Az első videojátékos élmény sokaknak olyan meghatározó volt, hogy az ősi pixelek látványa egy letűnt korszellemet is megidéz. Vagy legalább képzeletbeli pedagóguscsöcsöket, mint Szily Laci esetében:

Ha életem első videójátékára gondolok, most is egyszerre áraszt el a rettegés és a mocskos – bár sajnos teljesen elméleti – szex emléke. Talán a Kis Attila mondta egy nap az általánosban, hogy  Szövetség utcában van egy játékterem. Elmentünk egyszer és onnantól kezdve fél éven át ott vertem el minden pénzemet, miközben egyszerre izzadtam a félelemtől és az erotikus gondolatoktól. A játékterem ugyanis pont szemben volt egy „plasztikai sebészet” feliratú táblával, viszont rajtunk kívül csak cigányok jártak oda, és ha elfogyott a pénzük, elvették a miénket. De mi kitartottunk, mert közben végig arra számítottunk, hogy egyszer csak átjön szemből egy frissen felpumpált csöcsű szextanárnő. Lelövöm a poént: sosem jött, cserébe ott volt a csodálatos Frogger. Képzeljék el, egy békával kell átugrálni egy út túloldalára úgy, hogy ne üssenek el a különböző sebességgel érkező járművek! Egy ilyen csoda minden próbatételt megért.

A játékterem egészen más volt, mint otthon, kanapé előtt játszani. Amikor valaki azt mondja, „engem az utca nevelt”, nyugodtan az utca részének lehet tekinteni a füstben úszó, homályos játéktermeket is. Anarki erről már nyolc éve vallott az Indexen, most csak idézzük:

Szakadt kisvárosunk a nyolcvanas évek elején összesen két high-tech csodával büszkélkedhetett: a tízemeletes házban üzemelő lifttel és a Jereván presszó sarkába állított játékgéppel, a Phoenixszel. A két csoda egyből külön táborokra osztotta a szabadidő kulturált eltöltésére vágyó ifjúságot: az egyik tábor liftezni járt a tízemeletesbe, a másik meg lövöldözni a Jerevánba. Mi lenéztük a vidámparkozókat; az utóbbi táborba tartoztunk, természetesen. A Phoenix apánk volt, anyánk, bébiszitterünk és osztályfőnökünk egyben.

Persze a játékterem a fiatalabb korosztályoknak már csillogóbb, kevésbé szocreál szórakozást jelentett. Például Richárdnak, akinek már nem kellett beérnie 8 színnel:

A játéktermi Bad Dudes vs. Dragon Ninjával egy csoda folytán már 1988-ban találkoztam. Ez csak azért meglepő, mert a játék ebben az évben jelent meg, viszont a Kárpát-medencében a játékmegjelenésekre is kihatott a kor alternatív időszámítása. Biztosan nem ez volt az első játékélményem, de ez volt az egyetlen gép a füstös-büdös játékteremben, aminek emlékszem a címére. Nehezen felejthető: a videotékában ilyen címeket szoktak aggatni azokra a filmekre, amik annyira jók, hogy csak videón adták ki őket. A játék pont ugyanilyen volt. Szellemiségében a kúrós-kardozós amerikai akciófilmeket idézte, vagyis két izomagyú állattal kellett lilára verni a kék, piros és fekete nindzsákat, hogy a játék végén megmenthessük az amerikai elnököt. Igen, ez éppen olyan borzasztó, mint amilyennek hangzik, de 88-ban ez maga volt a virtuális valóság. Aztán néhány éve ismét találkoztam vele, amikor elindítottam a MAME emulátorral. Emlékszem, mennyire mellbevágó élmény volt ismét találkozni vele; rádöbbenni, hogy mennyire ócska és jellegtelen, primitív köcsögség az egész. Régen minden jobb volt, és a DragonNinja is csak régen volt jó.

