Az a falbontó játék, amiben a kis téglákat kell leszedni a labdával, és a labdát addig kell visszaütögetni, amíg a téglák el nem fogynak – mindenki ismeri ezt a játékot, a legkülönfélébb változatokban és neveken. Már 40 éve van velünk, a legelső ilyen program ugyanis 1976 áprilisában özönlötte el az amerikai játéktermeket. Breakoutnak hívták, és nem kisebb ember tervezte, mint az Apple egyik alapítója, Steve Wozniak.

Persze ahogy az a videojáték-iparban lenni szokott, minden első előtt van egy még elsőbb. A Breakout esetében akár az 1972-es Pongig vissza lehet menni. Ez volt ugye az első igazán sikeres kereskedelmi forgalomba került játék, pálcikák passzolgatták egymásnak egy böhöm pixelt – Videoton TV Foci néven nálunk is ismert volt már a szocializmus alatt. A Pongot azonban jellemzően ketten játszották egymás ellen, ezért a játékot fejlesztő Atariban hamar felmerült az ötlet, hogy valami jó kis egyszemélyes változattal azokat is el lehetne érni, akik negyeddollárossal a zsebükben, de egyedül érkeznek a játéktermekbe.

Hasonló gondolatok viszont az éppen bimbózó játékpiac többi szereplőjében is kavarogtak, ezért nem meglepő, hogy a RamTek cég már 1974-ben kiadta a Clean Sweepet. Ezt egy hivatásos katona, Howell Ivy készítette, aki telemetriai rendszereken dolgozott a katonaságnál, de aztán a játékipar elcsábította. A Clean Sweep volt első megjelent játéka, ezen még katonaként dolgozott, másodállásban, éjszakánként. És hát volt érzéke a trendekhez: a Clean Sweepet a Breakout és a Pac-Man keverékének szokták nevezni, mert labdát kell visszaütögetni és kis bogyókat felszedni – csakhogy ez a játék két évvel a Breakout és hat évvel a Pac-Man előtt jelent meg.

Arra nincs bizonyíték, hogy a Clean Sweep ihlette volna valamilyen formában a Breakoutot, de a hetvenes évek első felében még nem volt akkora az ipar, hogy ne lehetett volna minden egyes megjelent játékot követni, ezért valószínűleg az Atari vezetői is találkoztak vele. Így semmiképpen nem zárható ki, hogy ha tudatos nyúlás nem is történt, a Clean Sweep azért ott mocorgott a fejükben, amikor a Breakoutot kitalálták. A cég alapítója, Nolan Bushnell és vezető mérnöke, Steve Bristow gondolta ki, hogy mit kellene tudnia a falbontó Pongnak, a megvalósítással viszont már a cég egy fiatal alkalmazottját, bizonyos Steve Jobsot bízták meg. A projektet pedig az az Al Alcorn felügyelte, aki az eredeti Pongot tervezte – törvényszerű volt, hogy ebből valami nagy fog kisülni.

1975-öt írtunk, az Apple alapítására még pár hónapot várni kellett, a tömeggyártott olcsó mikroprocesszorokra egy kicsit többet. A szekrény méretű játéktermi gépekben akkor még leginkább tranzisztoros felépítésű logikai áramköri rendszerek, TTL-csipek ketyegtek, és a Breakoutot is ilyenből kellett megvalósítani. Minél kevesebb ilyen csipből állt egy gép, annál olcsóbb volt a tömeggyártása, ezért Bushnell azt ígérte Jobsnak, hogy bónuszt kap minden egyes csipért, amivel sikerül karcsúsítania az eredeti terveket. Jobs ezen a ponton bevonta a munkába barátját és az Apple későbbi társalapítóját, Wozniakot, aztán csúnyán átverte, kétszer is.

Jobs a TTL-csipes hardvertervezést teljes egészében rábízta Wozra, de egyrészt az ígért bónuszról semmit nem mondott neki, másrészt azt állította, hogy négy nap alatt be kell fejezni a prototípust – holott ilyen nyomás nem volt az Atari részéről, csak Jobs egy utazás előtt állt, és előtte le akarta tudni a feladatot. Wozniak nyelt egy nagyot, aztán négy napig nem aludt, hogy elkészüljön a prototípussal. Akkoriban a játéktermi gépek nem ritkán 100-150 csippel működtek. Wozniak a tesztverzióban 42 csipből megoldotta a feladatot, az Atarinak leszállított végleges prototípusba pedig 44 került. A dizájn viszont túl zseniális lett: az Atari mérnökei egyszerűen nem értették meg. Hogy a cég ekkor miért nem kérte meg Wozt, hogy magyarázza el a gép működését, nem tudni, de az biztos, hogy a prototípust végül nem használták fel, hanem házon belül újratervezték a gépet, nagyjából száz csippel. Wozniak a Retro Gamernek úgy nyilatkozott, hogy ez a játéktermi változat a végfelhasználói élményt tekintve semmiben nem tért el az ő prototípusától. Viszont könnyebb volt másolni, és már 1976-ban megjelentek az első Breakout-klónok. „Az én tervemet nehezebben értették volna meg a kalózokˮ – fogalmazott Wozniak a lapnak.

És hogy mi lett a bónusszal? Az Atari kifizette, Jobs zsebre rakta, és semmit nem adott belőle a barátjának. Ebben minden visszaemlékezés egyetért, csak a számokban vannak eltérések. Az alapbér 700 vagy 750 dollár volt, Jobs ennek felét adta oda Wozniaknak (Wozniak úgy emlékszik, hogy 375 dollárt kapott, ami a 750 dolláros verziót erősíti). A The Ultimate History of Video Games című, főleg fejlesztői interjúkra épülő könyvben Bushnell és Alcorn is megszólal az ügyben, előbbi szerint Jobs az alapbéren felül ötezer dollárt kapott, Alcorn harmincezerre emlékszik. Alcorn ugyanakkor hozzáteszi, hogy Jobs nem elmulatta a pénzt, hanem betolta az éppen megszülető Apple-be.

Évekkel később aztán kiderült Jobs stiklije. Wozniak egy üzleti útra repülve egy Jobs-életrajzot olvasott, és akkor esett le neki, hogy a barátja átverte. Később egy Bushnellnél tett látogatása során megtudta a részleteket is. Természetesen nem esett jól neki a dolog:

Tudtam, hogy Steve szerint teljesen rendben van 60 dollárért megvenni valamit, aztán 6000-ért eladni, ha megteheted. Csak nem gondoltam, volna, hogy ezt képes a legjobb barátjával is eljátszani.

A Breakout persze óriási siker lett a játéktermekben, folytatásai, koppintásai készültek, sokan már nem is Breakoutként ismerték meg, hanem például Arkanoidként vagy Krakoutként, illetve a csodálatos C64-klón Trazt is említsük meg. Az első Atari-gépektől a mai okostelefonokig nem nagyon van olyan platform, amire ne készült volna valamilyen változata (még a Google képkeresőjében is ott lapul, csak be kell írni, hogy "atari breakout").

És volt még egy érdekes és fontos mellékhatása a játéknak: az egyik első színes otthoni pc, az Apple II kijelzője. A Breakout korának megfelelően monokróm kijelzős játék volt, a sárga, zöld és egyéb színű téglák illúzióját a kijelzőre ragasztott fóliákkal érték el. Wozniak viszont az alvásmegvonással járó négynapos fejlesztői maraton végére már színes téglákról álmodott ébren. Ebben a fáradt, kreatív állapotban ugrott be neki, hogy miként lehetne színes kijelzőt fejleszteni otthoni számítógéphez. De inkább mesélje el ő: