Ha videojáték- és házimozibuzi lennék, valószínűleg az A1-gyel álmodnék, és ha kiadnék érte egymillió forintot, olyan áhítattal közelítenék hozzá, mint a 2001: Űrodüsszeia majmai a monolithoz. Vannak ugyan hibái, de ezek inkább bosszantó apróságok, amiket cunamiként söpör el a döbbenetes képminőség.
A képmegjelenítőkkel kapcsolatos igényeim semmit sem változtak, mióta utoljára írtam róluk. A kínai projektor és a tablet nagyjából kiszolgálnak, és azóta sem láttam olyan filmet, ahol a 4K felbontáson múlt volna a katarzis. Akkor se fizetnék százezreket egy tévéért, ha annyi okosfunkciója lenne, mint egy telefonnak, és a képminősége verné a Rembrandt-összest. A tartalomfogyasztási szokásaim nem indokolnak ekkora beruházást.
Mégis, amikor a Sony megkérdezte, érdekel-e a csúcsragadozó tévéjük (az OLED kijelzős KD-55A1; a továbbiakban: A1), rögtön igent mondtam. Lehet, hogy a retinám ideológiailag nem elég képzett, de a látásom olyan, mint egy vadászpilótáé, majd csak átlagolok valamit a kettőből.
Hogy ilyen hendikeppel miért voltam kíváncsi egy csúcskategóriás tévére?
Meg hát kíváncsi voltam, mi kerül egy tévén egymillió forintba.
A Sony előre figyelmeztetett, hogy a tévé összeszerelése és beállítása kétemberes meló - szerencsére hathatós segítséget is küldtek a készülékkel. A tévé doboza hatalmas, és nem is túl vékony, ahhoz képest, hogy az egyik legnettóbb tévé lapul benne, amit valaha láttam. Ennek a panelnek már nem is vastagsága, hanem vékonysága van: a brutális képátló mellett szinte láthatatlan a néhány milliméteres perem.
Az A1 összeállítása közben szembesültem a modern kori kijelzőgyártás paradoxonjával: a szupervékony tévék támaszték nélkül felborulnak, de azzal együtt annyi helyet foglalnak, mint egy képcsöves.
A miniatürizációs technológiák már a Moore-törvény előtt is a gyártástechnológia fok-mérték határozói voltak: minél nagyobb a teljesítmény és a méret közti fordított arányosság, annál jobban habzik a pezsgő az igazgatótanácsban. A gyártók néha hajlamosak is elragadtatni magukat, pedig a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a méretcsökkentésnek csak addig van értelme, amíg az a felhasználó kényelmét szolgálja.
Van, hogy a kevesebb több, csakugyan; ott van Ludwig Mies van der Rohe építészete, Michelangelo kisfaszú Dávid-szobra, vagy a kétezres évek használhatatlanul pici telefonjai. Emlékeznek még? A miniatürizációs háború odáig fajult, hogy a kor csúcstelefonjait szinte csak az őket összeszerelő gyerekmunkások tudták kényelmesen használni. Ezt a trendet Steve Jobs fordította meg; az iPhone tervezésénél fontos szempont volt, hogy egy átlagember egy kézzel is kényelmesen használhassa.
A tévégyártás miniatürizációs háborújának nincs ehhez hasonló pozitív hozadéka. A vékony tévék könnyebbek, egyszerűbb szállítani őket, és tényleg jobban mutatnak oldalról, mint a behemót képcsövesek. De az átlagember ritkán nézegeti oldalról a tévéjét, és teljesen hidegen hagyja a készülék vastagsága, amíg az le nem lóg az alá tolt bútordarabról. Ezt a szintet a képcsöves tévék eltűnésekor, tíz éve sikerült meghaladni; mára a falra akasztható készülékeket sincs értelme tovább vékonyítani..
Na, ezt a finom, drága panelt kell nagyon óvatosan a helyére tenni. Tényleg kétemberes munka: ami ennyire vékony, az már sérülékeny is. Szerencsére a kitámasztó hátlap aljára került egy ellensúly, így lehetetlen felborítani a tévét. Az A1 alaphelyzetben 6 fokos szögben hátrafelé billen, de ez szándékos: ilyen szögből kell nézni.
A menü felépítése ismerős lehet más Sony készülékekből: a menüpontok között föl-le-jobbra-balra scrollozhatunk, akár egy PlayStationön. A csempéken viszont androidos ikonokat láthatunk; naná, hiszen az A1-en is az Android Marshmallow verziója fut. A lelke mélyén ez a tévé nem más, mint egy oldalra fektetett, irtózatosan nagy méretű okostelefon.