Vagy a képszerkesztő Daninak, aki a főváros egyik legendás árkádjában kezdte:

Bár én már Windows 3.1-től felfelé szocializálódtam, játékterembe, „arkádba” nagyon szerettem járni. A mostani Centrál Kávéház helyén volt a kilencvenes években a Wizards játékterem, ott toltam a Star Wars Arcade-ot, kábé 8-9 éves lehettem. Mivel akkor közel laktunk ezért a hétvégi fülrágás témája nálam ez a szent hely lett egy idő után, persze a szellemi fejlődésemet féltő édesanyám havi egyben maximálta a zsetonfesztek számát.

Vannak aztán olyanok, akik a Videoton magyar csodáival váltak gémerré. Mint a hírszerkesztő Szalma-Baksi Feri, aki bizonyára a Videoton TV játékot érti „gombtekergetős pálcikatenisz” alatt:

Az első videojátékom a klasszikus gombtekergetős pálcikatenisz volt, egy 36 centis fekete-fehér tévére kötöttük, a csodájára jártak a szomszédok, persze, nem a tenisz, hanem a célbalövős játék miatt. Tartozott hozzá egy pisztoly is, amivel a képernyőn szaladgáló téglalapra kellett lőni. Aztán jött a csoda, a C64, volt, hogy a rádióból vettük fel kazettára a játékokat, de persze a legtöbbet egymástól másoltuk.

Az Index egyik programozója, Frivo is Videotonnal kezdte, de hamar váltott az egyik legjobb C64-es csodára. Nem tudjuk megvetni érte.

Az első videojáték, amivel valaha játszottam, a klasszikus Videoton TV játék volt, tenisszel, hokival meg fallabdával. Még nyaralni is magunkkal vittük. De ez már olyan régen volt, hogy a bátyámtól kellett megkérdeznem, hogy jól emlékszem-e rá. Ami az első igazi játékélmény volt, azaz olyasvalami, ami fölött órákat bírtam ülni, és olyan addikciót okozott, hogy azzal álmodtam, az a Boulder Dash volt, a kedvenc játékom C64-en. A 320*200 pixeles vetkőzőspóker-játékok sem értek fel azzal az élvezettel, amit az okozott, amikor sikerült befejezni egy pályát a Boulderben. Változatos szörnyek (volt vagy hatféle), kreatív labirintusok, őrületes logikai fejtörők – egyszóval ez volt a kor Half-Life-ja. Azóta is visszasírom, évekkel később a játék pc-s másolata, a Supaplex sem tudta megidézni azt a hangulatot.

A filmrovatos Gyula beszámolója pedig úgy indul, mintha egy cipősdobozban lakó, szegény utcagyerek panaszait hallgatnánk: magának kellett játékokat írnia a Videoton gépére. Szerencsére aztán minden jóra fordul.

Nekünk először Videoton TV Computerünk volt a nyolcvanas években, sakkprogrammal és egy hamburgerkészítő játékkal, de ezek olyan unalmasak voltak, hogy gyorsan megtanultam inkább fateromtól a BASIC programnyelvet (szakközépiskolában tanította, ezért kellett otthonra is a gép), és elkezdtem szöveges kalandjátékokat írni, ahol minden második kanyar halálos volt. (10 PRINT "Egy T elágazáshoz érkeztél. Balra mész vagy jobbra?" 20 INPUT A$ 30 IF A$="balra" THEN PRINT "Rálépsz egy kőre és karók csapódnak ki a falból. Meghaltál.")

Az egyik általános iskolai osztálytársamnak viszont volt Nintendója, amin péntekenként suli után estig nyúzhattuk a Contrát és a Battle Cityt. Nem messze tőlük a másolt VHS-kazettás haverunk lakott, akinek a bátyja petárdákkal és C64-es játékokkal is seftelt, de pont ezért mi, kicsik csak nagyon ritkán tudtunk sorra kerülni (náluk Robocopot, GI Joe-t, Last Ninját és Ghostbusterst toltunk). A játéktermes időszakból csak a szolnoki Zöld ABC előterében felállított Space Invaders-gép maradt meg, illetve hogy A Nagy Mortal Kombat-Street Fighter Háborúban én streetfighteres voltam, de csak azért, mert kizárólag Blankával tudtam leverni többieket (mindig csak ráztam az áramtámadással).

