Sosem volt jobb lemezgyűjtőnek lenni, mint ma, 2015-ben. Persze azoknak, akik a hetvenes évekbeli Motown-korongokat két nappal azután kapkodták el fillérekért, hogy megjelentek, nyilván könnyebb dolga volt, mint manapság azoknak, akik (több) száz dollárt adnak egy-egy hibátlan példányért. De akkor is, már a használtlemez-boltokban több tonnányi megismerésre váró kultúrkincs van, és egyre nagyobb számban érkeznek az új kiadványok is.

A hanglemez (vinyl) diadalmas visszatérésének sokan örülnek, de az okait kevesen értik. Az viszont már most látszik, hogy ha nem forgatnak vissza pénzt a lemezgyártásba, akkor nemsokára már csak a régi kiadványoknak örülhetünk, mert idővel nem lesz, aki ezeket legyártja, aki eladja és aki megvegye. Egy százéves technológiát kéne megőrizni és továbbfejleszteni, de kérdéses, hogy ehhez lesz-e elég tőke és szakértelem.

Húsz év az árnyékvilágban

Fontos valamit tisztázni: a lemezgyártás sosem szűnt meg. Miután a Sony és a Philips a nyolcvanas években bevezették a cd szabványt, voltak, akik továbbra is kitartottak a vinyl mellett.

Az audiofileknek túl nyers és életidegen volt a korai cd-k hangzása; ilyen megfontolásból adta ki a lemezeit vinylen Neil Young is. A lemez az első években még kenterbe verte a cd-t hangminőségben, de az új formátumra nem is emiatt, hanem a praktikum miatt volt szükség. A cd egy életen át eláll, mindig ugyanúgy szól, nem pattog és karcolódik, és a vásárlók simán lemondanak a jobb hangminőségről, ha cserébe kényelmet kapnak.

A legnagyobb kiadók a kilencvenes évek elejére szinte teljesen felhagytak a lemezgyártással. Hogy maga a gyártástechnológia életben maradhatott, az a kis kiadóknak és a DJ-knek köszönhető, akik a legsötétebb években is megbízható mennyiségű megrendeléssel látták el a megmaradt lemezgyártókat. De a hanglemez ekkorra egy átlag zenehallgatónak már olyan obskúrus formátum volt, mint a floppy.

Maga a modell nem új; tudja ezt mindenki, aki elektronikus zenében utazik (vagy utazott a kilencvenes években). Amíg az Ableton Live és a Native Instruments DJ felszerelései, a Pioneer cd-s deckjei és a lemeztáska-cipelés miatt fellépő hátfájás miatt el nem szaporodtak a laptopok, a DJ-k lemezről játszottak. A kisebb kiadók kinyomták a korongokat, a DJ-k feltúrták értük a lemezboltokat (vagy ha elég menők voltak, előre megkapták őket dubplate-en), és ehhez nem kellett új beruházás: a lemezgyártás aranykorából megmaradt gépek kiszolgálták az igényeket.

A DJ-k lemezeit meg lehetett vásárolni, de az egy-két számos EP-ket inkább a klubokban játszották, mint otthon. Egy DJ a saját lemezeivel megtölthetett egy több ezer fős klubot, de azokat a lemezeket a bulizók nem vették meg maguknak. (Vagy ha igen, akkor legfeljebb mixalbum formájában, és abból lecsoroghatott valamennyi a szerzőknek is.) A hanglemezen terjesztett elektronikus zene inkább az előadónak, mint a hallgatónak volt fontos. Erre nem lehetett tömegpiacot építeni.

A hanglemezipar részben a független kiadóknak köszönheti a másodvirágzását. Lemezeladási grafikonok lobogtatása közben gyakran merül fel Jack White neve; a White Stripes alapító-frontembere csak azért alapította meg a Third Man Records lemezkiadót, hogy az együttes lemezeit vinylen is kiadhassák. Később felkutatták az alig ismert, obskúrus előadókat és az ígéretes új arcokat, hogy kiadják őket lemezen – elindult a Your Turntable is Not Dead (A lemezjátszód nem halott) kampány.

White nem légvárakat épített, amikor belevágott a lemezkiadásba: a Third Man Records 2007 óta több mint 300 lemezt adott ki. A tavaly megjelent Lazaretto, Jack White második szólóalbuma az első héten 40 ezer példányban kelt el. Igen, hanglemezen. A sikerhez nyilván az is sokat hozzátett, hogy ez egy különleges kiadvány volt, de hanglemeznek ilyen sikere 1991 óta nem volt.

De ez akkor sem egy új reneszánsz.

