Decembertől elvileg új korszak köszöntött be a megfigyelés aranykorában. Az utóbbi évek nagy megfigyelési botrányai miatt az Egyesült Államokban új törvényt fogadtak el, emiatt az amerikai nemzetbiztonsági hivatal, az NSA kénytelen volt felhagyni a korábbi tömeges telefonos adatgyűjtési gyakorlatával. De mit is jelent ez valójában, tényleg változott valami, vagy több a kiskapu, mint a rájuk csapott ajtó? És mi lesz az internettel, ha mindez csak a telefonos adatokról szól? Így néz ki az állami megfigyelés a poszt-Snowden érában.
November 29. nagy nap volt a magánszféra védelméért harcolók számára: Amerikában életbe lépett a USA Freedom Act nevű törvény, innentől az NSA nem gyűjtheti általánosan és válogatás nélkül az amerikaiak telefonos hívásadatait. A lényeg, hogy ezentúl
Az új törvényt valójában már nyáron elfogadták, de az NSA 180 napos türelmi időt kapott a rendezésre. Ezután is lesz még egy átmeneti szakasz, február 29-ig még hozzáférhetnek az utóbbi öt évből összegyűjtött adatokhoz, de elvileg csak technikai okokból, hogy teszteljék az új rendszer működését – elemezniük viszont már ez alatt se szabad.
De miért is számít mindez? Mert elébe megy annak, hogy a bűnüldözés ürügyén minden ártalmatlan személyes adatra is rálásson az állam. Az NSA mindig is igyekezett hangsúlyozni, hogy szerintük nem “tömeges megfigyelésről”, hanem “ömlesztett adatgyűjtésről” volt szó, hiszen hiába gyűjtöttek be mindent, mint egy ipari halászháló, mindent kidobáltak, ami nemzetbiztonsági szempontból nem számított kapásnak; ráadásul amúgy is csak a metaadatokat gyűjtötték.
Ugyanakkor a Snowden-fájlokból kiderült, hogy ez nem feltétlenül igaz. A telefonos metaadatok a hívó és a hívott számát, illetve a beszélgetésük időpontját és időtartamát jelentik. Vagyis a beszélgetés tartalmával elvileg az NSA se babrált. De mint kiderült, azért az üzenetek tartalma is át-átcsúszott a szűrőn. Márpedig magánszemélyek meztelen képeinek körbeküldözgetése az irodában nem valószínű, hogy sokat tesz hozzá a terrorizmus elleni harchoz.
Az új törvény ezt hivatott megszüntetni, méghozzá úgy, hogy a célzott, valóban a bűnmegelőzést szolgáló adathozzáférést meghagyja az NSA-nek. A kettős cél – antiterrorizmus és magánszféra-védelem – elérését viszont hátráltatja, hogy a Freedom Act csak a telefonos adatokról szól, ráadásul a történelmi tapasztalat azt mutatja, az NSA találékony szervezet, ha a kerülőutak megtalálásáról van szó.
Véletlenül épp az NSA-szigorítással egy időben, november 30-án került nyilvánosságra, hogy az FBI nemzetbiztonsági levelekkel (NSL) kényszerített cégeket érzékeny felhasználói adatok átadására, megkerülve a bírósági meghatalmazást. Azt eddig is lehetett tudni, hogy az NSL-ekkel felhasználói adathoz lehet jutni, az viszont mindeddig nem volt világos, hogy pontosan milyen adatokra és milyen mértékben terjed ki az adatbekérő levelek hatóköre.
Nicholas Merrill, a Calyx Internet Access nevű cég alapítója vitt bíróság elé egy ilyen ügyet, amelynek tizenegy év után idén augusztusban került pont a végére. Merrill közleményéből kiderül, hogy az FBI nem aprózta el: a bíróságot megkerülve igényt tartott komplett böngészési előzményekre, online vásárlási adatokra, helyadatokra, és mindenkinek az IP-címére, akivel a kérelemben szereplő személy kapcsolatba lépett.
A döntést meghozó bíró szerint az FBI igénye “extrém és túlságosan tág” volt, de külön aggasztónak találta azt is, hogy a hatóság nyilatkozattételi tilalommal korlátozta Merrillt, vagyis nem beszélhetett arról, hogy szerinte az FBI visszaél a hatalmával.
Az FBI évi 10 ezer NSL-t küld ki, és már jó ideje harcol ellene a magánszektor, kevés sikerrel. A Google is tiltakozott már a gyakorlat ellen, a Microsoft ellenkezésére pedig a hatóság tavaly vissza is vont egy kérelmet.
A biztonsági szakértők óva intenek attól, hogy a Freedom Act átverésével letudottnak tekintsük a megfigyelési kérdést. Jogi kiskapuk és más hírszerzési programok biztosíthatnak olyan kerülőutakat, amelyekkel az új törvény korlátozásai kikerülhetők lehetnek, és az NSA ugyanott folytathatja, ahol november végén abba kellett hagynia:
mert sokkal többet árul el az emberekről, mint amit a telefonos metaadatok bármikor, és a látóhatáron sincs olyan tervezet, amely útját állná.