Nem csoda, hogy sokan a Commodore 64-nél kötöttek ki, ez volt a nyolcvanas évek legnépszerűbb játékgépe. Techrovat Hancu is ezen kezdte a pályafutását:

Super Pipeline (ejtsd szigorúan: szuper pipelíne), 1984-85 táján, apám munkahelyén, az eredetileg a raktárkészlet nyilvántartására szolgáló, nyilván iszonyú drágán beszerzett C64-en. Hogy joystickokat miért vett hozzá a MÁV, elképzelésem sincs, de máig hálás vagyok érte. Fura módon a játék zenéje maradt meg bennem a legjobban, nem az, ahogy a csővezetéken ide-oda mászkálva bogarakat meg szörnyeket kellett lelövöldözni, és menekülni előlük. Nagyon sokszor végigjátszottam, de sosem tudtam megunni. Volt még a lemezen pár másik játék is, egy autós, egy síelős meg egy mászkálós (utólag Pit Stop 2-ként, Skiként és Impossible Missionként azonosítottam őket), de azok a Super Pipeline bokájáig sem értek fel.

A Velvet Vincze Ádáma pedig vallomása alapján egy katonai magazinnál is lehetne újságíró:

A legeslegelső a Choplifter C64-en, úgy 1987-88 körül, irgalmatlan rákattanás, és konkrét veszekedések a gép körül, természetesen vendégségben. Néhány hónappal későbbről – amikor addig hisztiztem, amíg apámék besíboltak egy C64-et Bécsből – két soha nem feledett név: a Saboteur és az Ace sorozat. Jóval később meg a Doom, a Quake, az Unreal Tournament meg a Counter-Strike orrvérzésig, aztán itt kábé ki is fújt az egész, és ebből a felhozatalból talán látszik is a meglehetősen egyoldalú személyiségem: gyilkosság, robbantás, vérengzés.

És ki hinné, hogy a C64 olyan szunnyadó tehetségeket fedezett fel, mint a sportrovatos Joó Gabit, akit aztán tragikus módon hidegen hagytak a videojátékok?

Úgy húsz éve játszottam utoljára, de C64-en volt Forma-1-es játék úgy 1988 körül, barátaimnál játszottam joystickel, verhetetlen voltam. Egy-két év múlva jött a piacon megvehető játékkonzol, szintén joystickes, azt is barátoknál játszottam, volt rajta egy repülős program, szűk folyosókon kellett repülni és kilőni a szembejövőket és üzemanyagot felvenni. Ebben végigcsináltam az egész pályát úgy, h újrakezdődött a játék, a szülők is csak bámultak.

Hogy a C64 nem csak a férfiak szórakozása volt, arra sales-es Bori a példa. Azok a boldog békeidők, amikor a Gun Dog neve még Kacsalövészet volt!

Mivel van egy öcsém, akivel nincs köztünk nagy korkülönbség, lényegében vele együtt kezdtem el játszani, leginkább multiplayer játékokat. Az első gépünk egy Commodore 128D volt (már lemezes), és lényegében az összes multiplayer játékot kipróbáltuk. Az első talán az International Karate volt, de kedvenceink közé tartozott a Spy vs Spy (amit 7-8 évesen csak szpí vs szpí-nek hívtunk), az olimpiás játékok, a kacsalövészet és a Bruce Lee. Az egyszemélyes játéknál az elsők között volt a Doriath (itt képes voltam joystickkal verni a monitort, annyira idegesítően nehéz volt pár helyen), az Agent U.S.A (sose jöttünk rá, hogy mit kellett volna csinálni benne) és az Usagi Yojimbo.