Az androidos környezet miatt minden kompatibilis alkalmazást letölthetünk a Google Play Store-ból: van Netflix és YouTube, rádiócsatornák és podcastek, streamerek és dedikált videolejátszó szoftverek. Az A1 wifivel vagy ethernet kábellel csatlakozik az internetre, és bluetooth-szal a vezeték nélküli eszközökre. Azonnal összebarátkozott a vezeték nélküli JBL hangdobozkámmal, de billentyűzetet és egeret is fogad, ha azokkal használnánk a beépített internetböngészőt. (Ennyit arról, hogy miért haldoklik az asztali számítógépek piaca.)
A vezetékes perifériák bekötésénél picit káromkodtam, mert a bemenetek a támaszték hátulján találhatók, annak is az egyik alsó peremén, közvetlenül a fal mellett. Formális logika és némi tapogatózás segítségével rájöttem, hogy melyik HDMI csatlakozóba kell dugni a PlayStation 4-et és az X800 Blu-ray lejátszót, de a támaszték oldalán jobb helye lett volna ezeknek az aljzatoknak. A hangot szívesen átkötöttem volna a sztereó erősítőmre, de az A1-en csak optikai- és fejhallgató-kimenet van, az erősítő D/A kártyáján meg csak koaxiális bemenet. Pech. De nem is akartam flancolni, mert kíváncsi voltam,
Az A1 4K felbontású OLED paneljét az LG gyártotta, de ahhoz már a Sony gyártástechnológiája kellett – Acoustic Surface néven szabadalmaztatták –, hogy a hátoldalra szerelt rezonátorokkal rezgésbe hozzák az egész képernyőfelületet, így váltva ki a hangszórót. Legalábbis a magassugárzót: a mélyebb oktávokról a támasztékba épített membrán gondoskodik.
A koncepció hallatán a konzervatív audiofil énem sikoltozni kezdett, a progresszív meg vigasztalta, hogy ugyan, elviekben működhet a dolog, lásd elektrosztatikus hangsugárzók, meg aztán a kétutas hangdobozokon és a BBC iskolán kívül is van élet; non scholae sed vitae discimus, adj rá kakaót. Adtam. Hát, ereje éppen van, és a sztereója is eléggé adja: teljesen folyamatosnak érződik az átmenet a jobb-bal csatorna között. Ahhoz képest, hogy milyen pici helyre zsúfolták be, ez a hang egész jó. Mármint a többi tévés hangszóróhoz képest jó – de egy 150 eurós soundbar rengeteget dobna a hangzásán.
– De aki ennyit költ egy tévére, csak vesz hozzá egy soundbart, nem? – spekuláltam a sonys munkatársnak installálás közben; rám nézett, és azt mondta, ne tudjam meg, de a legtovább azok hajlandók alkudozni néhány ezer forint kedvezményen, akik a legdrágább készülékeket veszik. Ez picit fejbe kólintott, de aztán eszembe jutott, hogy a kétezres években milyen népszerű presztízsberuházás volt a devizahitelesek körében a plazmatévé, és összeállt a kép.
Ha az A1-et jó minőségű forrásanyaggal etetik, a megjelenített kép be-sza-rás. Nincs jobb szó rá, milyen az, amikor egy nagy felbontású mozgókép lejátszásánál mind a nyolcmillió-kétszázkilencvennégyezer-négyszáz képpont életre kel, hogy sosem látott gazdagságú színárnyalatokat kenjenek a képernyőre.
A HDR-t, vagyis a magas dinamikatartományú üzemmódot bekapcsolva olyan fény-árnyék hatásokat és élénk színeket láthatunk, amilyet eddig az árkategóriában még soha. Ez az OLED nagy trükkje. Az LCD panelekből hasonló felbontást kipréselhetünk ugyan, de ilyen élénk, vibráns színeket,ennyire mély feketét és ennyire vakító fehéret nem.
A HDR a házimozizás új hívószava, ahogy néhány éve a 3d volt, de annak az elterjedését semmi más nem indokolta, mint hogy megfizethetővé vált a gyártástechnológia. Hogy az OLED kijelzőket gyártó LG szerint a HDR a jövő, az természetes: nekik tényleg a technológia sikerén múlhat a jövőjük. De az OLED panelek egy természetes fogyasztói igényt elégítenek ki:
A képcsöves készülékek eltűnése nagy pofon volt a tévék színhelyességének. A Pioneer több milliós high-end plazmái ugyan nagy felbontásban is hozták azt a színvonalat, de azokon kívül semmi más. A megfizethető LCD-k fakóbb, mosottabb képéért nagyobb felbontást kaptunk cserébe. A HDR-kompatibilis OLED panelekkel a Sony és az LG, úgy tűnik, végre kiküszöbölték ezt az evolúciós csökevényt.
