Stockholm a világ egyik techfővárosa, rengeteg startup, informatikai, telekommunikációs és tartalomszolgáltató cég otthona, ahol a szélessávú net penetrációja gyakorlatilag százszázalékos (mind a sima, mind a mobilneté). Ezt apró jeleken akkor is érezni, ha az ember csak mászkál a városban; több helyen, például a reptéri buszon nem fogadnak el készpénzt, a villamoson kéziszkenneres kalauz csippantja le minden utazó jegyét vagy bérletét, és persze ingyenwifi fogadja az embert, akár gyorsétterembe tér be, akár egy plázába.

Mindehhez nagyban hozzájárul az Ericsson is, ami idén hazai pályán, Stockholmban tartotta meg hatodik alkalommal éves üzleti innovációs fórumát (EBIF). Az EBIF többnyire előadásokból (kisebb részben bemutatókból) áll, mindenféle tartalomszolgáltatók elmesélik, hogyan működnek – és még inkább, hogy miként akarnak működni 5-10-sok év múlva –, az Ericsson pedig az a tervekhez szükséges infrstruktúra-fejlesztésekről beszél, és a fórumra időzíti több felmérés, kutatási eredmény publikálását. Persze van egy kis önfényező alaphangja a rendezvénynek, és olykor a vállalati bullshitszivattyú is teljes fordulatszámon pörög, de az egészből mégiscsak az infokommunikáció közeljövője körvonalazódik, ami egyrészt érdekes, másrészt mindenkit érint.

Netsemlegesség, LOL

Hogy mennyire mindenkit, az rögtön kiderül Rima Qureshi, a cég stratégiai igazgatójának felvezető előadásából. Jelenleg nagyjából 7,1 milliárd mobilelőfizetés van a világon (majdnem minden emberre jut egy), ebből 2,9 milliárdon van szélessávú mobilnet. A cég számításai szerint 2019-re, tehát öt év múlva 9,1 milliárd előfizetés lesz, és erre jut majd 7,5 milliárd mobilnet-előfizetés, a mobiladat-forgalom pedig a mostani tízszeresére nő (a tervezett 5G-vel részben már erre készül a vállalat). További számok bombázzák az EBIF-re 40 országból érkezett újságírókat: öt év múlva 50 milliárd kütyü lóg majd a neten, ebből 15 milliárd olyan eszköz lesz, aminek videólejátszás az egyik fő funkciója.

Őrületes digitális függőségre készülhetünk tehát, exponenciálisan nő majd a netéhségünk, és akkor még csak az egyszeri júzerről beszéltünk, pedig nagyvállalati igények is vannak bőven ezen a téren (például az autógyártók az okosautóikkal). Végül oda jutunk, mint a tavalyi EBIF-en: networked society, azaz a netre kötött társadalom okosvárosokkal, amikben okospolgárok kapnak információkat okosütyüiktől, és ezáltal jobban tudják szervezni okoséletüket, mint ma (például elkerülni egy közlekedési dugót).

Hans Vestberg, a cég CEO-ja is számokkal kezdi. A cég és a Chalmers Műszaki Egyetem közös kutatása szerint egy országban 10 százalékkal növelni a szélessáv-penetrációt közvetve nagyjából 1 százalékkal növeli az éves GDP-t, a már kiépített hálózat sebességének duplázása pedig 0,3 százalék GDP-t hoz. A jobb net ugyanis nagyobb mértékben serkenti az új vállalkozásokat, munkahelyeket teremt. Az igazán izgalmas dolgok aztán az újságírói kérdéseknél kerülnek elő, például a netsemlegesség kérdése.