Slezák Zsolt is C64-en találkozott első játékával, és a mai napig hűen áldozik neki:

A Bubble Bobble, valamikor 1988-89 telén ez volt az első játék, amit a Mariahilferen vásárolt kazettás C64 mellé kaptam. Komoly dilemma előzte meg, hogy Impossible Mission 2 legyen vagy egy második joystick, végül a két joystick lett, mert a Bubble Bobble-lal ketten is lehetett játszani. Ez volt talán az első olyan telem, amikor többet voltam a lakásban mint kint a hóban. Hosszú heteket vett el az életünkből, és a mai napig előszedem, ha mást nem, az online verziót.

Az ember azt hinné, hogy a CS-legenda Kodiak első játéka egy Desert Eagle volt, de nem, C64-en kezdte ő is, mint oly sokan.

1987-ben édesapám egy madisoni ornitológuskonferenciáról egy C64-el és egy flopimeghajtóval tért haza. A panelban a haveroknak mind magnójuk volt a C64-hez, így tekergethettek, meg jegyzetelhették, hogy melyik játék hol van a kazettán, ehhez képest a flopi sokkal gyorsabb és praktikusabb volt. Az első játék, amivel játszottam, talán a Boulder Dash volt, de öcsémmel folyton a TV előtt ültünk és vagy az Intern Karatéval püföltük egymást, vagy a Pitstop II-vel versenyeztünk. A Pataky Művelődési Házban vettük a másolt játékokat húszasával. A kedvencem a Defender of the Crown volt, amiben egy szász vagy normann nemessel kellett Angliát meghódítani. Volt benne lovagi torna, várostrom és még Robin Hood segítségét is lehetett kérni. Sajnos valami hiba miatt, amikor a nemes hölgyet akartam kiszabadítani, hogy nőül vegyem, mindig lefagyott, így a csajokról folyton lemaradtam.

Persze a C64-tulajdonosok mellett ott volt a spectrumosok népes tábora, így sokan ezen a 8-bites gépen vesztették el játékszüzességüket. Mint a tech/tudomány rovat vezetője, Stöki...

1984 nyarán történt, szüleim délutáni napközibe deportáltak öcsémet és engem, azzal a szándékkal, hogy ott majd nem keressük a bajt, és még azt is megtanuljuk, hogyan kell használni a compjútert. A napköziben elkoptatott ZX Spectrumok hevertek, és két dolgot valóban megtanultam a segítségükkel: olyan programot írni, ami fagyitölcsért rajzolt ki (10 FOR n=1 TO 100; 20 CICRLE n,n,n; 30 NEXT n), illetve öcsémet folyamatos terrorban tartani, mert csak az ő gépén futott a Jetpac, de mégiscsak én voltam az erősebb. A Jetpac volt így az első maradandó játékos élményem, egészen le voltam nyűgözve az összetettségétől: az űrhajóssal nemcsak össze kellett rakni egy rakétát, de még fel is kellett tölteni üzemanyaggal! Persze mindezt fekete-fehér képernyőn élveztük, évekkel később tudtam meg, hogy a Jetpac valójában színes játék.

...vagy a videós Szabó Péter, aki aztán Nintendóra nyergelt át.

Spectrumon játszottam először, nagyjából ötévesen. Egy játékra emlékszem, ahol egy Pac-Man-szerű labirintusban egy űr-tengerészgyalogossal kellett rózsaszín farkasokra lőni. (Ez bizonyára a Wizard of Wor lesz – a szerk.) Nagyon féltem tőlük, csak egyszer sikerült eljutnom a harmadik pályára. Hatodik szülinapomra megkaptam az egyetlen dolgot, aminek még egy Kinder-tojásnál is jobban örültem: egy Super Nintendót (ez ma, 18 évvel később is működik). Rengeteget játszottam Super Marióval, de anyukámnak sokkal jobban ment, és ez nagyon bántott. Azután jött a Donkey Kong Country térhatású megjelenítéssel, esőben támadó krokodilokkal és banánbarlangokkal. Azóta egy játékkal sem játszottam ennyit.

A szintén videós TBG öccse, Gergő pedig mai napig tűzbe jön, ha szóba került a jó öreg Speccy.