A végeredmény elbűvölő – szó szerint. Miközben Ultra HD felbontásban néztem egy Narcos epizódot, teljesen kiestem a cselekményből, mert minden figyelmemet lekötötte Pablo Escobar ingének finom szövése és a kolumbiai növényzet színárnyalatainak gazdagsága. A narcotraficanték háborújára már nem maradt agykapacitásom. A Top Gun sztereó effektje centire pontosan követi a képernyőn elhúzó vadászgépek hangját, és még az is látszik, hogy az egyes felvételeket különböző kameratípusokkal készítették – az A1 az ilyen finom részletek megkülönböztetésére is képes. A Star Warsból mondjuk ez a tévé sem csinált értékelhető filmet, de a látvány tényleg lenyűgöző volt.
És nem törik meg a varázs mozgás közben sem. A modern készülékek rákfenéje, hogy a túl folyamatos képfrissítés szappanoperává butítja a mozifilmeket; az ezt kompenzáló mozgásinterpoláció viszont elmosódottá, néha darabossá teszi a képet. Vannak képjavító technológiák, amik ezt kiküszöbölik: az LG-ét TruMotionnek hívják. A Sony Motionflow-ja még ennél is jobb munkát végez: elmosódás csak akkor észlelhető, ha a felvétel készítői is úgy akarták.
Akkor ez a Tökéletes Tévé? Dehogy. Akkor lenne az, ha a szakértő sem találna benne hibát. Viszont néhány apróság még nekem is feltűnt, pedig nem vagyok túl finnyás.
Naivan azt hittem, ha összekötök egy okostévét egy okos konzollal és egy okos lejátszóval, ezeknek lesz annyi eszük együtt, hogy felismerjék egymást. Például ha bekapcsolom a PlayStationt, akkor a tévé érzékeli, hogy egy márkatárs konzol csüng rajta, 4K kompatibilitás esete forog fenn, és felajánlja, hogy a képminőséget a tartalomforráshoz optimalizálja.
Na, ilyen nincs. A natív felbontást és a HDR opciót a PlayStation Pro menüjében és a tévében is külön-külön kapcsolgathatjuk, illetve tetszés szerint variálhatunk a használni kívánt színskálákkal, de egyszerre két platformon, a tévén és a konzolon kell összezongoráznunk, hogy mit szeretnénk látni a képernyőn.
A föl-le-jobbra-balra scrollozás hamar megszokható, az ikonok is magukért beszélnek – ez eddig oké. De van külön Home menü és Action Menu: az előbbi az ismerős androidos ikonokkal van kicsempézve, a másik egy szöveges, fentről lefelé nyíló menüsor, kábé mint a Microsoft Wordben. És mindkét menüben vannak elérhető kép- és hangbeállítások! Térképet rajzolni éppen nem kell hozzá, de már ahhoz is telefonos segítséget kellett kérnem, hogy kikapcosljam az ötpercenként automatikusan elinduló áruházi 4K demókat. Nem túl intuitív felület, na; könnyű elveszni benne.
Felsorolni is nehéz, hogy hány ponton nyúlhatunk bele a megjelenített kép minőségébe. Mozgásinterpoláció, színhőmérséklet, digitális zajcsökkentés, megnövelt dinamikatartomány, árnyalatok, filmes és játékos üzemmódok, élesség, kontraszt, 24p, Motionflow, HDR10... hosszú.
Ha eltöltünk néhány órát a menükben, elképesztő képminőséget legózhatunk össze – csak győzzük türelemmel. Kalibráltam én már képcsöves tévé geometriáját titkos kóddal behozható szervizmenüből (ha tudni akarják, milyen a kör négyszögesítésének gyakorlata, próbálják ki), szóval nem könnyű zavarba hozni. Az A1-nek azért sikerült.
Jó minőségű HDMI kábel nélkül nem érdemes belevágni a 4K-zásba. Gondoljunk csak bele: ha egy 4K felbontású mozifilm másodpercenként 3840×2160×24 pixelt, 7.1 csatornányi tömörítetlen hangot és megnövelt dinamikatartományt (HDR) továbbít a tévére, ahhoz elég durva sávszélesség kell. A hagyományos HDMI kábelek ezzel nem is boldogulnak: ha nincs 2.1-es HDMI kábelünk, választhatunk a 4K és a HDR között – a kettő együtt nem megy.
