Három főhős, egy csodaszép, virtuális homokozó, aminek a déli részén Los Angeles terpeszkedik el, és persze rengeteg erőszak, bűncselekmény és halál. Megjelent az új GTA, és tovább polírozta a nevetségesen sikeres játéksorozat nimbuszát. Meglátszik-e a 265 millió dollár a világ legdrágább játékán?
Nem így kellett volna elsülnie. Megegyeztünk, hogy nem rambózunk, okosan csináljuk ezt a melót. Először jól szituált vevőnek adva ki magam, rejtett kamerás szemüvegben felmértem az ékszerbolt biztonsági rendszerét. Aztán loptunk egy furgont annak a cégnek a telephelyéről, amelyik a rovarirtást intézi a boltban. Ezután már csak altatógázt kellett szerezni, amit a szellőzőbe juttatva kiütöttünk mindenkit az üzletben. Rovarirtónak öltözve, gázmaszkban besétáltunk, és egy perc alatt kiürítettük a vitrineket. Négy guriga plusz az apró – szép fogás, még akkor is, ha ebből két és fél azé a tetű Madrazóé. Már csak le kellett volna lépni, de a kopók túl gyorsan kiértek. Mindig túl gyorsan érnek ki. Így most valahol Los Santos kanálisában száguldva próbálom leszorítani a furgonnal a rendőrautókat, hogy a többiek motoron el tudjanak menekülni.
A Grand Theft Auto V tobzódik a fentihez hasonló akciókban. A bűnözésszimulátor néha olyan, mintha az ember a Szemtől szemben egy jelenetét nézné: nyers, izgalmas, jól megkomponált. Egy merészebb húzás, egy banális hiba, és már lehet újratölteni a játékállást.
A GTA V másik arca viszont egy önfeledt kisgyereké, ami vicces, mert a játék dobozán 18-as karika díszeleg. De a rengeteg erőszak mellett az év legjobban várt programja átnyújtja a videojáték-történelem egyik legnagyobb és legszebb terepasztalát: tessék, fiam, csinálj rajta, amit akarsz.
Egy ilyen játékról pár óra alapján nem lehet érdemi véleményt mondani, olyan lenne, mintha az első negyedóra alapján írnánk kritikát egy filmről. El kell merülni benne, megnézni minden oldalról azt a terepasztalt. Még a keddi premier előtt hozzájutottunk a GTA V-höz, azóta több mint húsz órát beletettünk, hogy megnyugtató választ kapjunk: tényleg ez az év játéka?
Az 1998-ban indult Grand Theft Auto széria az első teljesen 3D rész, a 2001-es GTA III óta az egyik legsikeresebb videojáték-sorozat. Botrányokkal övezett folytatásaiból és kisebb-nagyobb spinoffjaiból összesen 125 millió példány kelt el tavaly decemberig, és amikor a GTA IV öt éve megjelent, minden bevételi rekordot megdöntött az iparban.
A siker titka egy szó: sandbox, azaz homokozó. Ezt a buzzwordöt többek között éppen a GTA-k hozták be a köztudatba: a sandbox játékok azok, amik a lehető legszabadabb játékmenetet nyújtják, és a lehető legkevésbé kötik meg a játékos kezét. Rengeteg elágazás, mellékküldetés, kisebb-nagyobb mindennapi teendők szimulációi térítik el a játékost a fő sztoriszáltól, akár hosszú órákra. Persze ennyi tartalmat igen költséges lefejleszteni, de az amerikai központú, brit gyökerű Rockstarnak szép múltja van a drága, ám mégis megtérülő sandboxokkal (a GTA-k mellett a Red Dead Redemptionnel). Így simán lehet a GTA V minden idők legdrágább videojátéka – állítólag, mert a Rockstar nem erősítette meg azt a sajtó által felkapott hírt, hogy a fejlesztés és marketing együtt 265 millió dollárba fájt –, valójában borítékolható, hogy ennek többszörösét fogják kaszálni.
De ha 265 millió volt is a fejlesztés, minden cent meglátszik a játékon. Míg a GTA IV-ben a New Yorkra kísértetiesen emlékeztető Liberty City volt garázdálkodásunk színhelye, A GTA V homokozóját Los Santosnak hívják, és Los Angelesről mintázták a fejlesztők (a Rockstar skóciai stúdiója, a Rockstar North). A valódi Los Angelesnél persze kisebb, de megvan benne több fontos negyed megfelelője Beverly Hillstől Koreatownig, csak a sorozattól szokott módon más néven (a Los Santos-iak például Vinewood feliratot csodálhatnak Hollywood helyett). A híresebb turistacélpontokat is lemodellezték, de olyan részletességgel, hogy a Santa Monica-i harmadik utcai promenádon megtaláltam azt a mozit, ahol júniusban megnéztem az új Superman-filmet (és ahol ezt rögtön meg is bántam). Egyszer pedig egy rabolt motorral betrollkodtam egy aluljáró alá a sötétbe, ahol az első lámpám egyszer csak míves graffitiket világított meg. Minden más játékban sima faltextúra lett volna ott, mert sötétben úgysem látszik, mi van a falon.
A látványosságokon túl a város sok apró geget rejt. Ha már mozi: a játékban beültem egy moziba, mert ilyet is lehet. Egy rettenetes francia művészfilmet vetítettek, amiben zavaros és végeérhetetlen dialógusok alá vágtak lassítva haldokló lovat, égig érő létrára mászó férfit és egyéb lilaködös képeket. Öt perc után kijöttem róla, ahogy a valóságban tettem volna. Vagy említhetném a híres brandek és márkák kifacsarását a Facebook helyi megfelelőjétől kezdve (LifeInvader a neve) a tévében látható, minden szempontból politikailag inkorrekt, rasszista és nőgyűlölő, mégis nagyon vicces Piswasser sörreklámig (ami egyértelműen a Budweiser paródiája). A Rockstar mindenből viccet csinál: politikusokból, drogosokból, még a videojátékokból is – nyitott szemmel kell járni Los Santosban.