Vestberg szerint ezt nem szabad fekete-fehéren nézni, mert vannak olyan szituációk, amikor a netsemlegesség elve nem fenntartható: például egy vészhívásnak előnyt kell élveznie a torrentezőkkel szemben. Persze a kérdésben régóta zajló vita nem ilyen, nem túl gyakori élethelyzetekről szól, hanem arról, hogy a hálózatot kiépítő cégek szívesen szednének egy kis pénzt azoktól a vállalatoktól, amik a hálózathoz nem sokat tettek hozzá, de általa lettek milliárdosok (Google, Facebook, Netflix és még sorolhatnánk). Az Európai Parlament viszont netsemlegesség-párti, ezért megy is a lobbi Brüsszelben ezerrel, bár Vestberg szerint neki sok ideje nincs ilyesmire, idővel úgyis mindenki belátja, hogy a netsemlegesség szép elv, de nem fenntartható. És mond egy erősebb példát: az okosautókban a biztonsági rendszernek igen gyors válaszidővel kell kommunikálnia a hálózattal, nem lassulhat be azért, mert valaki mondjuk a kocsi hátsó ülését videót streamel.

Aztán hallunk még tőle kicsit a felhőkről – mert több felhőtípus is létezik, annak ellenére, hogy az átlagjúzer csak a publikus felhőszolgáltatásokat ismeri: léteznek még nagyvállalatoknál zártabb privát felhők, és maguknak a hálózatoknak is van saját felhőjük. Sok olyan új igény felmerül, ami miatt ezeket a felhőket össze kell kötni (például az okosautók esetében a privát felhőt a hálózatéval), ennek részeként nagyon gyorsan nő a M2M-kommunikáció (machine-to-machine, azaz gép kommunikál géppel) mértéke, és az Ericsson egyik legnagyobb kihívása lesz a következő években lépést tartani ezzel.

Egy kérdés nekem is jut, azt firtatom, hogy Vestberg mire számít, ha 2015-ben az EU-ban tényleg megszűnik a roamingdíj. A CEO szerint a mobilszolgáltatók majd pótolni akarják az így kiesett bevételt, és találni is fognak erre módszereket, például kitalálnak új szolgáltatásokat. (Vagy esetleg kicsit emelik a tarifaárakat, teszem hozzá magamban.) Egy magyar kolléga az internetadóra kérdez rá – nem meglepő, hogy a cégvezető nem tartja jó ötletnek, mert az adó visszafogja a befektetéseket és így a fejlődést hátráltatja. „És ha nincs versenyképes infrastruktúrád, lemaradsz” – fogalmaz.

A 84,4 milliárd forintos biznisz

A vállalati előadások közé be-beékelődik egy-egy blokk, amit az Ericsson hálózatait használó nagyobb szektorok, cégek képviselői tartanak. Például a videojáték-ipar képviselői. A játék komolytalan szórakozásnak tűnhet sokak szemében, pedig óriási biznisz, és most már nemcsak hagyományos platformokon, de mobiltelefonon is. Éppen ezért több országban – például a lengyeleknél vagy Finnországban – a nemzetgazdasági stratégia részévé vált a játékos startupok, stúdiók felkarolása. Svédország is játék-nagyhatalommá tudott válni, pedig ugyanúgy kis belső piaccal, kevesek által beszélt nyelvvel és nagyjából 10 millió lakossal bír, mint Magyarország.

Per Strömbäck, a svéd játékipar szóvivője – mert ilyen is van – próbálja megfejteni ezt, de érzésem szerint csak részben sikerül. Az biztos fontos tényező, hogy a svédek már nagyon régóta nemzetközi piacra fejlesztenek, és korán felismerték az alkalmi játékosokban (casual gamerek, szlengül kazuárok) rejlő lehetőségeket. Strömbäck a fegyelmezett csapatmunkát is kiemeli, illetve azt, hogy hosszú, sötét skandináv teleken nincs más szórakozás, a munkára koncentrálnak. Akárhogy is, a világon több mint 700 millióan játszanak svéd játékokkal a Battlefield 4-től kezdve a Minecraften át a Goat Simulatorig. A svéd játékcégek száma az elmúlt két évben 117-ről 170-re nőtt, az általuk termelt profit pedig 128 millió svéd koronáról 2483 millióra (vagyis 4,4 milliárd forintról 84,4 milliárdra).

