, és fel lehet díszíteni őket nagyjából az összes fajta netes tartalommal, amit eddig feltaláltak, a beágyazott YouTube-videóktól a szavazásig. A gadgetgyártásra szakosodott külső fejlesztők egyre nagyobb ütemben ontják a kiegészítő minialkalmazásokat, ezeket jórészt az xml-fájlokra mutató linkek formájában lehet a wave-ekbe illeszteni, a többi hullámlovas nagy örömére.
Aki akar, publikus wave-et is indíthat, ehhez a résztvevők közé fel kell venni a public@a.gwave.com nevű felhasználót, és onnantól mindenki látja, mit üzennek egymásnak a Female Geekek, nem is beszélve azokról a tudósokról és posztgraduális hallgatókról, akik arról indítottak publikus wave-et, hogyan alkalmazható vajon az újfajta levelezőrendszer a filozófiaoktatásban.
Külön érdekesség, hogy egy-egy hullám története a Playback gombbal lépésenként visszajátszható, vagyis pontosan látni, hogyan néztek ki az üzenetek, mielőtt törölték volna őket, ki mit módosított a hullámokon, és mikor jelentek meg a beszélgetés új résztvevői. És létezik hátbaszúrós pletykaüzemmód is, nagyjából annak a megfelelője, mint amikor egy sokrésztvevős csetszobából ketten elvonulnak privátba , és ott beszélik ki a többieket, csak ezt a Wave nem privinek hívja, hanem pingnek.
Az azonnali cset és a hagyományosan aszinkron email integrációja mellett a Wave legnagyobb vívmánya kétségtelenül az, hogy leszámol az utóbbi kommunikációs forma nehézkes, múlt századi, kinőtt postásegyenruhára emlékeztető rekvizítumaival, mint a csatolmány, a címlista meg a bcc. A Google azt mondja, hogy a Wave úgy néz ki, ahogyan az email kinézne, ha most találták volna fel, és nem fél évszázada, és ez a Google szempontjából nyilvánvalóan igaz, hiszen a Wave-et a Google találta fel. A Wave azonban nem kizárólag technikai szempontból érdekes: a New Scientist egyenesen a Wave pszichológiájáról beszél, amikor szakértők segítségével azt boncolgatja, hogyan változtathatja meg kommunikációs szokásainkat az azonnaliság, a korrekció lehetősége, a közvetlen visszacsatolás és a többi olyan funkció, amely a klasszikus emailből hiányzik.
A Wave-et ezzel együtt máris sokan szidják (különösen hegyes tüske a szokatlan gördítősáv), az élen a volt microsoftos sztárbloggerrel, Robert Scoble-lel, aki szerint a Wave egyesíti magában az azonnali üzenetküldők és az email hátrányait, nevezetesen az inproduktivitást. Scoble szerint a Wave-en túl nagy a zaj, az újonnan módosított hullámok nem jelennek meg legfelül, ezért átláthatatlanok az események, és a Wave sokkal rosszabb, mint akár az RSS, akár a Twitter vagy a Friendfeed.
Ha mindezek után mégis wave-ezésre adnák a fejüket, készüljenek hosszú, dolgos hétköznapokra, mert a Wave teljes embert kíván. Eleinte unatkozni fognak, mert nyilván nem lesz egyetlen ismerősük sem, akinek írhatnának – legalább megtudják, milyen magányosak lehettek a hatvanas-hetvenes évek pionírjai, miután feltalálták az emailt. Aztán csak akad majd egy-két levelezőpartner, és felfedezik maguknak a nyilvános wave-eket, onnantól viszont nincs kegyelem: egyszerre ezernyi nyitott ablak, szinte követhetetlen, valós idejű cset beágyazott Rick Astley-videókkal, árverésekkel, hűtőmágnes-versekkel és személyre szabott térképekkel. A Facebook és a Twitter ehhez képest pasziánsz.