A kiberjogvédők szerint mindettől függetlenül van mit ünnepelni, hiszen a 9/11-es terrortámadás, vagyis 2001 óta ez az első alkalom, hogy az NSA-nek nem bővült, hanem szűkült a jogköre. A Freedom Act tehát nem eget rengető változás ugyan, de mindenképpen nagy győzelem azoknak, akik szerint a 2013-ban a megfigyelésről szivárogtató Edward Snowden nem hazaáruló, hanem fontos társadalmi viták beindítója volt. Maga Snowden is fontos lépésnek nevezte a törvényt.
Az amerikai szabályozás jelentőségét leginkább az mutatja, hogy Európában éppen a másik irányba mozdulnának el a kormányok. Egy novemberi brit törvénytervezet például nemhogy szigorítana, hanem még az eddiginél több jogot is adna a Snowden-dokumentumokban szintén sokat emlegetett GCHQ kezébe – gyakorlatilag jogilag szentesítené a korábbi gyakorlatot.
A hívásadatgyűjtő program leállítását is terrorriogatás követte a hatóságok részéről, hasonlóan ahhoz, ami a titkosítással kapcsolatban volt tapasztalható a párizsi merényletek kapcsán. A közös pont, hogy mindkét esetben Edward Snowden a bűnbak.
Ahogy arról akkor is írtunk, Párizs után még ki se hűltek a mészárlás áldozatai, amerikai politikusok és titkosszolgálati vezetők már tele is harsogták a médiát, hogy le a titkosítással, különben nem lehet megfékezni többé a terrort. (Persze ez még mindig jobb, mint amikor Donald Trump egyszerűen szólna Bill Gatesnek, hogy ugyan zárja már be az internetet.) A CIA volt igazgatója, James Woolsey szerint “Snowden kezéhez vér tapad”, amiért felhívta a terroristák figyelmét az amerikai titkosszolgálati módszerekre, ezzel a titkosítás felé terelve őket, ahová még az NSA keze se ért el. Ehhez képest a francia rendőrség november 18-án megtalálta az egyik elkövető telefonját, amelyen bármiféle titkosítás nélkül, egyszerű SMS-ben üzent a társainak: “Gyerünk, elkezdjük”, és a támadás egyik helyszíne, a Bataclan térképe is rajta volt a telefonon.
Ehhez hasonlóan fogadták a kritikusok a telefonos metaadatok gyűjtésének leállítását is. Alighogy érvénybe lépett, már éles bírálatot is kapott a múlt heti San Bernardinó-i merénylet kapcsán, amely mindössze négy nappal később történt, és 14 halálos áldozattal a 9/11-es óta a legkomolyabb terrorakció volt amerikai földön. Az ellenzők szerint az ilyen esetek miatt van szükség a szélesebb körű megfigyelésre. A jogvédők szerint viszont ez az eset is épp azt mutatta meg, hogy a jogsértésen túl mennyire hatástalan is volt a program. Alex Abdo, az Amerikai Polgári Jogi Unió ügyvédje szerint
Ha ez egy tervezett támadás volt, és a program alkalmas lett volna arra, amit állítottak róla, akkor előre észlelték volna ezt a támadást.
De a program hatékonyságát általában sem sikerült bizonyítani. Az Adatvédelmi és Polgári Jogi Felügyeleti Bizottság a 2014-es jelentése (pdf) szerint semmilyen bizonyítékot nem talált arra, hogy a programnak bármilyen gyakorlati haszna lett volna a terrorizmus elleni harcban:
Egyetlen olyan esetet sem azonosítottunk, amelyben az Egyesült Államokat veszély fenyegette, és a telefonos program konkrét előnnyel járt volna a terrorizmus elleni nyomozásban.
Egyébként maga az NSA is mindössze egy olyan esetet tudott felmutatni, ahol szerintük szükség volt a tömeges megfigyelésre a megelőzéshez. Hasonló eredményre jutott korábban az Intercept, amikor a James Comey FBI-igazgató által felhozott példáknak járt utána, és rámutatott, hogy valójában egyikben sem volt szükség telefonos adatokra, és a titkosítás sem hátráltatta volna semmiben a nyomozást.
Ennek a finom beismerése olvasható ki az amerikai Nemzeti Hírszerzési Igazgatóságnak az új törvény kapcsán kiadott közleményéből is. Ebben az igazgatóság úgy fogalmaz, a Freedom Act által biztosított adatmennyiség várhatóan “elegendő lesz a megfelelő működéshez”.
Valójában minden terrorista akció esetében – beleértve a párizsit és a San Bernardinó-it is – az derült ki, hogy a hatóságok már ismerték legalább az egyik elkövetőt, vagyis a célzott megfigyelés elégséges eszköz lett volna. Márpedig a célzott megfigyeléssel a magánszféra védelmezőinek sincs az égvilágon semmi baja. A tiltakozás a válogatás nélküli, tömeges megfigyelés ellen irányult.