Az őrületes növekedés egyik motorja a King fejlesztőcég óriási sikere, a 2012-ben megjelent Candy Crush Saga. Érezhetően nemzeti büszkeség ez az ügyesen kitalált, mikrotranzakciókra épülő Bejeweled-klón. Jött is a folytatása, a Candy Crush Soda Saga – ennek az egyik producere, John Almbecker a következő előadó. Előadja a King történetét (2003-ban alapították webes minijátékgyűjtő oldalként, 2011-ben adták ki az első Facebook-játékot, de csak a Candy Crush Saga hozta meg a sikert), aztán mond pár óriási számot ő is. A cégnek több mint 190 játéka van, évente 20-25 újat készítenek. Ez még a King közel ezer alkalmazottjával számolva is elég sok, de azért tegyük hozzá, hogy ezek nagyrészt sikerjátékok klónjainak szakmányban gyártott további klónjai. Almbecker bemutat egy rövid részt a Candy Crush Soda Sagából – ez is ugyanolyan „ingyenes-de-ha-rendesen-akarsz-játszani-vele-nálunk-hagyod-a-kosztpénzt” marhaságnak tűnik, mint a vállalat többi Bejew... izé, Saga-játéka.

Érthető, hogy ilyen üzletpolitikával többen az új Zyngaként emlegetik a céget: egyetlen óriási sikerjáték, a többi csak aprólék, és ha annak az egynek kezd kihunyni a fénye, jaj a részvényárfolyamoknak. Pontosan ez történt augusztusban, amikor a cég második negyedéves jelentésében az első negyedévesnél 5 százalékkal kevesebb mikrotranzakciós bevételt közölt, és azzal magyarázta ezt, hogy kevesebben költenek már Candy Crush Sagában – a részvényárfolyam a hírre több mint 20 százalékkal zuhant.

Almbeckertől egyébként megkérdeztem, hogy mennyi pénzt költ egy átlagos játékos, mire eljut a játék végére, de előbb nem akarta elárulni, aztán 20 dollárt mondott, majd azt állította, hogy a játékosok 90 százaléka egyáltalán nem költ, mire végigjátssza a programot. Persze egy szavát sem hittem el, én is játszom ezzel a mobiltelefonos heroinnal.

Csatornák helyett csomagok

A másik izgalmasabb szektor a televíziózásé, ahol Eva Hamilton, a svéd köztévé vezetője tart előadást. Mondanivalója lényege persze az, hogy a hagyományos tévézésnek egyre inkább befellegzett (a tévéhíradójuk közönsége például 61 százalékban 60 évesnél idősebbekből áll, 2020-ra ez az arány 70 százalék lesz), és a Netflixszel meg a YouTube-bal kell konkurálni, főleg a fiatalabb korosztály esetében (PewDiePie-t konkrét példaként hozza). Hamilton szerint csatornák helyett célközönségekre szabott, részben online csomagoké a jövő, illetve a köztévé honlapján már most saját webműsorokat gyártanak, például egy tinédzsereknek szóló könnyed sorozatot. A szünetben mesélek Hamiltonnak egy jó viccet: a magyar köztévé két újabb hagyományos tévécsatornát indít.

Niklas Rönnblom, az Ericsson médiaelemzője mond még érdekeseket a témában, amikor megvillantja egy 620 millió júzerre reprezentatív globális felmérés eredményeit. Például azt, hogy min nézünk mozgóképes tartalmakat: a világban 2012-höz képest 2014-ben érezhetően csökken az asztali pécék médiahordozó szerepe, a tévé és a laptop stagnál, és nagyon jön fel a tablet és a mobil. A tartalmat tekintve pedig a hagyományos tévéműsor aránya zuhan, a dvd és az on-demand tévézés is csökken, a streamelt videók viszont hasítanak.

És hogy mi a fontos a júzereknek? Leginkább a hd képminőség, második helyen van a reklámmentes műsor, harmadik az igény, hogy a mozifilmek a premier napján tévén is legyenek elérhetők, majd jön az on-demand (bárhol és bármikor nézhető) tévézés, a feliratok és az egyéb online videoszolgáltatások. Az interaktív tévézés a sor legvégén kullog, szóval az okostévés trend egyelőre nem tűnik túl erősnek, már ami a felhasználói igényeket illeti. Nesze neked, networked society.