A HDMI 2.1 sávszélessége 48 gigabit másodpercenként, a hagyományos HDMI kábeleké 18. Ez utóbbi is elég, ha csak 4K-t vagy csak HDR-t szeretnénk; ha ennél többre vágyunk, jobb, ha beruházunk egy HDMI 2.1-es kábelre.
A latency fogalma nagyjából a HDTV-kkel együtt került be a köztudatba; így jelölik, hogy videojátékokban hány milliszekundum telik el az akciógomb megnyomása és a képernyőn látható reakció között. A képcsöves készülékeken ez az érték 0 milliszekundum volt, a HDTV-ken valamivel több. A mérések szerint az A1 latencyje 4K felbontás mellett 30 milliszekundum, 1080p-ben 47.
Hogy ezek a számok mit jelentenek a gyakorlatban? Nálam azt, hogy a Thumperben sokkal jobb eredményeket értem el, ha a fülemre hallgattam, és nem a szememre; nem tudtam világrekordot dönteni a Rez Infinite 4. pályáján (pedig PlayStation 2-n még ment); viszont 10 óra alatt végigjátszottam a Resident Evil 7-et, és csak kétszer haltam meg.
Konklúzió: a játékok többségéhez ez bőven elég. A profi e-sportolóknak és a gyors reflexeket igénylő játékok rajongóinak valószínűleg nem az A1 lesz a kedvenc tévéje.
Az A1 nem egy megengedő, ködösítő, romantikus tévé, hanem precíz, mint a lézerszike. Ha nagy felbontású anyagot kell megjelenítenie, minden riválist lemos a színről, de ha a régi felvételeinket szeretnénk megnézni, lehetőleg ne ezen a tévén tegyük.
A készülékhez kapott Blu-ray lejátszó csodát tesz a 1080p-s filmekkel. Igaz, a 4K demókhoz képest érezhető némi minőségromlás, de ezen fennakadni tényleg szőrszálhasogatás lenne. Az viszont jogos elvárás, hogy egy házimoziőrült, aki évtizedek óta gyűjti a filmeket, legalább elfogadható minőségben élvezhesse a DVD gyűjteményét az új tévéjén. Hát, az A1-en nem fogja. Akármilyen képjavító eljárást, mozgásinterpolációt, vizuális fekete mágiát, napszemüveget és hunyorítást alkalmazunk, az SD felbontású anyagok pocsékul fognak kinézni a 4K panelen.
Persze, lehet mondani, hogy ezt a tévét nem erre tervezték. De ahogy a hifiben is vannak olyan rendszerek, amik még a rossz felvételekből is kihozzák a maximumot, úgy a házimozizásban is vannak megengedőbb modellek. A tesztek szerint az LG hasonló kategóriás tévéje nem ennyire finnyás a kisebb felbontású anyagokkal sem – igaz, a csúcs közelében nem is brillírozik annyira.
Az első HDTV-k és az első Blu-ray lemezek méregdrágák voltak, de egy évtized alatt megfizethetők lettek. Az előzmények alapján hasonló sors vár az UHD tévékre és a 4K filmekre is. Ehhez viszont az kell, hogy a készülékek, az adathordozók és a lejátszók is elterjedjenek: minél többen vásárolják őket, annál olcsóbb lesz a tömeges előállításuk.
Még nem tartunk itt. Van néhány tucat, egyenként több mint tízezer forintba kerülő izgalmas UHD Blu-ray, amiket csak milliós árkategóriájú tévéken élvehetünk teljes pompájukban. Eljön még az idő, amikor mind a lemezek, mind a készülékek ára egy nagyságrendnyit zuhan; a technofil házimozi-rajongókon kívül mindenki másnak akkor lesz érdemes beruháznia egy A1 kaliberű tévére. Vagy éppen magára az A1-re. Mert minden bosszantó apróság és gyerekbetegség ellenére
pedig én nem is értek hozzájuk. De ha érdekelnének a mainstream videojátékok, számolatlanul nézném egymás után a filmeket, és végigdarálnám a Netflix 4K/HDR katalógusát, nem is lenne kérdéses, hogy megér-e ez a tévé egymillió forintot. Biztos vannak jobb ár-érték arányú modellek, amik néhány kompromisszummal több százezret spórolnak a végfelhasználói áron. De ha a hobbimhoz kéne egy csúcskategóriás tévé, nem érezném indokolatlannak az A1 árát. Úgy vagyok vele, mint Vincent Vega a Jackrabbit Slims turmixával: nem tudom, megér-e öt dollárt, de kurvára jó.