Ahogy haladunk előre a játékban, úgy jönnek be a mellékküldetések is. Bár ezek többsége ugyanazokra a panelekre épül (menj el A-ból B-be, lopj el egy kocsit, nyerj egy versenyen, stb.), azért a többségükben van valami plusz ötlet, ami eladja a játékosnak. Mint amikor egy paparazzónak segítünk száguldás közben lekapni egy autóban ülő sztárt, majd becsatlakozik egy rivális lesifotós, és onnantól őt üldözzük, hogy a fotóink exkluzívok legyenek. Az idő előrehaladtával a város szolgáltatásai is kezdenek megnyílni: elmehetünk fodrászhoz, sztriptízbárba, búvárkodhatunk, vagy akár indulhatunk egy triatlonversenyen. Kérdés, minek. A sandbox egyik nagy csapdája ugyanis, hogy a gyerek egy idő után megunja a homokozást.
Nyilván vérmérséklettől függ a dolog, nekem a 15. játékóra környékén lett kicsit elegem a mellékes izékből, amikor az egyik főhőssel már harmadszor kellett beugranom egy autómentőnél dolgozó narkós rokon helyére, a másikkal pedig negyedszer húztam ki valamelyik családtagomat valami zűrös helyzetből. Közben a fő cselekmény is bonyolódott, és egyszer csak elkezdett jobban érdekelni, mint bármi más a játékban. Mert ki akarna golfozni vagy tőzsdézni, amikor bankot is lehet rabolni?
A fősodor ugyanis egészen zseniális. A sorozat történetében először nem egy főhőst irányítunk, hanem rögtön hármat. Az elején a tapasztalt öregróka Michaelt, aki rendezett anyagi és rendezetlen családi körülményekből ugrik újra fejest a bűnbe, illetve Franklint, aki újonc, de született tehetség, ha a közbeszerzés unortodox módszereiről van szó. Hozzájuk csatlakozik később a kattant és gátlástalan exkatona Trevor, meghozva olyan mókákat, mint a helikopterezés, sőt a tengeralattjárózás (a játékban minden járgány elköthető a tanktól a rollerig).
A cselekmény gerincét néhány igazi nagy balhé adja, amelyek közül a cikk elején említett ékszerrablás csak az első. Mindegyik akciót több előkészítő küldetés előz meg, terepszemle, szükséges eszközök beszerzése és hasonlók – ezek kellemesen építgetik fel a feszültséget a katartikus pillanatig, amikor megjelenik a számlánkon egy sok számjegyű összeg. A rablások közben váltogathatunk a három szereplő között (a másik kettőt mindig a gép irányítja), a harc pedig olyan „fedezékből fedezékbe” forgatókönyv szerint történik, amilyet a Max Payne 3-ban láthattunk (micsoda véletlen, az is Rockstar-játék).
A főszál önmagában is nagyon tartalmas (a sandbox lehetőségeivel hígítva meg pláne), de egy apróság azért végig zavart: túl sokat kell vezetni. Ez furcsa kifogás lehet egy olyan játékkal szemben, ami az autólopásról kapta a címét, de tényleg nagyon sokat kell vezetni. Már bejárt terepen, küldetések között sem lehet teleportálni, nincs „akkor én most hazamegyek” gomb, vagy hasonló, más játékban bevált rövidítési lehetőség. A GTA V-ben nagyon jó vezetni, ha az ember maga kitalálja, hogy virtuális turistaként elautókázik a tengerparton a Santa Monica-i nagy óriáskerékig, és közben váltogatja az autórádión a 17 adót. A felesleges üresjáratokat viszont nem lett volna rossz megspórolni, vagy erre valahogy lehetőséget adni.
És van még egy dolog, amit meg kell jegyezni, és amin még mindig fennakadnak többen, bár ez már nem okozhat meglepetést egy olyan programnál, aminek GTA van a nevében: ez egy erőszakos, aljas játék, a 18-as karika nem vicc. Gyakorlatilag csak antihősöket vonultat fel, nincs egy szereplő sem, aki tisztes polgári értékeket használna élete sorvezetőjeként. A jófiúk hullanak, mint az őszi legyek (rögtön az első órában tucatnyi rendőrt kell lemészárolnunk), emellett a GTA V tele van rasszista, gyökér beszólásokkal és nemi sztereotípiákkal (erős női karakter nincs, kellékmacák annál inkább). De a sorozatot nem ennek ellenére szeretjük, hanem éppen ezért; olyan ez, mint filmben a Ronda ügy.
A GTA V kétségtelenül a sorozat eddigi legszebb, legjobb darabja – mondjuk ezt is vártuk tőle. A nem sandbox játékok előnye tud lenni, hogy jól megrendezett, feszes, filmszerű élményt adnak, néha egészen mély érzelmeket kihozva a játékosból. A GTA V ilyen téren nem tud versenyre kelni például a Last of Usszal vagy akár a Bioschock Infinite-tel, cserébe Los Santos terepasztala olyan szórakozás, amit más játékban nem találunk meg. A látvány elképesztő, és nagyjából a maximum, amit ki lehet hozni az Xbox 360-ból és a PS3-ból (a pc-s fél év késéssel jön, ha jön egyáltalán), a szinkron és a zene pedig hiba nélküli. A Rockstar gyönyörű búcsúja a kiöregedő konzolgenerációtól.
És hogy tényleg az év játéka-e?
Hát persze, hogy az.
Kommentelje a cikket az Index Facebook-oldalán!