Spectrum rulez, óriási hangulata volt 48 kilobájtból. Kivételes alkalomnak tűnt a kazettás betöltés miatt, hiszen bármikor előfordulhatott, hogy a szalag hibája miatt utoljára játszottál az adott játékkal, pláne, hogy érthetetlen módon csak néha töltötte be. Betöltés közben lehetett melegszendvicset sütni. A gumigombos billentyűzetről sem csak az jut eszembe, hogy hamar ínhüvelygyulladást lehetett szerezni, és hogy komoly fizikai meló volt végigjátszani egy vasárnapot, hanem az, hogy egyrészről elnyűhetetlen volt, másrészről a gumigombokról jól le lehetett törölni a melegszendvics zsírját.

OPQAM volt a sztenderd kezelési mód a legtöbb játéknál, ezt soha nem fogják a spectrumosok elfelejteni (OP - balra-jobbra, QA - fel-le, M - tűz/gáz). Kedvenc játékaim az Outrun (a Need for Speed elődje, innen ered az azóta is szakadatlan autóbuzériám), a Lotus Esprit (értelme nem volt, de még indexelni is lehetett benne) és a Chaos voltak (az egyik akkori legjobb stratégiai játék). Halvány emlék még a Jetpac és a Manic Miner, ez utóbbi iszonyat nehéz platformos cucc volt.
A pc-s korszakban kezdett elszaladni a fejlődés, és tízesével érkeztek a játékok kislemezen, amik közül az összeset már egész egyszerűen a nagy mennyiség miatt nem lehetett tökélyre vinni. Azért a Doom ultra violence fokozaton végigment, de ha úgy lett volna, mint a spectrumos korszakban, hogy csak az a kevés játék volt, és nem lehetett gyorsan betölteni és bármikor otthagyni, akkor biztos meglett volna a nightmare fokozat is csak pisztollyal.

Aztán persze akadnak olyanok, akik nem emlékeznek már pontosan az elsőre. Ilyen Magdi is, akinek inkább a joystickhoz fűződnek kellemes emlékei.

Biztos Pac-Man vagy valami hasonló játék volt az első, amit kipróbáltam ismerősök gépén, de nem emlékszem rá. Talán azért, mert később sem szerettem ezeket, frászt kaptam mindig, amikor bekerítettek a sárga szellemszerű izék. Amire viszont már emlékszem, azok a C64-es játékok voltak, egy egész kazettányit kaptunk olyanokkal, mint az Impossible Mission, Aztec, Gianna, Tízpróba. Ez utóbbira nagyon emlékszem, mert elég hamar új joystickokat kellett venni miatta, teljesen széttörtük őket a sok ide-oda rángatás közben. Viszont hónapok alatt profi joystickszerelővé váltunk az öcsémmel.

Valószínűleg a Tízpróba (eredeti nevét Daley Thompson’s Decathlon) volt az a játék is, ami a politikarovatos Tenczer Gáborban hagyott mély nyomokat:

A nyolcvanas évek közepe-vége felé, olyan 16-17 évesen átmentem Stark Robi haveromhoz a lakótelepen, aki büszkén mutogatta a rokontól kölcsönkapott kazettás számítógépet, amin a tévére csatlakoztatva olimpiát lehetett játszani. A játékhoz két joystick tartozott, a különböző pixelsportolókat – távolugró, gerelyhajító, stb. – a joystick ide-oda rángatásával lehetett mozgatni, gyorsítani. A legfárasztóbb a síkfutás volt, az ölbe vett joystickot hosszan és vadul rángattuk, háttal a szobaajtónak. már majdnem a célban voltam, amikor egyszer csak női sikolyt, tompa puffanást, majd Robi anyját hallottam, aki fejhangon azt üvölti: „Nem szégyellitek magatokat, itt rejszoltok a nappaliban?!” Szerencsére a seprűnyelet hamar letette, amikor rájött a tévedésre.

És most ön következik, kedves olvasó. Nyitva van a kommentablak, írja meg, ön hogyan találkozott először a videójátékokkal.