Bár erről nem egyedül a Third Man tehet, 2007-ben kezdődött a hanglemezeladások meredek felívelése is. Ha nagyon akarnak számokat nézegetni, hát tessék; tényleg minden azt mutatja, hogy ma a hanglemez a legjobb befektetés. A hangminőséget tekintve talán így van, de a hifizés rétegpiac, és valószínűleg már sosem lesz akkora tömegbázisa, mint egykor. Michael Hann fején találta a szöget, amikor a Guardianben ezt írta:

Imádom a hanglemezt. Imádom a nagy borítókat, az érzést, ahogy kicsúsztatom a lemezt a belső tokból, a puffanást, ahogy a tű a lemezre ereszkedik, vagy a kifutó barázdákat hallgatom titkos üzenetekért. Imádom. De ne tegyünk úgy, mintha egy haldokló ipar egy parányi szegmense éppen feltámadásra készülne. Hogy az eladások ötszörösükre nőttek az elmúlt hét évben? Az ötször nagyon kevés nem túl sok.

A Sony, a Universal és a Warner (meg a többi nagy kiadó) nyilván látja, hogy a régi formátum sikeresebb, mint az elmúlt két évtizedben bármikor; hülyék lennének nem élni a lehetőséggel. Ők is észreveszik, hogy a fiatalok egyre több hanglemezt vesznek, és egyúttal az idősebb korosztályt is kiszolgálják a régi kiadványok újranyomásával.

A CNN nemrég készített egy riportot a lemezipar fellendüléséről, és ebben érintettek egy fontos dolgot, amit sokan figyelmen kívül hagynak: azt, hogy bár a fiatalok sok lemezt vesznek, nem biztos, hogy ezeket meg is fogják hallgatni. Ehhez persze nem kellett a CNN: régóta tudni, hogy a megvásárolt lemezek, kazetták és cd-k 15 százalékát soha nem játssza le senki.

A lemezeket vásároló fiatalokat nem a zenehallgatás, hanem a birtoklási vágy motiválja. Zenét hallgatni ma már ingyen is lehet, de a szép borítók, a színezett korongok, a limitált példányszámú kiadások nem járnak ingyen. A fiataloknak szól a Record Store Day is, ahol megvehetnek 8000 forintért egy sárga-rózsaszínre színezett Sex Pistols-lemezt, amit egy lekoszhadt amerikai lemezboltban 8 dollárért megkaphatnának. Persze, ez igazságtalan: az RSD-nek köszönhetjük, hogy értékes lemezek is megjelenhetnek minőségi újrakiadásban.)

Mondják, hogy a matrózoknak minden kikötőben van csaja. Hát nekem minden városban, ahol megfordultam, van (legalább egy) kedvenc lemezboltom, szóval mondhatjuk, hogy mindent kiszúrok, amin tű vagy barázda van. De a januári CES-en, Las Vegasban nem tudtam nem észrevenni, hogy több gyártó is kiállítóhelyet bérelt a százdolláros táskalemezjátszóiknak. Azonnal világos volt, hogy ezek nem fognak audiofil élményt adni, de legalább tönkreteszik a lemezeket. Mégis, ki fogja ezeket megvenni?

Akkor kezdett körvonalazódni a kép, hogy a lemezvásárlás és a zenehallgatás között ma már nincs ok-okozati összefüggés, amikor – még mindig Vegasban – bementem az Urban Outfittersbe, és megláttam a fal mellett embermagasságban felhalmozott Crosley táskalemezjátszókat. A böngészőpolcokon több vadonatúj hanglemez sorakozott, mint egyes hazai lemezboltokban. És az Urban Outfitters ruhákat árul, nem lemezeket. De láttam már a szépen sminkelt céges stockfotóikat a lefotózott táskalemezjátszókról; ők így adják el a fiataloknak a lemezjátszózást, mint hip és edgy életérzést.

A CNN cikke is kitér rá, hogy a kölyköknek a lemezvásárlás nem a zenéről szól: látják a filmekben, látják a stockfotókon, és kell nekik egy harmadik hely (a munkahely és az otthon mellett), ahol érdekes arcokkal találkozhatnak, új zenéket fedezhetnek föl. Felismerte ezt a Rough Trade is, akik nemrég nyitottak egy 1400 négyzetméteres lemezboltot, és ez még csak az első lépés: brit és amerikai terjeszkedésben gondolkoznak. Jól teszik: ők csak kiszolgálják a vásárlói igényeket.

A történet érdekes részleteit már megírták a Warum der Vinyl-Hype die Schallplatte kaputtmacht (Miért teszi tönkre a lemezimádat a lemezipart?) című cikkben; a magyar fordításból (A végletekig nyomva) hajmeresztő dolgok derülnek ki:

1. Az egész európai piacot hat lemezgyár látja el: a németországi Optimal, a Pallas és az R.A.N.D., a csehországi GZ, a francia MPO és a holland Record Industry.
2. A nagyobb kiadók lenyomják a kicsiket. A nagy lemezkiadók zsebből kifizetnek egy komolyabb előleget, hogy hamarabb megjelenjenek a Lana Del Ray- és Led Zeppelin-lemezek, de egy kisebb indierock- vagy technokiadó emiatt heteket várhat a gyártásra. A fiatalok lemezimádatát tehát a multik a kicsikkel fizettetik meg – pedig a kisebb kiadók lemezeit talán meg is hallgatnák.
3. A meglévő lemezgyártó gépek fejlesztése gyakorlatilag lehetetlen. Alig néhány szakértő van, aki a meglévő gépek karbantartásához is ért, és nekik is pótalkatrészek nélkül kell dolgozniuk, rengeteget rögtönözve. Ha egy szakembert nem tudnak elérni, hogy végezze el a szükséges karbantartást, a gyártás hetekig is állhat.
4. Kevés profi van, akik értenek a galvanizáláshoz. A lemezgyártás során ez egy kulcsfontosságú folyamat. A hanglemezvágó fűtött tűvel vágja a lakklemezbe az információt, így létrejön egy még képlékeny állagú alaplemez. A felületére ezüstözés után felvisznek egy 1 milliméter vastag nikkelréteget; miután ezt leválasztják, létrejön az anyalemez. Az alaplemezről több nikkel negatívot készítenek, amikről galvanizálással készítenek több tucatnyi fiúlemezt – a végleges lemez negatívját, amiből majd lemezt nyomhatnak. Egy-egy fiúlemezről 300-400 hanglemez gyártható. A folyamat viszont szakértelmet kíván; ha ez nincs meg, a zene nem fog elég jól szólni.
5. Az egész világon két cég van, akik lakklemezeket gyártanak. Az egyik egy japán férfi vállalkozása, aki a garázsában készít fantasztikus minőségű lemezeket, de nem mindig elérhető, és nem tudni, hogy meddig akar még ezzel foglalkozni. A másik egy amerikai cég, az Apollo, aki gyakorlatilag monopolhelyzetből látja el a piac legnagyobb részét.
6. Az Apollo már nem tud lemezvágó tűket gyártani. A speciális, fűtött tűk teljes gyártási folyamatért egy ember, Maria felelt a cégnél, aki pontosan tudta, hogy a tűk alapanyagához mit mivel érdemes kombinálni, mit mivel nem szabad összekeverni. Mióta Maria nyugdíjba ment, a tűk minősége érezhetően leromlott. Amíg az utódja megpróbálta elsajátítani a tudását, addig a hangmérnökök ezerszer átkozták meg a nevét.
7. A használt lemezvágó és lemeznyomó gépek ára horribilis. A mesterlemez-vágáshoz használható gépekből csak kevés maradt meg viszonylag jó állapotban. A megmaradt gépek többségét egy aukción felvásárolta a Szcientológia Egyház, mert a híveiknek hanglemezen akarják eljuttatni az egyházat alapító L. Ron Hubbard gondolatait.

A hanglemez keresleti piaca nagyjából így áll össze: audiofilek, DJ-k, a független kiadók zenéit kedvelők, modernpop-rajongó fiatalok, illetve az átlagvásárlók. A DJ-k, az indie kiadók és az audiofilek igényeit néhány kis kiadó, lemezgyár, lemezbolt és webshop is kielégítheti, de a mainstreamhez már nem lesz elég. A lemezgyártásnak annyira specifikus részterületei vannak, hogy megfelelő szakembert találni szinte lehetetlen, és ez a normál ügymenetet is megakaszthatja. Ezek után hogy szolgálhatnák ki a megnövekedett igényeket?

Még nem látni, mekkora lesz a baj

Furcsa megváltókat talált magának a lemezipar; mi tagadás, nem úgy néznek ki, mint akikre rá lehetne bízni az örök üdvösséget. Mert ha Maria utódja is nyugdíjba megy, ha a japán mester megunja a lakklemezgyártást, ha a szcientológusok felvásárolják a maradék lemezvágó gépet, ha egy karbantartó szakértőt elgázol a villamos, vagy ha a fiatalok rájönnek, hogy lemezek helyett inkább drogra költik a zsebpénzüket, az egész nagyipari lemezkiadás szét fog hullani, és talán még annyi se marad belőle, mint amennyinek ma örülhetünk.

Nincs más megoldás: a nagyobb kiadóknak el kell dönteniük, hogy befektetnek-e a lemeziparba; hogy hajlandók-e kutatás-fejlesztésre költeni, szakembereket alkalmazni, illetve biztosítani az alapanyaggyártást, és finanszírozni az új lemezgyártó gépek fejlesztését és karbantartását. Ha nem, csak azokat a csontokat szopogathatják tovább, amiket ők hagytak hátra a független kiadóknak, és amiből azok a lemezkiadás két évtizedes hanyatlása alatt szerényen ugyan, de megéltek. De ez a maradék, és ez már most látszik, nem lesz elég mindenkinek. 

Sosem volt jobb lemezgyűjtőnek lenni, mint ma, 2015-ben. Ha majd egyszer elmesélem, úgy fogok visszagondolni rá, mint arra az évre, amikor még nem lehetett látni, mennyire rossz lesz.